Kipróbáltuk: Bolygóbarát diéta, vásárlás és gyereknevelés

Meddig tudunk elmenni a környezettudatosságban?

I. A fenntartható vásárlás forradalma

Azon a bizonyos júliusi napon, amikor sokan a világon arról értesülhettünk, hogy a divatcégek elégetik fölös raktárkészleteiket, hazaérve szembesülnöm kellett a saját dolgaim állapotával. A földön hat IKEA szatyornyi elfeledett ruha sorakozott.

Csak gyűltek, gyűltek, én pedig igyekeztem nem tudomást venni róluk, de most ott álltam, megkövülve a saját fogyasztási mániám eredményének láttán.

Amint ez sok más dologra is igaz, itt is be kellett látnom, hogy a változás otthon kezdődik. Úgyhogy megfogadtam, hogy a magam módján igyekszem hozzájárulni a világ megmentéséhez.

Egyes számú fogadalom: nincs több halmozás!

Először felhívtam egy adományboltot, hogy odaadjam nekik a shortjaimat és a szalagavató ruháimat. Aztán jött az online eladási láz. Miután egy kisebb adag ruhát és kiegészítőt lefényképeztem a nappalimban, feltettem a képeket az Instagram Storyk közé egy-egy rövid leírással és irányárral. A követőim kérdezhettek és ajánlatokat tehettek.

A kezdeti zavarom, hogy a követőimet használt ruhákkal traktálom, hamar eltűnt, mivel még többen lettek és záporoztak az ajánlatok. Mindent eladtam, fast fashion pólóktól a Dior papucsig.

Innentől sokkal jobban megvizsgáltam, mit veszek, előnyben részesítve a használt darabokat, a tartósság elvét és az etikus márkákat.

Megkérdőjeleztem a motivációmat: azért akarom azt a blúzt, mert valaki másnak is van? Nem elég jó érv.

A tudatosság nem jelentette azt, hogy ki kellett volna hagynom a trendeket. Amikor például észrevettem, hogy mindenhol megjelenik a csokoládébarna, ilyen színű vintage darabokat kerestem, míg végül az eBay-en találtam egy gyönyörű Jacquemus selyeminget fityingekért.

A folyamatos eBayezés és adományboltozás mellett találtam néhány Instagram boltot is, amelyek divatos darabok újraeladásával foglalkoznak – Így találtam rá a koszorúslány ruhámra a nővérem esküvőjére a @Retold_Vintage oldalon, és vettem néhány szépséget a fantasztikus válogatással bíró @TheCeiling.Shop-on.

Emellett nagy kreativitásra tettem szert az átalakításban és a cserélgetésben. Miután észrevettem, hogy a fodrozás óriási trend 2019-ben, fogtam egy skótszoknyákhoz való dísztűt, és áthúztam szoknyákon, amivel rengeteg bókot zsebeltem be. Plusz az, hogy közös a ruhaméretünk Édesanyámmal, azt jelenti, hogy állandóan váltogathatjuk a ruháinkat, így ápoljuk a kapcsolatunkat és a gardróbunkat egyaránt.

Sok sikerélmény ért, a lakásomban több a hely és az érdekes vintage darabokból álló kollekcióm kibővült. Büszke vagyok a régen vágyott szépségekre, amiket megvettem – például egy Burberry trench kabátot és egy kígyóbőr mintájú csizmát, amit minden cowboy megirigyelne. Ugyanakkor, el kell ismernem, hogy a küldetés nem sikerült tökéletesen.

Két esküvő alkalmával elbuktam. Minden előzetes tervezés ellenére bepánikoltam az utolsó pillanatban és vettem egy-egy új ruhát. De hát, én is csak ember vagyok, és mindenkinek el kell kezdenie valahol.

A fenntartható vásárláshoz nincs kész recept: a szakértők is vitatkoznak rajta, mely anyagok és gyártási metódusok a legjobbak. Mindegy, hogy az online rendeléseid csökkentésével kezded, vagy azzal, hogy egy jól öltözött barátnőddel ruhákat cseréltek, csak kezdd el kicsiben – valószínűleg élvezni fogod!

II. Bevetésen az öko-anya

Amióta múlt télen anya lettem, tartottam magam a gondolathoz, hogy nem kellenek új bébiholmik – játékok, ruhák, könyvek, etetőszékek, és a többi – úgyhogy úgy gondoltam, az egy hetes fenntarthatósági kihívás gyerekjáték lesz.

Az első lépés: a pelenka. Az európai műanyagszemétnek, amit most Vietnámba, Malajziába és Indiába küldünk, 65%-a eldobható pelenka.

Igen: többezer tonna műanyagba csomagolt kakit küldünk a világ legszebb országaiba, csak, hogy nekünk kevesebb gondunk legyen a babapopsikkal.

Bár én legalább lebomló pelenkát szoktam rendelni online, elgondolkoztam, vajon ezek nem számítanak-e olyan luxusnak, amikre a jövő generációi olyan megvetéssel néznek majd, mint Don Draperre a Reklámőrültekből, mikor egyszerűen lerázta a fűre az egész piknikes szemetet és szépen elsétált.

Úgyhogy felhívtam az unokatestvéremet, hogy elkérjem tőle az újra felhasználható pelenkáit, amiket gondosan eltett. Másnap meg is jöttek, egy doboz folteltávolítóval, amire valóban szükség volt. A pelenkák bambuszból készültek, ami először furcsa érzés volt. Londonban, ahol élünk, van egy Real Nappies nevű hálózat, ahol mindig tudsz szerezni egy napra való pelenkát. A használt pelenkákat lehet cserélni, venni és eladni helyi szervezetek közreműködésével. Korábban én is használtam pamutpelenkát. Lehet, hogy kicsit jobban átereszt, mint az eldobható, és nem biztos, hogy jó egész éjszakára, de napközben megteszi, főleg nagyobb gyerekeknél.

Azt hiszem, fenntartható szülőnek lenni ma nagyrészt olyan, mintha a ’70-es, ’80-as években lennénk szülők: pamutpelenkák, Tupperware dobozok, megörökölt babakocsik, turkálóban vett kezeslábasok jellemzik.

Ezért az egy hét számomra könnyű is és egyben nagyon nosztalgikus. Emlékszem, hogyan vakartak tisztára meleg vizes kendővel minden étkezés után, milyen bébipapikat csinált anyukám és hogyan száradtak a fehér pelenkák a kertben.

Gyakran hisszük, hogy ahhoz, hogy haladjunk, valami újat kell kitalálnunk. Ha a vásárlásmentes hét tanított nekem valamit, az az, hogy vissza kell térnünk anyáink és nagyanyáink módszereihez. Bizonyos esetekben jobb, ha fenékkel haladunk előre.

III. A hulladékmentes kihívás

Ez előtt a kísérlet előtt azt gondoltam magamról, eléggé „zöld” vagyok: biciklivel járok, ha lehet, a vonatot választom a repülő helyett és foglalkoztat az orrszarvúak megmentése. Azt hiszem, egy stabil négyest adtam volna magamnak a „Mit teszel a Földért” tantárgyból, ha lenne ilyen.

A szüleim, akik a szívükben mégis csak hippik voltak, belém plántálták, hogy a bolygónkra figyelni kell. Soha nem adtak ránk eldobható pelenkát. Amint elég nagyok lettünk hozzá, a családi újrahasznosítás valóságos szakértői lettünk, egy olyan rendszerben, amit nem is volt olyan könnyű megérteni.

Emellett van egy elem, ami mindig is bántotta a lelkiismeretemet: a nem újrahasznosítható hulladék, amit termelek.

Egy pillanatra gondolkozz el rajta, mennyi szemetet dobsz ki te is hetente, és hogy mindez hol landol – egyszerűen csak a földön, szeméttelepeken, illegális lerakóhelyeken vagy épp a tengerben. A szemétnek csak 44%-át hasznosítják újra, és ez elég rémisztő.

Ha valaha az emberi faj elhagyja a Földet, szinte biztos vagyok benne, hogy a Naphoz a harmadik legközelebb eső bolygó  - amit gyönyörű tengerpartokkal, óceánokkal, hegyláncokkal kaptunk – egy óriási szemeteskukához fog hasonlítani.

Nem könnyű elkerülni a nem újrahasznosítható hulladékot. A csomagolás mindenki életében folyamatosan jelen van, a kozmetikai termékektől az élelmiszerig mindent műanyagba pakolva kapunk. Könnyű átsiklani fölötte – ameddig megtehetjük.

2050-re több műanyag lesz a tengerben, mint hal, ezt állítja legalábbis a Világgazdasági Fórum.

A helyi  szupermarketben a legtöbb cikket becsomagolva árulják, úgyhogy fogtam a saját dobozaimat és a közelünkben lévő vasárnapi piac felé vettem az irányt. Néhány sérült banántól és a pénztárcámat ért váratlan megrázkódtatástól eltekintve ez igazi győzelem volt. Az almacsutkák a komposztban, a halbőrök az organikus hulladék kukában kötöttek ki.

De az, hogy igyekeztem elkerülni a hulladékot, erősen bekorlátozta, hogy mit ehetek. Végül saját ebédet vittem a munkába, és persze megtörtént az elkerülhetetlen: a pesztó kifolyt nagyrabecsült Miu Miu táskámba. És még ha az ember mindenáron igyekszik elkerülni a szeméttermelést, akkor is megérkezik a postaládájába, kéretlen reklámanyagok formájában.

Visszaküldtem őket a feladónak, ez némi megelégedéssel töltött el.

Ami miatt nagyon izgultam a küldetés előtt, az a kontaktlencséim ügye volt. Egynapos, eldobható lencséket viselek, mert a havitól állandóan kiszáradt a szemem. Úgyhogy minden alkalommal, amikor beteszek egy párral, eldobom a két is műanyag tartójukat, és elképzelem, amint többszáz év múlva az archeológus robotok megtalálják őket és vad feltételezésekbe bocsátkoznak arról, mik lehetnek ezek. Ami még rosszabb, egy friss amerikai kutatásból kiderült, hogy ha a kontaktlencséket lehúzzuk a vécén (ahogy én eddig csináltam), azzal az óceánban lévő műanyag mikrorészecskék számát növeljük.

Az internet nagy előnye, hogy hamar megnyugtat: amin valaha pánikoltál, azon más is pánikolt már. A kapitalizmus nagy előnye pedig az, hogy valaki valahol biztosan üzletet csinált a pánikodból. Szóval, rendeltem egy nulla hulladékos dobozt a TerraCycle-től (Tom Szaky magyar származású milliomos cége) – egyszerűen visszaküldöm nekik a különböző szemetet a dobozban és ők azt biztonságosan újrahasznosítják.

Olyan nehéz elkerülni a hulladékot, hogy úgy érzem, muszáj lenne a kereskedelmi láncoknál lobbizni – nem lehet ezt az egész súlyt az egyén vállára helyezni. A cégek plasztikfátylat dobtak mindenünkre – ideje, hogy lehulljon a lepel.

IV. A bolygóbarát étkezés dilemmája

Az étrendem igen változatos: egyik héten csupa egészséges étel, a másikon minden este hamburger, a pepperónis pizza pedig örök kedvenc.

Hogy ez fenntarthatónak számít-e? Sajnos, nem. Ahogy sokan másoknál, a csendesen megbúvó gondolat, hogy jobban kellene étkeznem – nem csak a magam, de a Föld szempontjából is -  egyre gyakrabban kerül a felszínre. A múlt nyári forrósághullám volt az utolsó csepp: a klímaváltozást a bőrömön éreztem. Tehát, hogyan étkezzünk, ha szeretnénk elkerülni a világvégét?

A legkézenfekvőbb lépés a hús – és minden állati termék – elhagyása. A hús- és tejipar a mezőgazdasági területek 83%-át használja fel, és a mezőgazdasági üvegházhatású gáz kibocsátás 60%-áért felel. Sokan ilyen racionális megfontolásból lesznek vegánok.

„A vegán táplálkozás nagyon jó kiindulópont a tudatosabb élet felé” – mondja a vegán aktivista, Jay Brave. „De nehéz, amikor az állati termékeket exotikus, műanyagba csomagolt, növényalapú termékek váltják fel a világ minden tájáról”. Röviden: sok növényalapú ételnek – bárminek, amiben például avokádó, egzotikus zöldségek, vagy importált diófélék vannak – nagyobb lehet a széndioxid-terhelése, mint egy repülőgéptársaság igazgatójának.

Sosem voltam az az ember, aki szívesen változtat a szokásain, de tudtam, hogy ebbe most bele kell vágnom. Így hát egy hétre bevállaltam az úgynevezett ultravegán étrendet. Nem fogok hazudni – nagyon kemény volt.

Első ebédemnek egy finom Sri Lanka-i dhalt választottam káposztával és samballal. A csicseriborsó általában jó választás: nem csak, hogy kevesebb öntözést igényel, mint sok gabona, de kifejezetten gazdagítja a talajt nitrogénnel, így a gazdálkodóknak kevesebb műtrágyát kell használniuk. OK, de mi van azzal, hogy egy másik kontinensről érkezik?

Mielőtt távoztam volna az étteremből, megkérdeztem, hogy helyi termésből készült-e az étel, de csak zavartan néztek rám és azt mondták: „De hát... Sri Lanka-i”. Úgy tűnt tehát, mielőtt bármilyen ételt megveszek, meg kell tudakolnom az egész történetét.

Az idő előrehaladtával azonban belejöttem. Az eatlowcarbon.org weboldal tele van arra vonatkozó infókkal, milyen is egy bolygóbarát étel. Bableves és otthon készült burgonyaszirom: jó. Bármi, ami idényzöldségből készült: jó. Sült tofu: nem olyan jó.

Váratlan változtatásokat tettem: mandulatej helyett zabital (egy mandula beéréséhez öt liter víz kell). És ami kedvenc avokádós pirítósomat illeti: elhagytam, amikor megtudtam, hogy az avokádó még a mandulánál is szomjasabb.

A hét végére teljesen kimerültem. Élveztem a kalandot és segített, hogyan válasszak fenntarthatóbb ételeket, de az egész étkezés olyan lett, mint egy kíméletlen sudoku. Én egy nagyvárosban élek, ha valahol vidéken laknék, még sokkal nehezebb lenne a dolgom.