Tokió tini idoljai - A japán Loliták

Nem divat, hanem vallás

Hogy kik is azok a japán idolok? Olyan lányok, akikből sugárzik az ártatlanság, miközben a színpadon énekelnek és táncolnak, és akikért gyakran középkorú japán férfiak százai rajonganak. Egy idolnak mindezek mellett nem szabad tökéletesnek lennie, mert a rajongók számára az is fontos, hogy tanúi lehessenek rajongott idoljuk fejlődésének. Egy elgondolkodtató dokumentumfilm, a Tokyo Idols, a japán idolipart veszi górcső alá: egyfelől az önjelölt popsztárokat, az aranyos, manga-stílusú diáklányok adta, látszólag végtelen kínálatot; másfelől a J-Pop ezen ágának rajongótáborát, az elsősorban negyvenes férfiakból álló keresletet.

A film az akkor 19 éves ambiciózus popénekesnő, Rio Hiiragi – színpadi nevén RioRio – bimbózó karrierjét követi nyomon, aki idolként jutott egyre feljebb a sztársághoz vezető ranglétrán Tokióban. RioRio egy milliárddolláros ipar része, ami az idol otakuk – az éppen népszerű, csinos és bájos tizen-, huszonéves lánybandák énekeseiért, tehetségkutatók sztárjaiért rajongók – megszállottságát hivatott kiszolgálni. Az idolkultúra az 1990-es évektől kezdve fokozatosan szivárgott be a japán kultúra fősodrába. A film RioRio, valamint első számú rajongója, Koji Yoshida, a 43 éves volt tisztviselő életútját mutatja be és olyan kérdéseket feszeget, mint a sokrétű és gyakran bonyolult nemek közötti dinamikát, a női szexualitást, a hírnév és a fogyasztói társadalom kapcsolatát az internet korában, vagyis lényegében az idolkultúrát magát.

A japán idolok nem sokban különböznek amerikai, vagy európai kortársaiktól, amennyiben ők is jól megkomponált, hiper-dallamos, számítógép által generált popzenéket játszanak. A legnagyobb különbség a dalszöveg, amely gyakran az otaku kultúrát dicsőíti és azt, aminek az otakuk megszállotjai (úgymint játékbarlangok, gyorsételek, anime, manga), valamint mindazt, ami Akihabarában, Tokió elektronikai negyedében, egy otaku számára jelen van. Az idolok olyan ruhákat viselnek, amelyek az iskolai lányok egyenruháira és az anime karakterek túlszexualizált uniformisaira hajaznak, soha nem túl kitárulkozóak, és leginkább a „szomszéd szűz lány imázs” megtestesítésére szolgálnak. „Amikor nagy csinnadratta közepette megláttam az AKB48 idol banda előválogató showját a tévében, azt gondoltam, hogy jobban meg kell ismernem ezt a jelenséget. A mai napig emlékszem, mennyire kellemetlen élmény volt Japánban magabiztos és a véleményéhez ragaszkodó lányként felnőni, mert ezt egyértelműen a dac jelének tekintették – válaszolja kérdésünkre Kyoko Miyake, a Tokyo Idols rendezője. – Számomra az idolkultúra megtestesíti mindazt, amitől nőként mindig is kellemetlenül éreztem magam. Ezért is szerettem volna többet megtudni erről a világról.”

A film kezdő jelenetében szemtanúi lehetünk annak, amint középkorú férfiak szinte eksztázisban, összehangolt táncmozdulatokkal ugrálnak és várják, hogy RioRio színpadra lépjen. A tömegben fiatalokat, vagy nőket csak elvétve lehet látni. „Ez nem divat, hanem vallás” – mondja egy otaku. És valóban, van valami kultuszszerű a szenvedélyességükben, ahogy a dalszövegeket betéve tudják és az idolokkal együtt éneklik, például azt, hogy „megóvom az ártatlanságom, amíg magam mögött nem hagyom az iskolaköpenyemet”, miközben az önjelölt tizenéves popénekesek fel-alá vonulnak a színpadon, mintha csak életre kelt anime szereplők lennének. Rio nagyon is tisztában van azzal, hogy az idolkarriernek bizony szavatossági ideje van, amely mindenki felett sötét árnyként lebeg, és neki is csak egy-két éve lehet hátra ebben az iparban. Éppen ezért arra törekszik, hogy professzionális J-pop énekesnőnek pozicionálja át magát, amire jó esélye van: már túl van számos tehetségkutatón és szert tett egy komolyabb rajongótáborra, a való életben és a virtuális világban egyaránt. A rajongók keménymagja, a RioRio testvérek, védjegyükké vált szurkolói kiáltásukban – „RIOting!” – egyesülnek. Mindez nemcsak a lány iránti atyai, vagy, ha úgy jobban tetszik, mecénási támogatásukat szemlélteti, hanem azt is, hogy nem sok érdekes dolog történik az életükben. „We are Rio!” – éneklik a rajongók, miközben a lány sikerét a saját önértékelésük megerősítésének is látják.

Koji akkor kezdte minden idejét és pénzét idolokra költeni, amikor a menyasszonya szakított vele. Becslései szerint az elmúlt években 700 idol showt nézett meg és mindez a megtakarításait is felemésztette. A filmben sokan vallanak arról, hogy akár havi 2000 ezer dollárt is költenek az idolok iránti szenvedélyükre, úgymint CD-k, plakátok, napi élő közvetítések, heti koncertek és személyes találkozók. A plüssöket, a képeivel fémjelzett pólókat és egyéb dísztárgyakat Rio maga csomagolja be és küldi el postán a rajongóknak, ám az áruk mellett a legelkötelezettebb rajongók részt vehetnek úgynevezett ‘kézfogó’ eseményeken, amikor is szigorúan egy percük van arra, hogy a kedvenc idolukkal kezet fogjanak, pár szót váltsanak és egy közös szelfit készítsenek. Ezek a találkozók azonban korántsem olyan ártatlanok. A japán kultúrában ugyanis a kézfogás egy intim gesztus, amely férfi és nő között csak az elmúlt két évtizedben vált társadalmilag elfogadottá. Ami a tizenéves lányok számára ártatlannak tűnhet, az sok idősebb férfi számára rejtett szexuális vágyat hordoz.

Egy másik idol, a 14 éves Amu egy rajongójáról kiderül, hogy „romantikus érzelmeket” dédelget iránta, míg egy másik férfi a 10 éves Yuzuról és kortársairól azt mondja: „A legfőbb előnyük az, hogy még nem érettek nővé teljesen. Ha idősebbek lennének, nem érdekelnének.” A film alapján könnyen azt feltételezhetnénk, hogy minden rajongót kétes szexuális motiváció vezérel, azonban ez koránt sincs így.

„Egy időben én is idol rajongó voltam és a barátaimmal néztük őket a tévében. Szerettük ahogy énekeltek és kinéztek. Az idolkultúra fontos számunkra, de tudom, hogy ezt nehéz megérteni valakinek, aki nem a japán kultúrában szocializálódott – mesél az élményeiről Hiroto, egy huszonéves tokiói fiú. – A megbélyegzés Japánban is létezik. Azok az idolok, akik elég nagy hírnévre tettek szert és tévében is szerepelnek, kevésbé stigmatizáltak, mint azok, akik underground körökben léteznek. Az otakukat – legyen szó anime, vagy idol otakukról, akik csupán a valóságtól elrugaszkodott élményekre vágynak – pedig még ennél is jobban megbélyegzi a társadalom. Azzal is tisztában vagyok, hogy az idolkultúra rovására írják azt, hogy sok férfi nem hajlandó ismerkedni valódi nőkkel.” A filmben megszólaló szakértő egyetért ezzel. A rajongók „kapcsolatára” imádatuk tárgyával úgy tekintenek, mint egy kevésbé stresszes alternatívára egy igazi barátnővel való kapcsolathoz képest, ami nagyobb energiabefektetést igényelne. Hiroto kiemeli azt is, hogy az idolkultúra felemelkedéséhez, a Japánban hosszú ideje tartó recesszió is hozzájárult, valamint a kultúrájuk, amely megnyugtatónak és felszabadítónak találja az infantilizációt.

A jelenség több szempontból problematikus. Nemcsak amiatt, mert a középkorú férfiak megszállott imádata a kicicomázott, túlszexualizált tizenéves lányokért önmagában aggasztó következményekkel járhat, hanem leginkább azért, mert egy egész iparág épült arra, hogy a fiatal lányokat szexuális tárgyakként kezeljék. A rorikon, ami a „Lolita komplexus” japán megfelelője, mindenütt jelen van. Akihabarában, ahol a lépten-nyomon szembejövő anime karakterek, szexjátékok, és idolok hirdetéseit látni, a legszembetűnőbb ez a jellegű szexuális fétiskultusz. Az „M Pop's Life” nevű, Akihabarában található szexboltban, amely pop-szubkultúrájáról ismert, nyíltan árusítanak élethű, tinilányokra hajazó gumibabákat, de a pubertáskor különböző szakaszainak megfelelően kifejlődött műmelleket is. Másutt nagymellű rajzfilmfigurák plakátjai virítanak ás különböző magazinokat árusítanak, olyan címlapokkal, amiken gyereklányok, vagy annak kinéző felnőtt nők bikiniben pózolnak. A nyilvánvalóan problematikus „kislány-fantáziat” Minori Kitahara újságíró is kiemeli a filmben, aki az idolok kiszolgáltatottságára is felhívja a figyelmet. Ezek a lányok ugyanis a rajongóik nagyvonalúságától függnek, attól, hogy megveszik-e a különböző termékeiket, adnak-e nekik adományokat, vagy hozzásegítik-e őket a különféle versenyek megnyeréséhez. Mindez azt az elképzelést erősíti meg, hogy a nők életének célja az, hogy mások, különösen a férfiak, kedvében járjanak. Kitahara szerint az idolok azokat a nőket képviselik, akik a legkevésbé fenyegetőek az olyan férfiak számára, akik megvetik a modern szexuális egyenlőséget. „Ahelyett, hogy valódi nőkkel ismerkednének a mindennapi életükben, ezek a férfiak olyan lányokat választanak, akik garantáltan nem jelentenek kihívást számukra, nem bántják meg őket, valamint akik felett uralkodhatnak.”

„Sok 30 és 40 év közötti férfi és nő ugyanabban a társadalomban él, mégis elfordulnak egymástól. A férfiak megtanulták leblokkolni az igényeiket és vágyaikat, boldognak tűnnek és beérik azzal, hogy az életüket kedvenc idoljaiknak kötelezik el, miközben egyedülállóak maradnak és magányosak az életük más részein is” – vélekedik a rendező. Satoshi Hamano szociológus is az idol- és otaku-kultúrát teszi felelőssé a japán társadalom jelenlegi rossz közérzetéért, az ország csökkenő születési statisztikájáért, éppen ezért szerinte be kellene tiltani ezeket. Hiszen a férfiak inkább olyan nőkről fantáziálnak, akiket soha nem érhetnek el ahelyett, hogy valódi kapcsolatokat alakítanának ki és családot alapítanának.

Az idolipar egyéb sötét oldaláról is érdemes szót ejteni. Míg sokan minimálbért sem keresnek, addig a színfalak mögött az iparágat működtető férfiak busásan meggazdagodnak. A fiatal lányok gyakran nagyon hosszú munkaidőben dolgoznak, közszemlére vannak téve, tárgyiasítják őket, gyakran a tanulást és a gyerekkorukat kell feláldozniuk a siker és hírnév reményében. Az idoloktól mindenekelőtt elvárják, hogy szűzies, makulátlan és angyalszerű lények legyenek. Az ártatlanság és a naivitás imázsa nagyon erős alapokon nyugszik Japánban, így azt a benyomást kell kelteniük, hogy nincsenek párkapcsolatban és szexuálisan tapasztalatlanok. Sok helyen írtak arról is, hogy az idolokat szexuálisan zaklatják az iparban dolgozó, többségében férfi vezetők.

Japánnak még hosszú utat kell megtennie a szexizmus és a szexuális zaklatás visszaszorítása érdekében. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a visszaélésekről és zaklatásokról szóló számos beszámoló ellenére sem történt változás. „Nem tudom, meddig marad fenn az idolkultúra ebben a formában, ám abban biztos vagyok, hogy a fiatal nők infantilizációja és szexualizációja még sokáig a kultúránk része lesz. A #MeToo mozgalom csak részben érte el Japánt, és a feminizmussal együtt így is heves ellenreakciókat váltott ki – teszi még hozzá a rendező. – Igen, történtek támadások az idolok ellen, és sokan felháborodtak azon, hogy kihasználják ezeket a lányokat. Emiatt lehet, hogy néhány apró reformot végrehajtanak, de a női szexualitás azon jellegű fogyasztása, mely az idolkultúra alapjait képzi, továbbra is él és virul.”