A modell, akiből busman lett

A szőke szépség második családját találta meg a törzsben

A most következő történet nem mese. Nem azért született, hogy pénzt vagy lájkokat hozzon. Főhőse egy gyönyörű, szőke lány, akinek fogadott családja – melynek néhány tagja szerepelt az 1980-ban bemutatott, a Kalahári sivatagban játszódó, Az istenek a fejükre estek című nagy sikerű filmben –, az úgynevezett civilizált világ szemében a szelíd, primitív törzsek közé tartozik. Ezt a törzset az európaiak és a namíbiaiak a mai napig busmanok néven emlegetik, jóllehet a kifejezés a gyarmati időkből származik. A nép vadászó-gyűjtögető életmódot folytat, egyfajta kattanó hangokból álló nyelvet használ, és közvetlen leszármazottja Dél-Afrika első lakóinak. Aleksandrát saját gyerekükként fogadják el.

„Nem olyan volt, mint a többiek. Leült, és velünk maradt” – magyarázza Xoce, a Nohma nevű település legidősebb lakója. 94 éves, de a tekintete olyan vidám, mint egy kisbabáé. Aleksandra az ő fogadott lányának számít. „Jószívű lány. Ha közöttünk van, az emberek boldogok” – folytatja az asszony, aki új nevet adott a lánynak, miközben gyűjtögettek a bozótban: Naissának nevezi. Ez a találkozás megváltoztatta a norvég lány életét, a kapcsolatuk hét éve tart.

Ma a 27 éves Naissa egy olyan felelős ökoturisztikai projekt vezetője, amely 65 embernek ad munkát, elsősorban Namíbia északkeleti részén, a Kalahári sivatagban. Ez 60 km-re fekszik Botswanától, és 280 km-re a legközelebbi, városnak nevezhető településtől, egy olyan országban, ahol több tüskés tevefa él, mint ember. A népsűrűség kevesebb, mint három ember négyzetkilométerenként. Egy néptelen úton, miközben áttetsző felhők úsznak el a végtelen horizonton, masszív Toyota Hiluxa kormánya mögött ülve Aleks megjegyezi, itt olyan csend van, „hogy hallod a saját gondolataidat”.

Aleksandra nem mindig volt az a félelmet nem ismerő amazon, aki hangosan ordítozik a búr farmerekkel, szembenéz a mélységes magánnyal, vagy elviseli a zuhogó esőt, miután három nap alatt 2500 km-t utazott. Mielőtt csatlakozott volna a szan nők csoportjához, és mezítláb gyalogolt volna  a namíbiai talajon, vagy megriasztott volna egy zsiráfot egy hagyományos ceremónia keretében, heti 65 órákat táncolt egy oslói stúdióban. „Valójában azért táncoltam, hogy elfelejthessem, hogy nem szeretek táncolni” – nevet. 14 éves korában fedezte fel egy modellügynökség, és bár nem érdekelte különösebben a modellkedés, a szakma lehetőségeket nyitott meg előtte. 15 évesen a Ford és a Viva ügynökségeknek dolgozott, farmert és cipőt reklámozott, beindult a karrierje. Szerződést írt alá az ICM ügynökséggel, és az amerikai Elle felvette őt a tíz legígéretesebb fiatal színésznőről összeállított listájára. De a valóság nem felelt meg az amerikai álomról alkotott elképzelésének. A 2008-as pénzügyi válságot követően hiába dolgozott naponta 15-20 órát, nem keresett eleget, csak úgy tudta kifizetni a havi 2000 dolláros lakásbérleti díját, hogy a szupermarketekben osztogatott ingyenes ételmintákat ette. Nem akarta feladni a küzdelmet, és segítséget kérni a szüleitől, de mivel mindig is szerette a nagy, nyílt tereket, érezte, hogy valami hiányzik az életéből. „New Yorkban egy csomó ember életben marad, de valójában nem él. Ha belenézel a szemükbe, csak ürességet látsz. Csak akkor látják a lemenő napot, ha az tükröződik egy felhőkarcoló falán” – mondja Aleks.

Egy nap Aleksandra megforgatta a földgömböt, és az ujja Namíbián állt meg. Véletlen vagy sorsszerűség?

(...)

Szöveg: Caroline Six, fotó: Matthieu Salvaing

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin 2018. augusztusi számában olvashatjátok.