Hogyan vált a kudarc kulturális fétissé?

Kudarcot vallani manapság egyfajta törekvéssé vált, az elutasításainkat felsoroló önéletrajzoktól a Szilícium-völgyi „bukáspartikig”. A kérdés az: ez vajon nem egy olyan kiváltság, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak?

Néhány évvel ezelőtt egy sikeres reklámügynökségnél dolgoztam Londonban, ami évente milliókat keresett azzal, hogy a világ legnagyobb márkái számára készített emlékezetes kampányokat. Mi voltunk a szakma krémje, mégis, a bejárathoz a következő táblát helyezték ki: „Bukj el keményebben!”

Ez volt a vállalat küldetésnyilatkozata, ami kissé ellentmondásosan sarkallta munkavállalóit arra, hogy igyekezzenek csúcsra törni. Valami nyugtalanító azonban mindig is volt ebben, hiszen ez az iparág aztán sosem tolerálta a kudarcot. Hozzám, a 27 éves sráchoz hasonlóan, aki próbálta úgy összeszedni magát, hogy rendes felnőttnek tűnjön, de tudta azt is, hogy ha elszúr egy munkát, akkor valószínűleg kirakják a szűrét.

Azóta rájöttem viszont, hogy nem az én cégem volt az egyetlen, akik olyan dolgot bálványoztak, amit egyébként mindannyian próbálunk elkerülni az életben.

Ha nem vallasz kudarcot, akkor nem is újítasz

A Szilícium-völgyben a kudarc már-már vallássá vált, ez lett a világmegváltó innovációkhoz vezető út egyik szükséges rítusa. Kockázatok és tévedések? Mind a képlet részei azok számára, akik le akarják tenni névjegyüket a világban. Ahogyan Elon Musk, a Tesla alapítója mondta: „Ha nem vallasz kudarcot, akkor nem is újítasz.”

Astro Teller, a Google X (most már csak „X”) vezetője azt meséli, hogy az ő cége még ezen is túltesz. Úgynevezett "kudarcbónuszokat" osztogat azoknak a munkavállalóknak, akik elismerik, hogy a projektjüket nem érdemes elindítani (emlékeztek ugye a Google Glass-ra?). Ebben az a logika, hogy sokkal olcsóbb gyorsan továbblépni a bukásra ítélt projekteken, mint hagyni, hogy további erőforrásokat emésszenek fel feleslegesen.

Sőt, a kudarc egyenesen szórakoztató is lehet, hiszen gyakran rendeznek „bukásbulikat”, miután egy csapat megszabadul az olyan projektjétől, amely nem haladt semerre. Ironikus módon Teller TED-előadását, „A kudarc ünneplésének nem várt előnyeit” mindössze két és fél millióan látták, így a többi videóhoz képest nem számított sikeresnek.

Egyre nagyobb kudarcok vezetnek valódi eredményhez

A kudarc legnagyobb szószólója valójában nem más, mint az Amazon alapítója, Jeff Bezos, aki híres arról, hogy olyan embereket alkalmaz, akik korábban már belebuktak vállalkozásukba. Az Amazon Fresh nevű élelmiszer házhozszállítási szolgáltatást működtető csapatot például a Webvan két korábbi vezetője irányítja, akik a több millió dolláros finanszírozás ellenére sem tudtak sikert elérni.

Bezos egyébként annyira megszállottja a kudarcnak, hogy mind a nyolc legutóbbi részvényesi levelében ezt ünnepelte, a legutóbbi alkalommal már több milliárd dolláros csődöt követelve. "Ha a kudarcaid mérete nem növekszik folyamatosan, sosem tudsz olyan változást elérni, ami valóban nyomot hagy a világban" - írta.

Csak idő kérdése volt, hogy a kudarc iránti rajongás begyűrűzzön a mindennapjainkba is. Lassan ott tartunk, hogy a bukásainkat is épp annyira ünnepeljük, mint a sikerünket, legyen szó Elizabeth Day listavezető podcastjéről, a „Hogyan valljunk kudarcot"-ról vagy éppen az influencerek bukással kapcsolatos kitárulkozásáig Instagramon.

A kudarc kiváltság lenne?

Egyértelműek az előnyei, ha úgy tekintünk a bukásra, mint olyan tapasztalatra, amiből tanulhatunk: végülis nem akarjuk, hogy kudarcaink örökre meghatározzák az életünket. De biztos, hogy ez a mostani "megszállottság" mindig jól veszi ki magát? Nem lehet nem észrevenni, hogy a kudarcélményeiket különféle platformokon megosztó emberek általában mind híresek, gazdagok, vagy éppen bestseller-írók. Adja magát a kérdés: a bukás egyfajta privilégium lenne, amit nem mindenki engedhet meg magának?

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Sharmadean Reid (@sharmadeanreid) által megosztott bejegyzés

„Számomra a kudarc nem opció. El kell tartanom magam. Nincs gazdag férjem, sem pénzes családom, akikre támaszkodhatnék, ha a vállalkozásom csődöt mondana” – állítja Sharmadean Reid MBE, az Egyesült Királyság egyik legsikeresebb fiatal vállalkozója. „Nem kerülhetek bizonytalan helyzetbe. Van egy fiam, nem kényszerülhetek segítségre.”

Ez az, amiről senki nem beszél a mai világban, ahol a kudarcot ünnepelni kell: ez nem olyasvalami, amiből mindenki újra fel tud állni, pedig gyakran így adják elő. Megkérdeztem Sharmadeant, hogy volt-e már valaha bukáspartin? "Nem" - nevette el magát. "Én egyáltalán nem hiszek a kudarc kultúrájában."

Könnyebb Stanfordon végzett férfiként kudarcot vallani, mint fiatal nőként

Míg Jeff Bezos a teljes csőd kultúráját isteníti, ő a világon az egyik leggazdagabb ember. Megengedheti magának, hogy akár ezerszer is elbukjon, igazából meg sem érzi. Semmilyen kudarc nem érintette őt kellemetlenül anyagilag - még a 38 milliárd dollárt felemésztő válása sem.

„Sokkal könnyebb egy Stanfordon végzett férfiként kudarcot vallani, mint egy fiatal nőként” – mondja Susan MacTavish Best, a Living MacTavish CEO-ja, aki gyakran ad partikat a Szilícium-völgyben. Ez az új őrület hátulütője: nem mindenkinek adatik meg az a biztonság, hogy túléljen egy nagy bukást.

„A kudarc bálványozásának negatív mellékterméke, hogy minden emberre, aki szinte evangelizálja összeomlását, jut tíz, akit szinte felemészt a bukás, és akiről soha nem hallunk majd többet” – teszi hozzá Jessica Butcher, a Tick közösségi videómegosztó oldal egyik alapítója.

„Az engem körülvevő vállalkozói közösségben sokszor voltam már tanúja a kudarc mentális egészségre gyakorolt negatív hatásainak – ezek az emberek identitásválságba kerültek és valódi kiégést éltek át. Nem mindenki születik újjá a hamvaiból.”

Önéletrajz kudarcaink felsorolásáról

Az a baj a bukás ünneplésével, hogy nem a valós időben, tehát annak megtörténtekor beszélünk róla – mert az kifejezetten megalázó lenne–, hanem ha már túljutottunk rajta.

Még 2010-ben javasolta dr. Melanie Stefan, hogy az emberek készítsenek egy alternatív önéletrajzot a kudarcaikról. Ma az Edinburgh Egyetem oktatója, de éppen mikor ezt nyilatkozta, akkor utasították vissza jelentkezését egy egyetemi ösztöndíjra. „A dolog iróniája, hogy karrierem során én sem éreztem magam annyira biztonságban, hogy publikáljam saját kudarcönéletrajzomat” – emlékszik a történtekre.

Néhány évvel később Johannes Haushofer (a Princeton Egyetem professzora) hozta nyilvánosságra alternatív CV-jét, ami tartalmazott minden olyan egyetemi programot, ahova nem jutott be, és minden olyan projektet, amelyre nem kapott finanszírozást.

„De a Princeton Egyetem professzoraként igazából ő nem bukott el” – mondja róla dr. Stefan, aki azóta maga is közzétette saját kudarcönéletrajzát, de kivárta vele a megfelelő pillanatot. „Az időzítés nagyon fontos. Most van egy stabil állásom, sok rossz már nem történhet velem.”

Szerénykedésnek álcázott dicsekvés

Felmerül tehát a kérdés: ha kudarcainkat kizárólag sikereink kontextusában értelmezzük, akkor megosztani őket valójában dicsekvés lenne, amit szerénykedésnek álcázunk? Úgy tűnik ugyanis, hogy kifejezetten elfogultan választunk kudarctörténeteket. „Csak azokra koncentrálunk, amik megfelelnek a sémának, és ignoráljuk azokat, amik nem, tehát kizárólag a sikeres emberek korábbi kudarcélményeit ismerjük” – állítja dr. Stefan.

Én magam is bűnös vagyok ebben a vádpontban: egyszer írtam egy munkahelyi kudarcomról, de csak azután, hogy egy másik iparágban állást kaptam. Emellett elég sokat beszélek arról, hogy mennyit szenvedtem adósságaim visszafizetése miatt, de csak most, amikor már mindent visszafizettem.

És persze van még egy indok, amiért mesélek a kudarcaimról: rokonszenvesebbnek tűnök tőle. Az emberek szeretik, ha valaki lelép a piedesztáljáról és megmutatja az esendőségét is. A nehézségek fölötti diadal minden történetmesélés alapja: senki sem szurkol annak a szereplőnek, aki a kezdetektől kezdve sikeres volt.

Talán a kudarccal való azonosulás megfelelő módszer lehet arra, hogy a legsikeresebb emberek jobban érezzék magukat kiváltságos helyzetükben – mert az sokak számára igenis megosztó és a legkevésbé sem szimpatikus. Könnyebb valaki olyannal azonosulni, aki egyszer már elbukott. Az esendőség és a sebezhetőség rokonszenves tulajdonságok, amelyek mélyebb kapcsolódást tesznek lehetővé. Nem meglepő tehát, hogy az emberek egyre többször vetik be ezeket céljaik elérése érdekében.

Forrás: ELLE