Performansz-szemle

A fájdalomtűrő képességem sokkal nagyobb egy átlagos emberénél. Vannak, akik megkérdezik, hogyan vagyok képes még mindig folytatni ezt a munkát,

A fájdalomtűrő képességem sokkal nagyobb egy átlagos emberénél. Vannak, akik megkérdezik, hogyan vagyok képes még mindig folytatni ezt a munkát, hogyan tudok ennyire hajtani. Azt hiszem, a családi hátterem az oka: ha megnézzük a DNS-emet, a legfurcsább kombináció. Van egy nagyon vallásos nagyanyám, apám és anyám pedig kommunista nemzeti hősök. Bennem tehát megvan az anyám hihetetlen szigorúsága, az apám bátorsága és a nagyanyám fanatizmusa. Ha van egy ötletem, megvalósítom, bármi történjék is. Akkor is, ha a testem darabokra hullik.

A performanszaimban meg akarom tapasztalni a félelmet, a veszélyt, a fájdalmat. 1974-ben a „Rhythm 0”-ban engedélyeztem a közönségnek, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak (Abramovic hat órán keresztül állt mozdulatlanul egy művészeti galériában, míg a közönség 72 eszköz közül választva bármelyiket használhatta rajta – a szerk.). Ebbe beletartozott az is, hogy megöljenek – volt ott egy fegyver éles lőszerrel. Radikális döntés volt. Egy férfi a nyakam felé irányította a fegyvert, és az ujja hozzáért a ravaszhoz. A tömegben morajlás támadt, és valaki megragadta a fickót. Dulakodás tört ki. Ez után a performansz után tudtam, hogy szerencsém volt, hogy életben maradtam. De én soha nem akartam megölni magam – ahhoz túlságosan szeretem az életet.

Egy régi elmélet szerint minél boldogtalanabb az ember gyermekkora, annál jobb művész válik belőle, és az én életem kétségtelenül nehéz volt. 1946-ban születtem, és nagyon komor volt Tito Jugoszláviájában élni. Azok a partizánok, akik támogatták Titót, jobb lakásokban és jobb körülmények között élhettek. A vörös burzsoázia részei voltak a szüleim is. De én magányos voltam, mert a szüleim a karrierükkel foglalkoztak, a kapcsolatuk pedig nagyon terhelt volt. Szeretet helyett elhagyatva éreztem magam. Ugyanakkor a szüleim által lettem erős. A második világháborúban az apámat karon lőtték a Belgrád felszabadításáért vívott harcban; fogott egy kést, és ott helyben kivágta a golyót. Amikor az anyám szült engem, a nővérek azt mondták: „Kezdjen ordítani,

a baba mindjárt jön.” „Senki sem fog engem ordítani hallani” – felelte. A hangsúly a bátorságon volt, és azon, hogy ne féljünk a kudarctól. Ha hibázom, akkor hibázom, de felállok és folytatom. Számomra minden performansz egy újabb félelem legyőzése. Ha a mindenemet adom, akkor a kritikusok nem tehetnek semmit velem.

(...)

Egy belgrádi akadémiára mentem tanulni, és díjat nyertem. Azon kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne a művészet részévé tenni a testet, és olyan anyagokat, mint a tűz, víz és jég. Éveket töltesz tanulással, de aztán éveket kell töltened a felejtéssel, és azzal, hogy megtaláld a saját utad. 29 éves koromig nem jutottam ki Belgrádból. Amszterdamba mentem, ami teljesen szabad és őrült volt a ’70-es években. Amíg a szüleimmel éltem

Jugoszláviában, minden este 10-re haza kellett érnem, mert az anyám annyira szigorú volt. Amszterdamban meztelenül is sétálhattam volna az utcán, ha úgy tartja kedvem. Érdekes átmenet volt ez a lelkemben, de szabályokat kellett alkotnom ahhoz, hogy funkcionálni tudjak. Különben elvesztem volna.

Meghívtak Amszterdamban egy tv-műsorba, ami a testművészetről szólt. A forgatás után szóltam, hogy mindenki a vendégem egy italra, mert a meghívó pont a születésnapomon érkezett. Egy német performanszművész, egy Ulay nevű férfi (Frank Uwe Laysiepen) felállt, és azt mondta:

„Nekem is a születésnapomon érkezett – november 30-án.” Ez a pillanat egy hosszú szerelmi történet kezdete volt. Öt évig egy kisbuszban éltünk, és körbeutaztuk Európát, ami elég rázós volt. Nem volt semmink: facipőt hordtam, és magamnak kötöttem a pulóvereket. De fontos évek voltak; hogyan küzdesz meg két művész egójával? Nem az ő munkája volt, vagy az enyém, hanem a miénk.

(...)

A teljes cikket az ELLE magazin 2017. áprilisi lapszámában olvashatjátok!

Marina Abramovic emlékiratai Walk Through Walls címmel jelentek meg 2016-ban, angolul.