Megtanultam, hogy a jelekre figyelni kell

Interjú Mörk Leonórával

Mi volt az első olvasmány, ami igazán hatott rád?

Ötéves koromban tanultam meg olvasni, és a szüleim mindig hagyták, hogy szabadon turkáljak a könyvespolcon. Hatéves lehettem, amikor a kezembe került Boccaccio Dekameronjának minikönyv-kiadása, két féltenyérnyi, szürke bőrborítású kötet. Bizonyára a mérete miatt arra a következtetésre jutottam, hogy gyerekkönyv, és azonnal bele is írtam a nevem nagy, gömbölyű betűkkel és zöld golyóstollal. Az életkoromból adódóan a szexuális jellegű utalásokat nem értettem meg, például fogalmam sem volt róla, mit művel a magát némának tettető kertészlegény az apácákkal a kolostorkert kunyhójában. Arra viszont pontosan emlékszem, mennyire megragadott a Boccaccio által megteremtett derűs, reneszánsz világ. Számomra a mai napig a hangulat a legfontosabb egy műben.

Mikor fordult meg először a fejedben, hogy regényt fogsz írni?

Mivel könyvek között nőttem fel, sokkal jobban tiszteltem az írókat annál, mint hogy magam is megpróbáljak a nyomukba lépni. Az újságírás, az más, az az írásművészet alkalmazott, hétköznapi használatra szánt változata. Aztán éppen egy újságíróként szerzett élményemből, egy el nem készült interjú kapcsán született meg az első regényem, Az utolérhetetlen Mr. Yorke. Utána történt egy s más az életemben, így hosszabb szünet következett, mígnem három évvel ezelőtt álltam egy német kastély kertjében a tóparton, ahol váratlanul vízióm támadt: láttam egy férfit meg egy nőt, amint kézenfogva futnak a tó felé, és nagyon gyorsan összeállt a fejemben a történetük. Egy darabig küzdöttem a késztetés ellen, hogy leírjam, de mikor a frankfurti repülőtéren kiderült, hogy törölték a járatunkat, és emiatt öt órán át ott kell majd ülnünk, vettem egy jegyzetfüzetet, és megadtam magam az írásnak. Ebből lett A Hellinger-Madonna. Azóta folyton eszembe jutnak történetek, és már nem küzdök ellenük.

Hogyan találnak meg téged a történetek? Mi az, ami inspirál a következő sztori kitalálásában?

Jellemzően egy-egy nagyon erős atmoszférájú helyszín, ahogyan a már említett kastélykert, máskor Salzburg, vagy legutóbb, a Lány igazgyöngyökkel esetén Drezda. Nem én szoktam törni a fejem, hogy valamit kitaláljak, hanem a történetek találnak meg engem, és várják, hogy leírjam őket. Mostanra megtanultam, hogy a jelekre figyelni kell, és figyelek is rájuk.

Mi volt az eddigi legnagyobb élményed íróként?

Azok az esetek, amiket Oscar Wilde úgy nevezett, hogy „az élet utánozza a művészetet”. Mikor kitalálok valamit, és aztán kiderül, hogy a valóságban is úgy van. A leghátborzongatóbb ilyen élményem az volt, amikor a Holdfény szonáta még csak a fejemben létezett, de kitaláltam, hogy a hősnőnek legyen hegyes manófüle, és hogy szerepeljen a történetben egy olyan régi festmény, amelyiken szintén egy hegyes fülű lány üldögél. Aztán sétáltam Bécsben a Kunsthistorisches Museumban, és hirtelen úgy éreztem, mindjárt megtalálom a képet a lánnyal. Mentem, mentem, és tessék, az egyik terem sarkában ott lógott egy festmény, rajta egy manófülű lány. És mindenre megesküszöm, hogy korábban soha nem láttam azt a képet.

Ha egyetlen mondatban össze kellene foglalnod legújabb regényed, a Lány igazgyöngyökkel üzenetét, mit mondanál?

Hogy a múlt sokkal elevenebben él tovább a jelenben, mint gondolnánk.

A Lány igazgyöngyökkel – hasonlóan a korábbi könyveidhez – egyszerre több síkon játszódik (múlt és jelen). Mi a közös a kissé megkeseredett karrierista grafikuslányban, Mártában, és a szabad gondolkodású és független Anne-Sophie-ban?

Márta nem megkeseredett, csak elveszítette az illúzióit, legalábbis ami a munkáját illeti, és ezen a legtöbben viszonylag hamar átesünk. Egyébként szándékosan helyezem bele őket a női lét hasonló helyzeteibe, illetve bizonyos helyszíneken is megfordulnak mind a ketten. Majd háromszáz év távlatából így rímel egymásra kettejük története.

Mit tanulhatunk a regényben szereplő, két külön világban és korban élő hősnőtől?

Én mesélni szeretek, nem oktatási célzattal írom a könyveimet. De azon érdemes néha eltöprengenünk, hogy amit ma természetesnek veszünk, azért régen a nőknek meg kellett küzdeniük. Ha Márta együtt akarta tölteni az éjszakát a szerelmével, semmi nem akadályozta meg benne. Ugyanez háromszáz évvel korábban Anne-Sophie-tól sokkal nagyobb találékonyságot és szervezőtehetséget igényelt.

Szerinted van második esély a szerelemben?

Velem ugyan hasonló soha nem történt, de mivel éppen szemtanúja vagyok a közvetlen környezetemben egy ilyen esetnek, azt mondanám, hogy lehet.