Törékeny szépség – Natalie Portman

Hollywood legtündéribb csillaga, a Dior múzsája mesél boldogságáról és harcairól az Elle-nek.

A filigrán Natalie Portman a Christian Dior szalon karosszékében pózol, mitikus helyszínen, ahol az első Dior-bemutató zajlott 1947-ben, a New Look születésekor. Ezt most csakis a színésznő számára nyitottak ki. Dior imádta a 18. századot, a XIV. Lajos stílusú foteleket, az aubusson-szőnyegeket, Marie Antoinette szellemiségét… a minőség a dekorációban számára éppoly fontos volt, mint a ruháiban. Natalie Portman, kis termetével, finom vonalaival, porcelánbőrével olyan, mint egy Watteau-festmény.

A gyönyörű kislány négyéves volt, amikor családjával Tel Avivból New Yorkba költöztek, és kiskorától arról álmodozott, hogy színésznő lesz. „Tudják, valójában sohasem voltam gyerek. Nagyon hamar vágyni kezdtem rá, hogy felnőjek, és úgy is viselkedtem, mint egy felnőtt. Nem mentem bele hülye, gyerekes viccekbe, mindig komoly maradtam. Egykeként sokat hallgattam és figyeltem a felnőtteket. Rendszeresen megkérdeztem magamtól, mit tennék ennek vagy annak az embernek a helyében, mit tehetnék, hogy segíteni tudjak valakin.” Az embernek eszébe jut a kislány, akit a Léon, a profiban látott, elképzeljük, ahogy hallgat figyelmesen, azzal a bölcs tekintettel, hosszú szempillás őzikeszemekkel. „Igen, ez így igaz, nagyon korán eldöntöttem, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Amióta az eszemet tudom, arról ábrándoztam, hogy színésznő leszek… Craig Kielburger pedig már akkor az alapítványáról álmodott… én is koravén voltam, de sokkal felületesebb – nevet szívből. – De ugyanakkor – teszi hozzá magyarázkodva – a szakmám, a hírem folytán most én is lehetek egy kicsit hasznos.” Ez az oka tehát, hogy ilyen meggyőződéssel veti bele magát annyi jó ügybe, különböző szervezetek oldalán, mint a mikrohitelekkel foglalkozó Finca, vagy a Peta, amely az állatok jogainak védelmével foglalkozik? Részben, ám az is biztos, hogy ezekben a törekvésekben a gyerekkora is visszhangzik. Az izraeli-amerikai Portman családban gyakran beszéltek politikáról. „Sok vita folyt nálunk, és ez nagyon szórakoztatott. A nagyapám a fiatal zsidók vezetője volt Lengyelországban. Nem vagyunk kommunisták, de baloldaliak vagyunk. Tudom, hogy szerencsém van, hogy sokkal rosszabb körülmények közé is születhettem volna. Ebből az érzésből tudok táplálkozni színésznőként, és talán a pszichológiai tanulmányaim is segítenek. A személyiségem és a neveltetésem része, hogy odafigyeljek másokra.”

Minden nap, immár kilenc éve nem hord semmit, ami bőrből van. „Egyedi készítésű cipőket hordok, más anyagokból” – mondja. Nem eszem és nem használok semmit, ami állatból származik. Most már nem okoz nehézséget, természetes lett. A fiammal (Aleph, egyéves) nyilvánvalóan nagyon figyelmes vagyok, meg kell kapnia mindent, ami szükséges a fejlődéséhez. Egyébként hibrid autót használok, megcsinálom a saját komposztomat, és van szerencsém egy kerthez, valamint egy férjhez, aki imád kertészkedni.” Mióta idén nyáron Kaliforniában hozzáment a táncművész és koreográfus Benjamin Millepied-hez, a színésznő nagy frankofil, és sok időt tölt Franciaországban. „Amikor épp nem forgatok (most Terrence Malickkel dolgozik, és egy tévés vígjátéksorozatban is szerepelni fog), idejövök, amilyen gyakran csak tudok. Ahogy Izraelben, itt is csodásak az ételek, és az ember gyönyörűen élheti a mindennapjait.”

Kisfia egy pillanatra feltűnik a dada karjaiban: szőke hajával, hatalmas kék szemével maga is egy festményhez hasonlít. A színésznő előtt, Christian Dior íróasztalán báli fotók sorakoznak az ötvenes évekből. A Dior múzsája, Mitzah Bricard párducmintába öltözve, Jean Cocteau… és odébb egy portré a divattervező édesanyjáról, granville-i házukban, gyönyörű galléros blúzában, mely a későbbi maszáj stílusú nyakláncokat inspirálta. Családi portrék, pompás virágformákkal díszített csillár, a Marie Antoinette íróasztal… Natalie Portman természetesen uralja ezt az enteriőrt, hiszen a legfőbb vonás őbenne is az elegancia. Elegancia nyugodt hangjában, édes tekintetében, mellyel egyenesen beszélgetőtársa szemébe néz, elegancia abban, ahogy egész életében igyekszik másokon segíteni, és elegancia abban, ahogy a kezét nyújtja búcsúzáskor, majd elmosolyodik, olyan mosollyal, mely elbájol, mintha csak egy tündér suhintaná meg a varázspálcáját.