A fehér férfiak ideje Hollywoodban lejárt

„Otthagytam a jól kereső állásomat az álommunkámért, de minden volt, csak az nem…” Őszinte beszámoló, egyenesen a hollywoodi kulisszák mögül.

Tilos volt kérdéseket feltennem, megszólalnom vagy a főnökeimet látnom. Én voltam az egyetlen afroamerikai nő egy fehér férfiakkal teli teremben, akit szó szerint elnémítottak. Volt, hogy térdre rogyva, szószos kézzel takarítottam a földről a főnököm megrágott salátadarabjait. Miközben a főnökeim a több tízezer dolláros epizódonkénti bónuszaikról beszélgettek, addig én minimálbérért takaríthattam fel a szemetüket. Nos, ez Hollywood…

Négy hónapja kaptam egy hívást, miszerint az idei egyik kedvenc műsorom vezető producere asszisztenst keres. Nagyon megörültem a hírnek, mivel ez jelenthette volna számomra az áttörést. „Millió lány ölne ezért a munkáért” - hogy Az ördög Pradát visel című filmet idézzem. Tudtam, hogy én egy ilyen állásért hagytam ott a korábbi jól fizető, juttatásokkal teli munkahelyemet. Ha tehetném, halálra dolgoznám magam amiatt, hogy sikeres lehessek benne.

Az első munkanapomon a félelemmel vegyes áhítat járta át a testemet. Peterrel*, a vezető producerrel, és Kyle-lal*, a gyártásvezetővel együtt dolgoztunk azon, hogy az általam jól ismert és szeretett sorozatszereplőknek milyen lehetséges történetszálai lehetnek. Az elődöm, Nancy*, akit most szövegkönyvíróvá léptettek elő, eszeveszetten jegyzetelte a meetingen elhangzottakat. Mindketten meghallgatták a javaslataimat, és a kérdéseimre is válaszoltak. Azt mondták, jogosak az észrevételeim és hogy milyen jó szemem van ehhez. Úristen, és ezért még fizetnek is? – gondoltam magamban. Igaz, nem sokat, de mégis: ez volt az álmom!

Az elkövetkező napokban megismerkedtem Peterrel. Ahogy átvettem Nancy feladatkörét, a férfi jeleneteket olvasott fel és megkérdezte, mi a véleményem róluk. Elfuvaroztam a találkozókra és meetingekre, és vicces, de még a zenei ízlésünk is egyezett. Volt, hogy Kyle tornádóként viharzott el mellettünk; bekebelezve mindent, ami az útjába került, csak pusztítást hagyva maga mögött. (Szó szerint; a ház mindig jóval rendetlenebb volt utána.) Rájöttem arra, hogy ez tipikusan azoknak a fehér férfiaknak a jellemzője, akik nincsenek tisztában azzal, hogy milyen kiváltságos helyzetben vannak. Egyszer Peter felesége megkért, hogy takarítsam el a kuplerájt, amit Kyle hagyott azután, hogy két salátát betolt ebédre. Én voltam az egyetlen színesbőrű a házban, aki most térdre rogyva, szószos kézzel takarította a földről a megrágott salátadarabokat. A legrosszabb az egész helyzetben az az undor és megvetés volt, amivel a nő megkért erre. Mintha megdöbbent volna azon, hogy eszembe se jutott magamtól feltakarítani a mocskot.

Nézze, asszonyom. Csak annyit mondanék, hogy ő egy negyvenes éveiben járó felnőtt férfi, aki több salátát dob a földre, mint a saját szájába, és nekem, egy feleannyi idős nőnek, aki óránként kevesebb bérért dolgozik, mint amennyit gyakornokként kapott a főiskolán, nem kellene élő bizonyítékként szolgálnom arról, ahogy a társadalom tiltakozás nélkül, némán hajol meg a fehér férfiak előtt?

Természetesen a „Boldog Négerként”, aki akkoriban voltam, bocsánatot kértem a nőtől, és szó nélkül feltakarítottam. Rájöttem, hogy miközben a főnökeim a több tízezer dolláros epizódonkénti bónuszaikról beszélgettek, addig én minimálbérért takaríthattam fel a szemetüket. Nos, ez Hollywood. Megtettem azt, amit meg kellett tennem – igen, még térdre ereszkedve, saját kezeimmel padlót is takarítottam –, ha ezzel hozzájárulhattam egy sikeres tévéműsor elkészültéhez.

Két héttel később minden megváltozott. Nancy hirtelen visszatért és mindenért ő felelt, amit korábban én csináltam. Ekkor arra gondoltam, hogy miközben én voltam az új Nancy, ő valójában sose hagyta abba azt, amit csinált. Nancy csak vakációzni ment. Innentől kezdve velem már nem foglalkoztak, mindent, amit mondtam, elvetettek. Bár én ennek ellenére továbbra is megosztottam a gondolataimat velük, hiszen mégiscsak ebben a környezetben tanultam és ezért kaptam korábban a dicséreteket is. Nekem senki se mondta, hogy csak addig beszélhetek, amíg Nancy nincs a városban.

Minél jobban elszigeteltek, annál inkább rájöttem arra, hogy valamit itt nincs rendben. Idegesen mentem a munkába, miközben arra gondoltam, hogy biztosan mindenért elítélnek, amit eddig mondtam és tettem. Egyszer Nancy és Peter átmentek egy másik szobába írni, mert szerintük túl sok zavaró tényező a házban. Fél óra után minden bátorságomat összeszedve utánuk mentem, csakhogy Kyle azonnal ki is dobott a szobából. Elmondása szerint az írók szobája szűkös kell, hogy maradjon.

Rájöttem, hogy miközben a főnökeim a több tízezer dolláros epizódonkénti bónuszaikról beszélnek, addig én minimálbérért takaríthatom a szemetüket.

Hetekkel később megkértek arra, hogy otthonról dolgozzak. Majd ez újra megtörtént. Majd újra. És újra. És újra. Végül Kyle egy másik producerrel együtt keresett fel, akivel egyébként eddig még csak egyszer találkoztam. Azt mondták, biztosra akartak menni abban, hogy biztosan megfelelek-e Peter ’kreatív elvárásainak’, mivel a hozzászólásaim és az ötleteim eddig csak bomlasztóan hatottak. Haha, na ez vicces. Egykor segítőkész, kreatív és vicces voltam, most pedig azt mondják, hogy húzódjak csak hátra és hagyjam a vezető producernek végezni a munkáját. Azt mondták, a hét további részében pihenjek, addig átgondolják a helyzetet.

Ezt az egészet átbeszéltem a családommal és a barátaimmal, és úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha kitartok. Nagyon szerettem a sorozatot, és ha most kilépnék belőle, akkor se végkielégítést, se munkanélkülit nem kapnék. Mindemellett az jutott eszembe, ha egyszer elkezdődik a műsor forgatása, biztos jobbra fordulnak majd a dolgok, mert többet leszek emberek között. Ha Peternek nehézségei támadtak az írással, ami meglehetősen gyakori volt, akkor rendszeresen engem használt fel bűnbakként. Bár nevetséges, de ez jellemzően a hollywoodi producerek közös vonása.

 Szóval csak megcsináltam; egy seggnyaló e-mailben kértem tőlük bocsánatot. Megköszönték a levelet, és azt mondták, reggel menjek be dolgozni. Ennek tudatában másnap hallgathattam ahogy ők írtak, én pedig ezalatt bámulhattam a falat. Nem mondtam semmit, csak akkor, ha valaki megkért, hogy csináljak meg neki valamit. Magamban tartottam a gondolataimat. Úgy éreztem, a személyiségem egyszerűen széthasadt, és mindez miért? Csak azért, hogy ezeknek a faszfejeknek jó legyen.

Borzasztó unalmas feladatokat adtak, hogy ezzel húzhassanak fel. Azt mondták, menjek végig az összes szövegkönyvön és számoljam meg minden egyes jelenet minden egyes helyszínét, ami egy csüggesztő, teljesen felesleges feladat volt, ráadásul egy örökkévalóságba telt megcsinálni. Ezután meg kellett szerveznem a forgatókönyvek idővonalát, amik persze össze vissza ugráltak az időben. Természetesen mindkét feladatot rekordidő alatt teljesítettem, majd közölték velem, hogy Peter közben átírta a szövegkönyvek nagy részét. A munka, amit megcsináltam ekkor már egyáltalán nem is számított. Egyszer egy olyan 500 oldalas könyvet adtak, amire mint egy „ígéretes projektre” hivatkoztak, és mindössze három napot adtak arra, hogy az egészet átolvassam. Ha ez egy annyira „ígéretes projekt” lett volna, valószínűleg nem én kapom meg átolvasásra. Akárhogy is, két nap alatt elolvastam és az összefoglalásról, a szereplőkről és a történet piacképességéről szóló átfogó jegyzetekkel adtam vissza nekik. Se választ, se elismerést nem kaptam érte. Kevesebb mint két hónappal az első munkanapom után egy „rögtönzött produkciós irodába” száműztek, ahol senki se volt ott azok közül, akikkel korábban együtt dolgoztam. Csendre intettek, ha két kérdést akartam feltenni az új vezető producernek, és az ünnepek alatti szabadságomról szóló e-maileket is egyszerűen csak ignorálták. Biztos vagyok abban, hogy arra ment ki a játék, hogy kilépjek, de én akkor is kitartottam. Ha feladnám azt, hogy a kedvenc műsoromban dolgozhassak, vajon később majd mennyire bánnám meg?

Végül elérkezett az új év, és az írási folyamat hivatalosan is véget ért, kezdődhetett az előgyártás szakasza. Az első forgatási nap előtt annyira ideges és izgatott voltam, hogy alig aludtam aznap éjjel. Ahogy hétfő reggel az autóm felé sétáltam, jött egy üzenet Kyle-tól, amiben azt kérte, hogy ma otthonról dolgozzak. 11:45-kor kaptam egy e-mailt arról, hogy Kyle és egy másik producer felhívnának délben. Hát ez nem jó – gondoltam. Végül 12:20-kor hívtak és Kyle elmagyarázta, hogy a forgatásokon olyasvalakire van szükségük, akinek több forgatási tapasztalata van, mint nekem. Ez egy faszság. Mielőtt felvettek volna dolgozni, úgy tűnt, a tény, hogy eddig csak egy filmen dolgoztam, nem jelenthet problémát. Még el sem kezdték a forgatást, de már rögtön egy ilyen indokkal álltak elő, miközben nem is láttak még munka közben…

Három hét végkielégítéssel és egy ajánlással az utamra engedtek…

Tisztában voltak azzal, hogy ez részükről milyen aljas húzás volt, mivel már említettem nekik, hogy emiatt a munka miatt hagytam ott a korábbi jól fizető állásomat. Azt mondták, lehet majd némi gond a végkielégítés körül. Napokkal később a kapcsolattartó, pénzügyekért felelős producer megkeresett telefonon, mondván, hogy a több mint négy hetet meghaladó végkielégítéseket a vállalaton keresztül kell kezelni. Adott egy telefonszámot és egy e-mail-címet. Erről természetesen semmi választ nem kaptam, a telefonszámnak pedig még csak köze sem volt a vállalathoz. A HR-es kapcsolattartó elérhetőségét egyedül találtam meg. A vele való beszélgetésem során megosztottam vele mindent, amit ez idő alatt tapasztaltam. Azt mondta, nagyot kockáztattam, amikor ezért a munkáért otthagytam a korábbi jól fizető állásomat. Ezután elmondta, nem én vagyok az első, akinek gondjai voltak Peterrel. „Ő egy magának való személyiség, ami miatt sokan inkább nem is dolgoznak együtt vele” – mondta. Természetesen ez a hatalmas csatorna mindent megtesz annak érdekében, hogy a műsorait megvédje. Tudják, hogy nincs minden rendben, de a műsor sikeres, így mégsem tesznek ez ellen semmit.

Egy olyan forradalom csúcsán vagyunk, ami addig nem teljesedhet ki, amíg nem vagyunk egy állásponton.

És tudjátok, hogy mi a hab a tortán? A vezető szereplők egyike egy afroamerikai nő. Ez egy olyan dolog, amit a vezető producer nekem soha nem ismert be, vagy vitatott meg velem. Én hülye azt hittem, hogy talán majd rákérdez: „Neked, mint fekete nőnek, milyen tapasztalataid vannak ezzel és ezzel kapcsolatban? És mondjuk a válaszaim alapján formázhatta volna a történetet, de nem tette. Gondolj csak bele, milyen abszurd lenne ez a cím: „Egy műsor a Fekete lányról, amiben csak a Fekete lányt rúgták ki” – sajnos mégis pontosan ez történt.

Értetlenül állok az előtt, hogy vajon mi csúszhatott félre, Nancy-vel sosem bántak ilyen rosszul, ezt a saját szememmel láttam. Szóval bármennyire is el akartam hinni azt, hogy ez csak egy olyan dolog, amin Peter összes asszisztense végigment, tudtam, hogy ez nem így van. A családom és a barátaim megpróbáltak biztosítani arról, hogy valószínűleg az erős alkotói hangom ijeszthette meg. Az is lehet, hogy talán annyira elégedett volt Nancy munkájával, hogy az ő helyét senki se vehette volna át. Vajon bárki lehetett volna az új asszisztense, akkor is így végezte volna? Biztosan. Ezt is jól bemesélhetném magamnak, de valahogy az érvelésem végül mindig a rasszizmusban végződött. Az egyetlen afroamerikai, aki a műsor belső köreibe kerülhetett, az maga a főszereplő volt. Úgy tűnt, hogy Peter vonzódása az afroamerikai kultúrához olyan, mint amikor a fehér emberek sajátjuknak érzik a mi kultúránk aspektusait. Csak akkor mondhatsz ilyet, ha valójában tiszteled azokat az embereket, akiké ez a kultúra és az alkotói folyamat során meghallgatod az ő gondolataikat is. Peter azonban nem volt tudatában annak, hogyan bánt velem. Mégis mennyire elbaszott viselkedés az, hogy a fehér férfiak tengerében úgy bánik az egyetlen fekete nővel, mint egy rakás szarral. Ez, barátaim, a fehérek kiváltsága.

Tehát most itt vagyok, és arra próbálom emlékeztetni a nyilvánosságot, hogy bármennyire is elbűvölőnek tűnik Hollywood, a háttérben zajló mérgező hatását sosem szabad elfeledni. Az ok, ami miatt mindezt most szerettem volna megosztani, az az, hogy amikor ez legközelebb megtörténik – mert bizonyosan lesz következő alkalom –, ez a vallomás egy emlékeztető legyen arra, hogy még mindig tovább kell küzdenünk. Senki sem figyel fel egy színesbőrű nőre egy fehér férfiak dominálta iparágban, szóval nekünk kell egymásra figyelnünk. Annak érdekében, hogy a jövőben valami változást érhessünk el, nagyon fontos, hogy megosszuk történeteinket. Egy olyan forradalom csúcsán vagyunk, ami addig nem teljesedhet ki, amíg nem vagyunk egy állásponton.

Sokszor arra emlékeztetem magam, hogy vannak olyan színesbőrű asszisztensek, akikkel rosszabbul bántak, mint velem, de az átélt traumáinkat, sosem szabad lekicsinyleni. Azok a dolgok, amiket velem csináltak és nekem mondtak, arra késztettek, hogy asszisztensként, alkotóként és emberként is megkérdőjelezzem önmagam. Tetteikkel teljesen tönkretették a mentális egészségemet, és hasonlóan a fekete életekhez, ezek az érzések igenis számítanak. Folyamatosan elhallgattatnak bennünket, napi szinten tojáshéjakon táncolunk – mégis miért állnánk ki magunkért és kockáztatnánk azt, hogy újra a „bomlasztó” nevet aggassák ránk? Mit érnénk el vele? Én azért vagyok most itt, hogy erre rámutassak. Azért, hogy mindig elmondhasd a történetedet. Azért, hogy elmondjam: nem vagy egyedül.

Remélem, hogy egyszer megtalálhatom a helyem egy olyan műsorban, ami a sokféleséget ünnepli; a gondolataimat és a kreativitásomat, és egyik miatt sem hallgattatnak el majd. Tudom, hogy egyszer eljutok oda, hogy ha lehetőségem lesz, egyszerűen megfogom a fehér férfiak világát és porig égetem az egészet. De addig is a mérgező munkahelyi környezetek nagyon jó írásalapként szolgálnak. Kevesebb, mint egy hét alatt kirúgtak, két éven belül megírtam az első pilotom, és nem fogok hazudni… elég jó lett.

*A neveket helyettesítettük a cikkben.

Forrás: ELLE