Szenvedélyes szerelem vagy sémakémia – vajon egészséges kapcsolatban élsz?

Hogyan vehetjük észre, ha sémakémiában vagyunk, és van-e egyáltalán kilépési lehetőség? Csirmaz Luca pszichológussal jártuk körbe a témát.

Disney meséken és könnyed romkomokon szocializálódva jogosan merül fel bennünk az igény egy eget-földet megmozgató, intenzív, világunkat felforgató szerelemre. Valami nagy volumenű érzésre vágyunk, ami szenvedéllyel és boldogsággal tölti meg az életünket. Azonban ez nem (mindig) jelent jót: a sémakémia az egyik legnépszerűbb pszichológiai fogalommá vált az elmúlt években, azonban mégis sokan összekeverik ezt a fajta traumakötést az egészséges kapcsolódással. Csirmaz Luca pszichológus válaszolt a kérdéseinkre a témával kapcsolatban. 

ELLE: Hogyan tudjuk megkülönböztetni az egészséges, szenvedélyes szerelmi kapcsolatot és a sémakémia okozta vonzalmat? 

Csirmaz Luca: Óriási a félreértés a témában, és a sorozatok, filmek által bemutatott szerelem megerősíti és fenntartja a toxikus mintázatot és elvárást. Korábbi tanárom, egy sématerapeuta úgy fogalmazott, ha 10/10-es érzetű, eszeveszett a vonzalom, a vágy, a szenvedély, az gyanús: általában ez azt jelzi, hogy a tudattalan működéseink, gyerekkori traumáink állnak a kapcsolódás mögött. Az ideális az, ha ez az érzet körülbelül 10/8-as: ott van az intenzív vágy és szenvedély, ami egy jó kapcsolat része, de be tud kapcsolódni egy egészséges felnőtt részünk is, ami nem beszűkült tudatállapotban van. Ezalatt egyfajta csőlátást értek az adott személyre és kapcsolatra vonatkozóan, ahol sokszor az a legfőbb motiváció, hogy a kapcsolat mindenáron működjön, és azon áldozatok, amiket meghoznánk a kapcsolatért, túlzóak. Elkezdhetjük magunkat vagy a környezetünket hanyagolni, alárendeljük magunkat, ami egy ijesztő és veszélyes állapot.

ELLE: Amikor azt mondod, csak arra koncentrálunk, hogy működjön, ez azt jelenti, hogy önmagában azon van a hangsúly, hogy a kapcsolat egyáltalán fennmaradjon? 

Csirmaz Luca: Sémakémia esetén az a belső mottó, hogy ennek működnie kell ezzel az emberrel: neki kell jól szeretnie minket –ez egy megrögzött küldetés. Sokszor eleve olyan emberrel indul be a sémakémia, aki azt az érzelmileg elérhetetlen mintát hozza – ezzel érzelmileg magányos állapotban tartva –, amit gyerekkorban megéltünk. Ezért erőfeszítéseket teszünk azért, hogy olyan partnerré váljon a másik, akire szükségünk van, az érzelmi munka és terhek nagy részét mi visszük – de ez a részünkről izzadtságszagú, miközben a másik legtöbbször passzívan belefekszik abba, ami éppen van.

ELLE: Ez a kapcsolódás minden esetben veszteséges és szenvedéssel jár, vagy bizonyos esetekben felülemelkednek ezen a felek?

Csirmaz Luca: Megtörténhet, de nehéz, mert a másik nyomogatja a gombjainkat, hiszen a sémakémiában eleve olyat választunk, aki illik a traumáinkra és ezáltal ösztönösen vonz minket. Persze egy egészséges kapcsolatban is bekapcsolnak a sémáink és traumáink, de az a kérdés, hogy hányszor és milyen mértékben. Olyat kell keresnünk, aki hajlandó és tud is felnőttként beszélgetni, törekszik arra, hogy változtasson azon, ami nekünk fájdalmat okoz. Ez nem zárja ki az önmunkát, és oda-vissza is működnie kell.

A sémakémia egyik fő jellemzője az a megélés, hogy a másik meg sem hallja, amit mondunk, nem érti, miért fáj a viselkedése – mi mégis hiszünk abban, hogy működhet. Pedig, ha valaki meg sem érti, amit mondunk, pedig mi próbálkozunk, nincs miről beszélni.

ELLE: Eljöhet-e az a pont, ahol ki tudunk szállni ebből a kapcsolatból?

Csirmaz Luca: Lehet, ha lebontjuk azokat a működéseket, amiket indukál a séma, és ami végtére ahhoz vezet, hogy benne maradjunk a kapcsolatban. Például, ha a párunknak kevés a befogadóképessége, nem figyel ránk, nincs jelen, azt érezzük, hogy sokak vagyunk, ezért elkezdünk alkudozni a saját szükségleteinkkel: elhallgatunk dolgokat, visszafogjuk magunkat. Na, ezt kell elkapni, és nem szabad hagyni! Meg kell tanulni beleállni az érzelmeinkbe. Ha mi elismerjük és vállaljuk a szükségleteinket, egyre mélyítve magunkban annak a vélelmét, hogy megérdemeljük, hogy ezeket meghallják, és azzal meg is láthatjuk, mi az, ami a valóságban működik, és mi az, ami csak akkor, ha hazudunk önmagunknak. Így előbb-utóbb megjön az erő a kilépéshez.

ELLE: Mennyi időt érdemes adni a változás lehetőségének? 

Csirmaz Luca: Várni csak akkor érdemes, ha ez nem fájdalmas: ha csak arról szól, hogy a kapcsolat lehetne jobb, de most sem rossz, csak akkor adjunk időt ennek.

Azonban, ha a kapcsolat már fél éve nagymértékben csak frusztrációt, szorongást, magányt okoz, akkor mi alapján várnánk, hogy ez megváltozik?

Nagyon sokan ilyenkor egy kezdeti, ideális periódusra gondolnak vissza, és azzal intik türelemre magukat. Pedig az, hogy a másik tudott velünk szépen bánni az első három hónapban, az nem jelenti azt, hogy valóban képes egy elmélyült kötődést is fenntartani. Gondoljunk bele: ha a kapcsolat ilyen lenne még öt évig, amilyen az elmúlt x hónapban volt, azzal elégedettek lennénk? Ha nem, akkor nincs értelme.

ELLE: Erős narratíva, hogy miután kilépünk a sémakémiából, az egészséges kapcsolat unalmasnak érződik. Honnan tudjuk, hogy csak nem vagyunk ehhez hozzászokva, vagy tényleg nem nekünk való ez az ember? 

Csirmaz Luca: Általában nem az történik, hogy egy eszeveszett, szenvedéllyel, stresszel és szenvedéssel teli kötődés után egy jó és egészséges kapcsolatban találjuk magunkat. Sokkal inkább lépcsőzetesen történik meg ez a változás. Néha először csak abban vesszük észre a fejlődést, hogy már hamarabb ki tudunk lépni egy rossz kötődésből. Később lehet, hogy ténylegesen számunkra valamennyire unalmas embert választunk. De ez nem arról szól, hogy az egészséges, normális ember az unalmas, hanem egy ilyen váltás után, ebben a fejlődési szakaszban erre van most szükségünk. Azért, hogy ne sodorjon el a kötődés, hanem foglalkozhassunk magunkkal. Ennek lélektani jelentősége van, és az a funkciója, hogy ami korábban el volt nyomva bennünk az egészségtelen kötődésben, az kiteljesedhessen: a vágyaink, a szükségleteink, az individuumunk. A nyugalomban foglalkozhatunk az eddig elhanyagolt területekkel, és ehhez gyakran először olyan személyt választunk, akivel nem annyira illünk össze: már nem rossz a kapcsolat, de nem is annyira jó.

És miután megpihentünk kicsit, megéljük azt, hogy ha valami nem rossz, az még nem elég ahhoz, hogy boldogok is legyünk.

Tulajdonképpen elkezdünk olyan emberek felé nyitni, akivel már pozitív illeszkedést tapasztalunk. Azt szoktam javasolni, hogy találjunk valami olyat, ami úgy izgalmas számunkra, hogy közben nem tesz tönkre minket: keressünk más területen szenvedélyt. Egy bizonytalan kapcsolatban, beszűkült tudatállapotban megfeledkezhetünk arról, hogy ha nem menne el minden energiánk arra, hogy a másik ember jól szeressen, ha nem stresszelnénk azon, hogy megváltozzon, akkor rengeteg jó dologgal foglalkozhatnánk az életünkben. Tegyük fel magunkban a kérdést: ha nem a páromtól, a kapcsolattól várnám az életembe a szenvedélyt, az értelmet, akkor mi hozná ki belőlem a szenvedélyes, élettel teli nőt?