Normaszegők kora

Mind kívülállók vagyunk.

Kanye West megzavarta a vacsorámat. Megjelent ugyanis egy étteremben Havannában. Én is ott ültem egy csapat divatszerkesztő és kritikus közt, a szakma szűk elitjének társaságában – mindannyian a Chanel cruise kollekciójának bemutatójára érkeztünk a városba. Miközben ott ültünk és cseverésztünk, néhányukat már a puszta tény is idegesítette, hogy Kanyéval egy épületben vannak. A frusztráció oka pedig nem volt más, mint hogy a West-Kardashian házaspár elhappolta a lefoglalt asztalunkat. A popkultúra legnagyobb normaszegője egy „kérem” vagy „köszönöm” nélkül vette el tőlünk a különtermet meg a csodás panorámát, amit a brit divatvilág néhány nagyra becsült tagjának foglaltak le. Bocsánatkérés? Ugyan már.

Miközben repültem vissza Londonba, nem tudtam másra gondolni, mint erre a jelenetre, és hogy mennyire szimbolikus. Már maga a tudat, hogy azok az emberek, akik a divatvilág perifériáján mozognak, mint egykoron Kanye is, többé már nemcsak egy szeletet kérnek a tortából, hanem bizonyos esetekben maguknak követelik az egészet. Ugyanez történik a kultúra, a divat, a média és a politika valamennyi szintjén, eddig soha nem látott módon.

Ahogy később Kanye a The Ellen DeGeneres Show-beli elhíresült szereplésekor, egy tízperces monológban nyilatkozta, új reneszánsz korban élünk. Ian Goldin, az Oxfordi Egyetem történésze, Nelson Mandela egykori tanácsadója, az Age of Discovery: Navigating The Risks and Rewards of Our New Renassaince (A felfedezések kora: hogyan mozogjunk új reneszánszunk kockázatai és jutalmai között?) című kötet szerzője pedig az „eszmék forradalmáról” beszél. Szerzőtársa, Chris Kutarna hozzáteszi: „Minden, amiről azt hitted, hogy ismered, megkérdőjeleződik.”

Sokan amellett érvelnek, hogy Kanye, az önjelölt művész­zseni az odamondós tweetjeivel, a bicskanyitogató szövegével, illetve a megosztó Glastonbury-beli fellépéseivel a modern kultúra legaljának élő megtestesítője. Szerintem pedig olyan jelenség képviselője, amiről érdemes beszélni, hiszen végső soron mindnyájunkat érint.

Isten hozott a normaszegők korában! Húsz évvel ezelőtt egy ilyen embernek talán csak a közgondolkodás által rendszerellenesnek ítélt színtereken, csoportokban és helyeken lett volna keresnivalója. Egy mai normaszegő viszont a társadalom több szintjén is hatással van a rendszerre, már ha épp nem azért kampányol, hogy meghódítsa az egészet úgy, ahogy van.

A normaszegők nagyágyúja a 36-szoros Grand Slam-bajnok Serena Williams, aki nem fél videoklipekben vonaglani, és attól sem, hogy szembeszálljon azokkal, akik kritizálják, amiért nem az általa képviselt sportághoz méltóan viselkedik. Aztán ott van Jaden és Willow Smith – mindketten szoknyát viselnek, és erősen feszegetik a nemi, faji és ideológiai normák határait. Vagy Demna Gvasalia, a férfi, aki a háború sújtotta egykori szovjet köztársaságban, Grúziában nőtt fel, majd miután felküzdötte magát a szamárlétrán, megalapította a kritikusok által is egekbe magasztalt Vêtements divatmárkát. Egyben a Balenciaga, Párizs egyik leghíresebb divatházának a kreatívigazgatója is lett. No nem olvadt a rendszerbe, sokkal inkább a szétbomlasztásán fáradozott. Ez engem mint vérbeli normaszegőt felettébb izgat: éveket töltöttem ugyanis újságíróként a divatvilágban, miközben éppen annak a közösségnek a homogenitását kérdőjeleztem meg fennhangon, amelyben dolgoztam.

Egészen mostanáig az őszinteség, vagy egy nem túl népszerű vélemény hangoztatása könnyen derékba törhette egy ismert arc vagy tervező karrierjét. Azok, akik nem válogatták meg a szavaikat, többnyire olyan híresek és gazdagok, hogy lepergett róluk minden – gondoljunk csak a régi nagy ikonok, Karl Lagerfeld, Giorgio Armani, Cher vagy Patti Smith kíméletlen szókimondására. Vagy éppenséggel az ellenkultúra táborát erősítették, mint Vivienne Westwood, RuPaul vagy Rose McGowan, akiknek eszük ágában sem volt a mainstreamhez tartozni.

Napjainkra viszont a megosztó vélemény és az ezzel gyakran társuló kívülálló attitűd vált valutává. Mert valójában mind kívülállók vagyunk. A változó globális gazdaság, a karikacsapás sebességével működő innováció, az egyre instabilabbá váló munkaerőpiac (helló, még nem látjuk a Brexit következményeit),
a digitális átalakulás, a fokozott internetes lefedettség, és ahogy Goldin mondja, „az, hogy az előző generációhoz képest három milliárddal több az írástudó agy”, rávilágít, hogy a normálisnak tartott állapot hazugság, téves riasztás csupán. Érdekes, hogy ez az elgondolás termékeny talajt kínál a radikális gondolkodók és a kreativitás számára.

A normaszegés eszméje akkor virágzik, ha a kollektív tudatban megjelenik, hogy a rendszer összeomlott, és hogy küszöbönáll a forradalom. Ekkor az egyén hamarabb lesz hajlandó kockázatot vállalni. A fanatizmussal ellentétben ugyanakkor a normaszegés felszabadít. Kutarna hozzáfűzi: „Olyan időszakot élünk, amikor megkérdőjelezzük az általunk ismert dolgokat. Amikor szétcincálunk mindent, amiről azt hittük, hogy értjük.”

(...)

Kenya Hun

A cikket teljes terjedelmében a 2016. októberi ELLE magazinban találjátok.