Önkéntesség: megismerni a világot és saját magunkat

Önkéntes az, aki szabad akaratából mások javára valamilyen munkát végez és cserébe nem vár anyagi ellenszolgáltatást. Ez lehetne a hivatalos definíció. De ez ennél sokkal több

Vártam már. Kíváncsian és nagyon sok kérdéssel, mert nem tudtam megérteni. Aztán fél kilenckor bólintott, és leültünk egymással szembe. Szó szót követett, csak mesélt, én pedig hallgattam. Ott a Vörösmarty utcában akkor este elutaztunk Indiába és Norvégiába. Két teljesen különböző világ, egy önkéntes sok mosollyal és három év minden pillanata. Csak ültem, az apró képkockák pedig lassan a helyükre kerültek…

Hogy kezdődött? Miért lettél önkéntes?

22 éves voltam. Abban az időszakban kezdődött, amikor még a főiskolán tanultam, mellette pedig a fővárosban levelezőn pszichológiát, de nagyon sokba került, így dolgoznom kellett. Az iskola és a munkahely napi 24 óra állandó rohanást jelentett, mindeközben pedig otthon sem volt jó a helyzet. Folyamatosan azt hallottam, milyen rossz helyzetben van az ország, milyen nagy a munkanélküliség. Erre egyszerűen azt mondtam, hogy elmegyek egy olyan helyre, ahol sokkal rosszabb körülmények között élnek az emberek, és megnézem, hogy ott hogy tudnak boldogulni.

A Google-be beírtam a szót: önkéntesség. Három helyet találtam, az első lehetőséget elfogadtam. Ez novemberben volt, 2010 januárjában pedig indultam. Ez nem bátorság volt részemről, hanem utolsó elkeseredettség, amikor úgy döntöttem, sodródok az árral, mert ennél már csak jobb lehet. Indiába akartam eljutni, de először egy olyan jóléti államba kerültem, mint Norvégia. Onnan vezetett tovább az utam Indiába, ahol láttam, hogy az embereknek semmijük sincs.

Mi volt a feladatod?

Azt tudtam, hogy ingyen fogok dolgozni, és végre eljutok Indiába. Azon kívül nem volt ötletem arról, hogy most mi következik, de annyira nem is érdekelt.

Aztán minden kirajzolódott...

A ’70-es években, amikor még nem volt lehetőség túl könnyen betekinteni a harmadik világ országainak életébe, néhány tanár és diák átalakított pár buszt, és útnak indult ezzel a szlogennel: „Let the world to be your classroom, and the people you meet your teachers.”

Az iskola fő bevételi forrása a használt ruha. Csak amiket mi kiszórunk a jóléti államokban, már kincs lehet odakint Indiában. Önkéntesként Norvégiában az volt a feladatom, hogy egy teherautóval begyűjtsem a konténerekből a ruhákat. Valamint dolgoztam az iskolával együtt futó hotelben is.

A szervezetnek, ahová kerültem, mindemellett van egy programja, ami arról szól, hogy három napot tanulunk, három napot dolgozunk. Így a tanulás mellett többet kaptunk: például kimentünk egy háromnapos túlélő túrára a hegyekbe, vagy kiküldtek stoppolni, vagy hó barlangot építeni, amiben aztán ott is kellett aludni a tél közepén..  Kimentünk az utcára újságot árulni, vagy pénzt kérni a járókelőktől. Ezek nem kötelező feladatok voltak, de így megtapasztalhattuk, milyen az egész a másik szemszögéből. Átéltem azt, amit nap mint nap azok, akiken segíteni próbáltam. Itt nem volt olyan, hogy a pódium tetejéről megmutattam, hogy én vagyok az európai fehér ember. Úgy kellett élni, mint egy ötéves, éhező indiai kisgyereknek.

Az indulás vágy volt vagy szükség?

Az én utazásom szükség volt, vággyal. De végig lehet úgy is csinálni egy ilyen programot, hogy az ember csak azt csinálja, amit szeretne. Tanul, meglátogatja Indiát, Afrikát, hazamegy, és semmi nem változott benne. Ennek viszont nincs értelme.

India tényleg egy másik világ?

Ott kint egészen másképpen megy minden. Norvégiában, ha valamire nem volt pénze az iskolának, nem elkeseredés volt. Jöttek Afrikából és Indiából a srácok dobokkal, kimentünk az utcára és árultuk a diákok által készített magazinokat. Az itthoni minimálbérrel megegyező pénzt kerestük meg egy óra alatt. Ebből be tudtunk vásárolni a gyerekeknek és elküldtük Indiába.

Indiában az emberek nyomornegyedekben élnek, mégis tudnak mosolyogni. Sokat lehet tanulni tőlük. Hogy kell szeretni az életet. Kultúrájuk a valláson alapul, és rengeteg kapaszkodójuk van. Az életet ajándéknak tekintik, és az ő szájukból sosem hallottam panaszt. Elégedettek azzal, amijük van.

Melyik volt a legnehezebb pillanat odakint?

Tény, hogy rengetegszer volt olyan, hogy most összecsomagolok. De úgy voltam vele, hogy ezt még kibírom, aztán maradok. Indiában beteg lettem. Nem figyeltem a körülményekre, és ettem az utcáról. Bekerültem a fővárosi kórházba, ahol végre tiszta vizet ihattam, gyümölcsöt és zöldséget ehettem. Az ottani orvostanhallgatóktól nagyon sokat tanultam – tibeti mantrákat, kicsit tibetiül és kicsit kínaiul is. És akkor ott a kórházban rájöttem, hogy nekem itt feladatom van. Tanítanom kell. Nagy igazság, hogy Indiának nagyon kevés tanára van, a gyerekek számához képest pedig nagyon kevés iskola. A mi központi iskolánkban volt talán 500 diák, és még négy kisebb iskola volt. Amikor elérték ezekben a kis iskolákban a hatéves színvonalat, megtanultak írni és számolni, akkor jöhettek hozzánk, a központba. Végül annyira megszerettem ezt a dolgot, hogy rájöttem, nem akarok mást csinálni az életemben, csak sérült fiatalokkal dolgozni. Ezért választottam most egy itthoni egyetemet és szociálpedagógiát. Úgy érzem, hogy ez nagyon nehéz lesz, de azt tudom, hogy ők majd mindig hálásak lesznek azért, amit teszek értük.

Sosem volt honvágyad?

Korábban nem értékeltem azt, hogy magyar vagyok, magyar nyelvet beszélek és ebben a kultúrában élhetek. Odakint elkezdtem ezt átérezni és értékelni, és hálás voltam azért, hogy magyarnak születhettem. Ez nagyon furcsa dolog… Most szinte minden második ember a baráti körömből menekül ki. Most tanítok a jelenlegi diákoknak idekint, és követhetném őket Afrikába fél évre, de azt hiszem elég volt egy időre az utazgatásból, most nem erre vágyom. Egyetlen vágyam van: hogy hazajöjjek. Sokféle emberrel találkoztam. Románokkal, lettekkel, portugálokkal és csehekkel. Azok a pillanatok, amikor sétáltunk az utcán és meghallottam egy magyar szót, hatalmas érzés volt. 

Ez egy választás. Azért, mert…

A legtöbb fiatal azért választja, mert nincs követendő példa. Kinyit egy magazint, bekapcsolja a tévét és nem talál jó példát, akit/amit követhetne. Ezek a fiatalok világot akarnak látni, megismerni új kultúrákat, és lehet, hogy a sok megrázkódtatás közben megismeri a saját belsőjét is. Mihez van érzéke és miben lehetne jobb, mint a másik ember.Hihetetlenül jó élettapasztalat. Önállóságra nevel.

A legszebb történet?

Sok olyan könyvet hoztam ki magammal a program idején, amik híres "jótevő" alakokról szóltak. Mindig csodáltam, hogy emberek hogyan képesek leereszkedni másokhoz, minden előítélet nélkül. Én akárhogy is próbáltam, belül mindig megszólalt valami, hogy mit szólhatnak ehhez a többiek.

Mit adnál útravalónak egy külföldre készülő fiatalnak?

Az önkéntesek elfelejtik, mit jelent önkéntesnek lenni. Mert ezért nem kapnak pénzt. Profitálni kell, de nem anyagi szempontból. Itt közös a lét: együtt csinálni mindent a helyi emberekkel. Amit én nyertem, az a sok jó barát, önmagam, és a változtatás lehetősége. A világon, másokon és saját magamon.

Akkor letette a poharat és nevetett. De a szeme sarka árulkodott. Elárulta, hogy hosszú volt ez a három év, és haza akar jönni. Megnéztük a gyerekek fotóit. Nem maradt több kérdésem.