„Tetszeni akarás helyett már inkább hatni akarok”

Interjú Török-Illyés Orsolyával

ELLE: ”Szépen öregszel” – mondja neked a legutóbbi színházi munkátokban a férjedet alakító Hajdu Szabolcs. És ez tűnt fel nekem is: mintha még érettebbé vált volna a szépséged. Ezt érzékeled?

Inkább azt érzékelem, hogy mindaz, ami a külsőmhöz kapcsolódik, egyre kevésbé fontos. Ahogy más ezzel összefüggő dolgok is, például az exhibicionizmusom. Tetszeni akarás helyett már inkább hatni akarok. Mert amikor elsősorban nem a külsőddel operálsz, akkor a személyiségedből sokkal izgalmasabb rétegek jönnek elő. Korábban nem is sikerült teljesen elvonatkoztatnom attól, hogy tudtam, először mindig a kinézetemmel hatok – és nem azzal, amit kifejezek. Ami meg a szépséget illeti: sosem voltam magammal igazán megelégedve, most pedig talán az látszik, hogy megbékéltem magammal.

ELLE: Idén leszel negyvenéves, amit...

Idén negyven leszek? Az nem lehet, ’77-es vagyok. Ja, igen, rosszul van feltüntetve minden netes adatbázisban. Az IMDb-n  már próbáltuk kijavíttatani, de az ilyen elírásokat a legnehezebb megváltoztatni: amikor egy színésznő azt állítja magáról, hogy valójában később született. A negyven közeledtét egyébként éppen az előbbiekkel kapcsolatban érzem, vagyis hogy a prioritásaim változtak meg nagyon.

ELLE: Az elmúlt öt évben, vagyis a pályád csúcsának tekinthető Bibliothèque Pascal óta nem voltál túlságosan szem előtt. Hogy telt az elmúlt időszak?

A film után egy ideig Las Vegasban éltünk, ahol elkezdtünk forgatni egy nagyjátékfilmet, amit finanszírozási problémák miatt nem tudtunk befejezni. Utána itthon megcsináltuk a Délibáb című filmet, szerepeltem kis- és nagyjátékfilmekben is, és létrehoztunk színházi produkciókat: Temesváron, és az említett legutóbbi, Ernelláék Farkaséknál című előadást. De én nem pályában meg karrierben gondolkodom, az elmúlt éveket sem ennek a perspektívájából nézem. Például simán belefért volna, hogy szüljek még egy gyereket. Mondom ezt úgy, hogy már van egy hat- és egy tizenegy éves gyerekünk, és a szakmai feladataimmal együtt már így is elég nehéz balanszírozni az életemet. Többek között erről szól az előadás is.

ELLE: Amit közösen hoztatok létre Szabolccsal, és amelyben egy házaspárt alakítotok, akiknek a mindennapi játszmáit és dilemmáit osztjátok meg a nézőkkel, zavarba ejtően őszintén. Van ebben némi pszichodramatikus jelleg, ha jól sejtem.

Abszolút. Ez a darab számunkra is terápia. Amikor elkezdtünk az előadáson dolgozni, eleinte fogalmunk sem volt arról, mi lesz belőle. Egyszerűen abból indulunk ki, hogy mik azok, amik mostanában foglalkoztatnak minket: a kételyeink, a szorongásaink, a vágyaink. És ilyenkor nincs pardon, le kell ásnunk a dolgok mélyére, őszintének lenni, megbízni egymásban. Persze nemcsak kíméletlenül boncolgatunk: néha nagyokat szórakozunk a saját hülyeségeinken is.

ELLE: Ritka egy családon belül az ennyire szoros közös alkotói munka.

Ami most már annyira szoros, hogy a gyerekeket is bevontuk. Ma este például az egész család együtt megy a hangstúdióba utószinkronra. Az Ernelláék alapján leforgattunk egy nagyjátékfilmet is, a saját otthonunkban, a saját gyerekeinkkel. Pedig számítottunk arra, hogy a hatéves fiunkkal iszonyúan nehéz lesz végigcsinálni. Nem is volt egyszerű, de megcsináltuk, és ez még inkább összekovácsolta a családot.

ELLE: Olyanok vagytok kissé, mint az egykori vándorszínészek: a család együtt alkot egy társulatot, miközben nagyon szabadon élnek. Ezt csakis így tudtad elképzelni korábban?

Pont ellenkezőleg. Tinédzserkoromban kategorikusan elválasztottam magamban, hogy vagy színésznő leszek, vagy családanya. Aztán ez lett belőle... Szerencsére egy olyan emberrel találkoztam, aki szintén magából és a saját élményeiből dolgozik. Kicsit úgy is szoktuk felfogni, hogy ez a mi tőkénk: nincsen pénzünk, nincsenek jelentős vagyontárgyaink, de hasonló a látásmódunk és közös az érdeklődésünk, amiből aztán nagyon organikusan alakul ki az aktuális munka.

ELLE: Mégis, rövid sajtószemlét tartva hamar kiderült, hogy míg a média számára Szabolcs önálló alkotó, addig a te neved alig létezik nélküle. Emiatt sem érzed megbillenve a köztetek lévő egyensúlyt?

Tudom, én Hajdu Szabolcs felesége vagyok; azelőtt meg Illyés Kinga színésznő lánya voltam. De tényleg nincs ezzel bajom, mert nekem sokkal inkább az számít, amit létrehozunk. Sőt kicsit örülök is, hogy nem vagyok nagyon előtérben; nem szeretem, amikor a személyem fontosabb lesz a munkámnál.

ELLE: Eddig jók vagyunk?

Igen, mert ha azt érzem, hogy olyasmikről van szó, amiknek a filmjeinkhez, az előadásaiankhoz és a hozzájuk kapcsolódó gondolatokhoz van közük, azokról szívesen beszélek. És a fotózás is teljesen rendben van, ha nem akarnak olyasmit rám erőltetni, ami egyáltalán nem én vagyok. Annyira hálás vagyok annak a jelmeztervezőnek, aki az Oscar-átadáson egy bőrdzsekiben vette át a díjat, és azt mondta: sorry, ez vagyok én. Minket Szabolccsal számtalanszor piszkáltak amiatt, hogy egy eseményen „alulöltöztözve” jelentünk meg. Én nem hordok tűsarkú cipőt, nincs pénzem drága ruhákra; és nem akarok úgy megjelenni, ami miatt hamis kép alakulhat ki rólam.

ELLE: A kapcsolatotok elég körülményesen indult, egy-egy rövid együttlétért éveken át hetente többször is meg kellett tennetek a Budapest–Sepsziszetgyörgy közötti 700 kilométert. Azóta nagyjából húsz év telt el. Sok munka van abban, hogy máig együtt vagytok?

Tényleg így indult, de ezt akkoriban mi nem távkapcsolatként éltük meg, mert amikor elváltunk, rögtön azt kezdtük el tervezni, mikor lehetnénk újra együtt. De egy kapcsolatot húsz éven keresztül fenntartani szerintem csak feltétlen bizalommal és a másik szabadságának tiszteletben tartásával lehet. Azt már a legelején éreztük, hogy ez egy meghatározó találkozás, de mi is meglepődünk, hogy ilyen sokáig tart. Ma sincs bennünk kényszeres ragaszkodás, egyszerűen próbálunk együtt nagyon a jelenben élni.

ELLE: A férjed mindig is renitens, különc fiú hírében állt. Mindenben feltétel nélkül támogattad?

Az az igazság, hogy én is éppen elég renitensnek számítottam a magam közegében, tehát kölcsönösen támogatjuk egymást a vakmerőnek tűnő döntésekben. Szabolcs valóban kivételesen szabad ember, akit talán nehéz elképzelni egy családban – és mégis, iszonyú fontos neki ez a közösség, és sok mindent áldoz fel érte a szabadságából. És ez persze visszafelé is igaz.

ELLE: Annak is volt némi köze a renitensséghez, amikor évekkel ezelőtt egy be nem fizetett közlekedési bírság miatt, a büntetés kifizetése helyett, inkább leültél 10 napot – azzal az indokkal, hogy a gyerek születése után szükséged volt egy extrém kalandra. De mégis mit vártál ettől az élménytől?

Kíváncsi voltam erre a közegre – de messze túlszárnyalta azt, amit elképzeltem. Körülbelül olyan volt, mintha a Holdra érkeztem volna. Az érzelmi sivárság egészen szélsőséges formáját tapasztaltam meg odabent. Jellemzően prostituáltak voltak bent, akik az elzárásukat töltötték.  Azt tapasztaltam, hogy ezek a nők alig találkoztak szeretettel az életükben, és szinte soha semmilyen pozitív emberi érzelmet nem kaptak – csak az érdekek szintjén éltek. Egyszer például nem volt kávé a cellánkban, márpedig a kávé és a cigi aranyértékű ott. Én pedig az ügy érdekében áruba bocsátottam a füzetemet, amivel sikerült szerezni két kanál neszkávét. Mivel én voltam az üzletkötő, emiatt pozícióba kerültem, és a kávéra is elsőként formálhattam volna igényt. Csakhogy nekem nem volt fontos a kávé, simán lemondtam volna róla – ez viszont gyanúsabbá tett, mint bármi. Mert ha a kávéról lemondok, nyilván várok valamit cserébe. Tehát az volt a legjobb, ha nem variálok, és rendben megiszom a magam kis adagját. Amúgy sem tudtak nagyon mit kezdeni velem. Eleve az, hogy önként mentem be, biztosan ingerelte őket. Hogy mit keres itt ez a kis Pokrivtsák Mónika – így szólítottak, mert akkoriban ő híres tévés volt, ami a lányoknak egyre ment a színészettel. Azt is éreztem, hogy ha bármi történik a cellámban, a többiek tutira ellenem vallanak majd, és akkor magánzárkába kerülök még 25 napra. Szörnyű volt látni, hogy a nők mennyire kemények tudnak lenni egymással.

ELLE: Nem mondhattad közben, hogy bocs, meggondoltam magam?

Nem olyan egyszerű kijönni onnan. Például nem lehetett csak úgy telefonálni. Aztán egy cellatársamtól véletlenül tudtam szerezni egy telefonkártyát, amin már csak annyi pénz volt, hogy éppen annyit mondhattam Szabolcsnak: azonnal gyere értem! Mire ő jött, és kifizette a bírság fennmaradó részét. De a benti lét legnagyobb hozadéka mégis az volt, ahogy az első cellatársammal összekerültem. Ő olyan prostituált volt, aki hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket mesélt nekem hatalmas jachtokról és fehér lovon érkező férfiakról, és én egyre csak kérdeztem, ő meg egyre vadabbul fantáziált. Aztán jött a stricije, kifizette érte az óvadékot, és ment vissza strichelni a 401-es útra. Ez a sztori adta aztán a Bibliothèque Pascal forgatókönyvének egyik fontos motívumát.

ELLE: A filmjeitekben feltűnően gyakoriak a kiszolgáltatott figurák. Sok ilyen történettel találkoztál?

Erdélyben, kisebbségi létben nőttem fel, ennek minden kiszolgáltatottságával és frusztrációjával. De az értelmiségi-művész közeg azért biztonságot adott. Anyukám színésznőként az erdélyi értelmiség meghatározó alakja volt. Két éve pedig elég felkavaró dolog történt: Bukarestben megkaptam a lehallgatási dossziéját, egy közel háromezer oldalas anyagot. A lakásában elhelyezett poloska húsz éven át mindent rögzített, az intim beszélgetésektől a sóhajtásokig. Anyukám hivatástudatát gyerekként úgy éltem meg, mintha engem elhanyagolt volna, folyton panaszkodtam is rá emiatt. Az anyagot olvasva az volt a legfelkavaróbb, hogy a dossziék objektivitásán keresztül most ismertem meg igazán anyaként, művészként, bátor nőként, aki a hatalommal is szembeszállt, amikor be akarták szervezni. Katartikus hatású volt. Az élete egyik szakaszából írunk is Szabolccsal egy forgatókönyvet.

ELLE: A nemzetközi karrier sosem vonzott?

Annyira nem, hogy mint kérdés sem merült fel bennem soha. Ügynököm sincs. Egyszer ültem le egy ügynökkel tárgyalni, kérdezte, hogy engem milyen szerepek érdekelnek, és nem nagyon tudtam neki olyat mondani, amit ő hallani szeretett volna.

ELLE: Mennyire tartod magad modern nőnek? Sikerült felvenned a 21. század ritmusát?

A mai világból leginkább azt tapasztalom, milyen iszonyatos teher van rajtunk, nőkön, és hogy néha én is mennyire kínlódok a család és munka balansszal. Valószínűleg nem lehet mindkét terepen tökéletesen megfelelni, nekem is mindig más miatt van lelkiismeret-furdalásom, hogy kivel és mivel nem foglalkozom éppen, miközben több magányra is szükségem lenne. Ebben tehát nagyon modern vagyok. Közben meg, látod, tényleg van némi 19. századi vándorcirkuszi jellege annak, ahogy élünk.

Patakfalvi Dóra

Fotó: Emmer László