Quantcast

Kemoterápia

„Szeretnék felébredni ebből a szörnyű álomból”

„Szeretnék felébredni ebből a szörnyű álomból”
© SeventyFour/Getty Images

Vendégszerzőnk saját beszámolója a mellrák elleni küzdelem hónapja alkalmából.

Mindössze 28 éves volt Bajkó Barbara, amikor kézhez kapta a diagnózist: mellrákja van. A fiatal lány Instagram-oldalán dokumentálta a daganat kezelésének lépcsőfokait, őszintén beszámolva minden mellékhatásról és lelki megpróbáltatásról, amivel meg kellett küzdenie. Háromrészes cikksorozatunk második felvonásában Barbi a daganattal való küzdelmét és a kemoterápia hatásait osztja meg velünk.

 

2019 decembere kicsit máshogy telt, mint az eddig megszokottak. Minden évben nagyon várom ezt a hónapot, mert ekkor van a névnapom, jön a Mikulás, a kedvenc ünnepem a karácsony, és január 11-én a szülinapommal zárom a „fesztiválszezont”. Közel két éve ez nem így zajlott, de ezeket a sorokat írva jó érzés tölt el, hogy azért már nem annyira friss emlékek ezek.

Jár a lábam az onkológiai váróban, december negyedike van, a névnapom, mikor is lenne jobb nap arra, hogy megtudjam, mi vár rám Dió, a rosszindulatú melldaganatom érkezésével. A doktornő kedves, igyekszik érthetően magyarázni. Első lépésként le fogják állítani a hormonműködésem, mesterséges klimaxom lesz, ez azért kell, mert a hormonok táplálják Diót. Aztán jöhet a kemoterápia. Nehéz időszak elé fogok nézni, ki fog hullani a hajam, de biztat, hogy ez mind a gyógyuláshoz vezet, és ezt tartsam szem előtt. Szeretnék felébredni ebből a szörnyű álomból. Esküvővel és babatervezéssel szerettem volna tölteni a 2020-at… de Dió mindent felforgatott. A kezdeti sokk elmúlni látszott, a koncentrációm a gyógyulásra összpontosult, illetve egy ötletre, amivel segíteni szeretnék másoknak és magamnak is – egy Instagram-oldal létrehozására, ahol követni tudják az utamat azok, akik szeretnék. 2019. december 20-án indítom útjára a „Dióval az Élet” Instagram-oldalamat, jólesik kiírni magamból a történéseket. Egy hét elteltével újra a kórházba sietek, az első hormoninjekció beadására, jobban félek tőle, mint kellene, de ilyen az, ha az ember lánya nem nagyon járt eddig kórházakba. Az injekció beadása 5 percben lezajlott, és 28 naponta ismétlődni fog, egyelőre határozatlan ideig.

Születésnap és kemó

Közeledik az első kemoterápia időpontja, január 13-a, hétfő. Izgulok, de szombaton még ünneplünk, 29 éves lettem, nem gondolunk a rákra, sem a kezelésre. Vasárnap este azért már a pillangók repkednek a gyomromba, aludni is alig tudok. Vérvétellel kezdünk, mindent rendben találnak, megrendelik nekem a mérget, ami pusztítani fogja Diót, a rákos sejteket, de sajnos az egészségeseket is. 11 óra után már folyik a piros „koktél” az infúzióból, néha kicsit hideg, de a barátnőm ott van velem, tőlünk hangos a kórterem, nem is akarom, hogy tudatosuljon ennek az egésznek a súlya. 3,5 óra alatt csöpög le az adag, nem vagyok rosszul, pedig többször is bejöttek megkérdezni, de minden rendben, még másnap sem érzek semmilyen változást. Már szerda van, a munkahelyemen éppen ebédelni készülök, felállok a székről, és meg kell kapaszkodnom a székben, mert megszédülök.

A fejembe belehasít a fájdalom, elönt a meleg, visszaülök. Elég a hősies „nem vagyok rosszul” dumából, ülök a kocsiba és indulok haza. Több mint egy óra az út hazáig, az utolsó 10 km-en már sírok, annyira rossz. Hazaérve gyorsan lefekszem, bízom benne, ha elalszom, majd elmúlik a hányinger, enyhül a fejfájás és jobb lesz. Nem volt az. Ébredés után is képtelen vagyok enni vagy inni, a gyógyszer gondolatától is hányingerem van, próbálom lecsavarni a vizespalack tetejét, de nem megy, nincs erőm. Alszom tovább. Szóval ilyen a kemoterápia, ezek azok a bizonyos mellékhatások, amikre azt hittem én kis naiv, hogy majd megúszom. A rosszullét két napig kitart, hétvégére összeszedem magam, és a következő munkanapon már dolgozom.

Kopaszon is mosolyogva

Néhány nap elteltével már nem is olyan szörnyű emlék, nem érzem magam betegnek, minden megy a régi kerékvágásban, majd két héttel a kezelés után, mikor kiveszem a hajgumit a hajamból, a copfom egy igen markáns része a kezemben marad. Tudatosul bennem, hogy dolgozik a méreg, a hajhagymáim pedig eddig bírták a harcot.

Nagyokat nevetünk a fürdőszobában Gergővel, a párommal, ő nyírja a hajam, először csak az egyik oldalt, aztán néhány bohókás fotó elkészülte után folytatja a másikkal. Most olyan a hajam, mint az övé. Belenézek a tükörbe, veszek egy nagy levegőt, majd óriási mosolyra kerekedik a szám. A látvány sokkal jobb, mint amire számítottam, tetszik, amit látok, nem zavar a néhány milliméteres haj, valahogy érzem, hogy jóban leszek ezzel.

Letelt a 3 hét az első kezelés után, már teljesen kopasz vagyok, elég hideg van, így egy kendőt kötök a fejemre, úgy megyek a második kemóra. A sorrend ugyanaz, mint januárban: vérvétel, eredmény, infúzió, haza.

Egyedül a kórházban

A szünet mindig három hét, a rosszullétek egyre gyorsabban jelentkeznek. A negyedik kezelés már nagyon nehéz, reggel, amikor készülök, érzem, hogy még el sem indultam, de már émelygek. Egyedül kell mennem, mert a koronavírus miatt lezárták a kórházat. Ez is nyomaszt. Eddig mindig volt társaságom, gyorsan eltelt a nap, most pedig egyedül sétálok a folyosón, ülök be a kórterembe, és várom a piros mérget. Nehéz itt lenni, 10 percenként nézek az órára, nem vagyok jól, hányingerem van. Épp, hogy kivánszorgok a mosdóig, már jön is ki minden, alig bírok felállni, de végül valahogyan visszajutok az ágyra, csukott szemmel fekszem, és várom, hogy vége legyen.

Az ötödik, hatodik és hetedik kezelés már könnyebb, nem olyan erős, mint az első négy. A hetedik után négy hetet hagyunk ki, mert megtartjuk a lánybúcsúmat és az esküvőt. Minden annyira csodásan sikerül, nem gondolok Dióra, önfeledt vagyok és boldog.

Június 25-én indulok a nyolcadik kemoterápiára, már feleségként, és kicsattanó örömmel, hogy végre azt mondhatom, ez az utolsó. Már minden mellékhatást produkálok, nincs szemöldököm, szempillám, a bőröm száraz, több kiló víz van rajtam, dagad a lábam és nagyon hamar fáradok, a klimaxról meg ne is beszéljünk.

Túl a műtéten

Nyár végén már azt is tudom, hogy a műtétre szeptember 10-én kerül majd sor, mellmegtartó műtét lesz, azaz Diót eltávolítják, de minden más marad a helyén. Gyorsan eltelik ez a néhány hét, itt vagyunk az ősz küszöbén, és ezzel Dió és az én szoros kapcsolatom is a végéhez közeledik. Sosem műtöttek még, így izgatott vagyok a kórteremben, ahol várok, hogy jöjjenek értem és betoljanak a műtőbe. Végre eljött az idő, és Dió távozik. Nagyon jól reagált a kezelésekre, mert 3,5 cm-ről alig 1 cm-re zsugorodott a kemónak köszönhetően, és egy majdnem 2 órás műtét keretein belül sikerült eltávolítani. Mikor felébredek az altatásból, potyognak a könnyeim, és csak egy mondat jut az eszembe: „A soha viszont nem látásra, Dió!”

A cikksorozat első részét ide kattintva olvashatod el.