Míg az ego el nem választ – miért olyan nehéz ma tartós párkapcsolatban élni?

Soha annyit nem foglalkoztunk a párkapcsolatainkkal, mint ma, azok mégis egyre törékenyebbé és labilisabbá válnak. Egyre kevesebb a házasság, és egyre gyakoribb a válás. Lehetséges, hogy ez már nem is egyéni, hanem társadalmi probléma? Akkor viszont a válaszokat sem csak egyéni, hanem társadalmi szinten kell rá keresni.

Megszoktuk, hogy a párkapcsolati problémáinkra pszichológiai megoldást keresünk: vagy a kötődési mintáinkat, vagy különféle személyiségzavarokat, esetleg valamilyen függőséget sejtünk mögöttük. A statisztikákban ugyanakkor régóta látszik, hogy a házasságkötések egyre később következnek be, számuk pedig egyre csökken. A válások aránya is egyre magasabb a friss házasságokban (kevesebb mint 5 év alatt), de már 20 év után is. Mindezzel párhuzamosan több százezerre tehető a randiappokra regisztráló magyarok száma, akik sokszor évekre ott ragadnak a platformon. De ha nem az adatokban, hanem a saját környezetünkben nézünk szét, akkor is könnyen megállapíthatjuk, hogy egyre többen keresnek partnert akár éveken át, vannak sorozatosan rövid párkapcsolataik, vagy élnek magányosan, és az egyszülős családmodell sem számít már anomáliának. 

Amikor a szerelem már nem csak két ember ügye

Velem van a probléma? – teszik fel sokan a kérdést, amire Fáber Ágoston szociológus valószínűleg sietve azt válaszolná: nem feltétlenül. Magyarországon ő kutatja elsőként a párkapcsolatok átalakulását társadalomkritikai és szociológiaelméleti keretben, de nemzetközi szinten ennek már van szakirodalma. E szerint a változás – nyomokban – még valamikor az 1800-as években kezdődött, mégpedig azzal, hogy a szexualitás bejött a képbe. 

„Két-háromszáz évvel ezelőtt még nem volt szempont a vonzalom, és nagyon kicsi volt a »lokális piac«, ahol az ember egyáltalán partnert találhatott – kezdi a visszatekintést. – Inkább az számított, hogy a pár tagjai társadalmi státuszukat illetően összepasszoljanak, hogy a család a házassággal meg tudja őrizni a helyét és a rangját a közösségben, illetve a felekezeti hovatartozását. Innen jutottunk el oda, hogy ma – elvben – bárkit választhatunk, egy online katalógusból jobbra-balra húzogatjuk a végtelen számú jelölteket, és mindig a nagy őt keressük.” 

A szex az oka mindennek

De hogy került képbe a testiség? Michel Foucault filozófus és történész ezt a gyóntatás intézményével hozza összefüggésbe, mert a gyóntató papnak minden eltévelyedést és kicsapongást be kellett vallani. Később kellett hozzá a romantikus irodalom is, amely az elrendezett házasságokkal szemben divatba hozta a szerelmi házasságot, majd ennek révén azt, hogy a házasság váljon a szexuális örömszerzés terepévé. Korábban a férfiak inkább bordélyba jártak evégett, a nők szexuális igényei pedig fel sem merültek. A szenvedélyes szerelem mint a házasság alapja Angliában és Franciaországban a 19. század elején bontakozott ki, majd újabb száz év múlva megjelent Sigmund Freud, akinek forradalmi nézete azt hangsúlyozta, hogy az ember alapvetően szexuális lény, akit a vágyai mozgatnak, a legtöbb bajunk forrása pedig az, hogy a társadalmi konvenciók miatt ezeket el kell fojtanunk magunkban. Ezt már Eva Illouz francia-izraeli szociológus teszi hozzá, aki szerint a kapcsolatok nagyarányú felbomlásának egyik gyökere a szexualitás felszabadítása. 

Bomlanak a keretek is

Egy másik fontos ok, amiért ma könnyebben kilépünk bármilyen kapcsolatból vagy akár a házasságból is – hogy megtehetjük. Egy válás ma már nem jár együtt megbélyegzéssel vagy a közösségből való kitaszítással, mi több, az egzisztenciánk újraépítésére is van lehetőség. Mindezt a női emancipációnak köszönhetjük. 

Ugyan korábban egy patriarchális, elnyomó keretrendszerünk volt, amit az emancipáció felszámolt, de ezáltal nem pusztán a teljes szabadságba, hanem egyúttal az ontológiai bizonytalanság állapotába is belecsúsztunk, olyan gyorsan és radikálisan ment végbe a változás

– folytatja Fáber Ágoston. 

Hogy mit jelent az ontológiai biztonság hiánya? Ezt a kifejezést Anthony Giddens brit szociológus alkotta meg, arra utalva, amikor nincsenek keretek és szabályok az életben. „Korábban ontológiai biztonságot adott, hogy a vallás és a társadalmi konvenció is meghatározta, hogyan kell élni az életet – még akkor is, ha ebben volt egy hatalmi aszimmetria –, ma viszont saját magunknak kell létrehoznunk ezeket a kereteket, kölcsönös és folyamatos egyeztetés és megbeszélés útján” – mondja Fáber. 

Mára tehát eljutottunk oda, hogy egyetlen komoly tényezőre építjük a párkapcsolatot; az érzelmekre. Holott ez egyben a legbizonytalanabb is, hiszen állandóan változik, és nem is mindig vagyunk tisztában vele. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy nincs más, ami legitimálja a kapcsolatot, mint az, hogy boldog vagy-e benne, vagy sem. És amint úgy érzed, hogy már nem vagy az, minden további nélkül kiléphetsz belőle. „Persze ma is vannak visszatartó erők, mint például a hűség mint társadalmi norma, a közös gyerekek, a közös tulajdon vagy a szülői elvárások, de abba az irányba haladunk, hogy a saját életünk és megelégedettségünk számít a leginkább. Erre mondja Eva Illouz francia-izraeli szociológus, hogy a modern párkapcsolatokban létezik egy kimondatlan »házassági szerződés«, amelynek egyetlen pontja van: ha nem vagyok boldog, akkor kiléphetek a kapcsolatból.”

„Szeretsz? Vagy nem szeretsz?”

Természetesen létezik valós, ügyvéd által ellenjegyzett házassági szerződés is, de jól mutatja, hogyan változott a közvélekedés a házasságokról, hogy ilyet készíteni és a szerelmünkkel aláíratni inkább kínos aktus, mert azt jelzi, hogy már a megkötése pillanatában készülünk a házasság végére, és előre védjük magunkat a másik feltételezett rossz szándékától. 

„Régen a házasság teljesen nyíltan egy gazdasági és jogi szerződés volt, nem kellett ezt titkolni” – mondja erről a szociológus. 

Ma viszont rejtegetni kell, hiszen az érzelmi elköteleződést kérdőjelezi meg. Ezért van rossz érzésünk, amikor házassági szerződést kötünk a vagyonelemekről, és ezért bélyegezzük aranyásóknak azokat, akik ma is elsősorban anyagi és társadalmi védettséget várnak tőle.

Mindeközben az érzelmi kötődés is ingoványos terep, mert gyorsan kiütközik benne a nemek közti különbség. A férfiakat hosszú évszázadok óta az érzelmeik elrejtésére szocializálták – hogy mindig erősnek mutassák magukat –, ezáltal sem felismerni, sem kommunikálni nem tudják őket olyan könnyen, mint a nők, akiket nem sújtott ilyen társadalmi elvárás. Viszont, ha nincs intézményi garancia a kapcsolat egyben tartására, akkor folyton monitoroznunk kell a másik érzelmi helyzetét, hiszen csak ez alapján jósolható meg a közeljövő. Már nem elég az érzelmek megélése, hanem azok folyamatos egyeztetése, megfogalmazása és számonkérése is zajlik, miközben így a kapcsolat magától értetődősége szűnik meg. Ezzel magyarázható, hogy folyamatosan kérdezgetjük a párunkat arról, hogy szeret-e még bennünket, vagy hogy akkor is szeretne-e minket, ha állólámpa lennénk.

„A bökkenő szerintem ott van – folytatja Fáber Ágoston –, hogy a nők mint hosszú ideig elnyomott társadalmi csoport sokkal inkább rá voltak kényszerítve arra, hogy átgondolják a helyzetüket, mint a férfiak – éppen azért, hogy változtatni tudjanak rajta. Ez a mai kor egyik kihívása lett a férfiak számára, mert nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a saját létüket újragondolják. Ezzel együtt pedig attól is szenvednek, hogy a privilégiumaikat gyorsan és nagy számban veszítik el. Nem tudják, hogy néz ki egy olyan társadalom, amelyben nincsenek előjogaik. Ebből a szempontból ez egy átmeneti állapot, bár amikor benne élünk, akkor minden átmenetinek tűnik, mert állandóan változik.” 

Én, én, én 

De a feminizmuson túl is van még egy társadalmi jelenség, amely a párkapcsolatok eróziójához vezetett: az individualizmus elterjedése. „A mai korszellem arra nevel minket, hogy mi magunk legyünk az életünk legfőbb projektje. Tehát nem egy nálunk magasabb rendű cél, például a család vagy a közösség, hanem csak mi magunk. És ha én vagyok a felelős a saját boldogságomért, mert a létezésem végső célja én magam vagyok, akkor bármit ledobhatok magamról, ami ennek az útjában áll. Ezt ma úgy szívjuk magunkba, mintha teljesen természetes volna, holott ez csak egy társadalmi konstrukció, ugyanúgy, mint amikor az volt a norma, hogy a közösség vagy az Isten szolgálata a legfontosabb.” 

Erre jön még rá a fogyasztói társadalom és a kapitalizmus szellemisége, hogy minden lecserélhető és pótolható. Az online ismerkedés térhódítása, ami leszoktat arról, hogy meg merjük egymást szólítani és közvetlenül ismerkedni lépésről lépésre. A gyerekvállalás időpontjának kitolódása, ami elsősorban a nőket sújtja, hiszen az ő biológiai órájuk továbbra is ketyeg, míg a férfiaké kevésbé (ezáltal ők tovább halogathatják az elköteleződést). A várható élettartam kitolódásával pedig az életközepi válság gyakori jelensége is, hiszen még a gyerekek kiröppenése után is jó 30 év várhat a szülőkre, amit közösen kéne megtölteniük tartalommal. Szóval még a fő motívumokon túl is számos tényező akadályozza, hogy a párkapcsolatok és a házasságok egy életre szóljanak.

Magányos tömeg

„Nem látom, hogy ez a folyamat mitől fordulna vissza – mondja Fáber Ágoston arra a kérdésre, hogy visszalenghet-e az inga valamikor a másik irányba. – Megjelennek ugyan olyan új mozgalmak, amelyek visszafelé forgatnák az idő kerekét, és visszatérnének a korábbi, tradicionális modellhez (mint a tradwife- vagy az incelkultúra), de ezek sporadikusak, és egy több évszázados trendet nem tudnak radikálisan eltéríteni. Ilyen folyamatokat felülről sem igazán lehet irányítani, a családpolitikai intézkedések is csak néhány évre befolyásolhatják, de hosszú távon nem tudnak jelentős hatást elérni.” Arra kell tehát készülnünk, hogy a holtomiglan-holtodiglan egyre inkább népmesei toposz marad. 

Lesz, aki egymást követő kapcsolatokban él majd – amit szeriális monogámiának nevezünk –, és egyre gyakoribb jelenség lesz a magány, amihez a társas képességek radikális leépülése is hozzájárul. De még így sem hiszem, hogy kijelenthetjük, régen minden jobb volt, vagy hogy ma minden jobb – egyszerűen más. Régen a nők szenvedtek attól, hogy a férfiak megcsalják és elnyomják őket, és a házasságból gyakran hiányoztak az érzelmek – ma meg az ellenkezőjétől szenvedünk. Mindenki korlátlanul kiélhetné minden vágyát, és úgy látszik, mégsem megy

– vonja le a konklúziót Fáber Ágoston.

Ám a szociológiának igazából nem feladata kiutat találni a problémahalmazból, csak rámutatni. „Első körben elég volna rájönni, hogy ez egy társadalmi és nem pusztán egyéni probléma. Szóval, ha egyedül vagy, esetleg újabb kapcsolatod ment tönkre, akkor nem feltétlenül te csinálod rosszul, nem biztos, hogy az a probléma, hogy elkerülő vagy szorongó kötődő vagy, hogy nem tudsz kommunikálni az érzelmeidről – nyugtat meg Fáber Ágoston. – Valójában egy egész keretrendszer felbomlása áll mögötte. De őszintén? Mindig lesz miért szenvedni. Ha nem az elnyomástól, akkor a szabadságtól!” Most épp ezt főztük ki magunknak.