„Nem csak a legnehezebb helyzetűekkel kell foglalkozni” – L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója

Az Igazgyöngy Alapítvány több mint két évtizede dolgozik azon, hogy a generációs szegénységben élő gyerekek és családok számára valódi kitörési lehetőségeket teremtsen.

A kezdetben művészeti oktatásra épülő program mára egy komplex, több szinten működő modellé vált, amely az oktatást, a családgondozást, a közösségfejlesztést és az intézményi együttműködést egyaránt magában foglalja. A szervezet munkájának egyik kulcsa, hogy nem elszigetelt problémaként kezeli a nehéz sorsú gyermekek helyzetét, hanem a teljes környezetükkel együtt próbál változást elérni. A toldi pilot program ennek a megközelítésnek a legátfogóbb megvalósulása, miközben az alapítvány ma már Told mellett további 17 településen van jelen folyamatosan, és évente több mint 1200 családot ér el. Az Igazgyöngy Alapítvány alapítójával, L. Ritók Nórával beszélgettünk a kezdetekről, az egyén helyett a közösségek felől induló változás hatásáról, valamint a felzárkóztatás össztársadalmi jelentőségéről.

ELLE: Mi volt az a belső indíttatás, ami az Igazgyöngy Alapítvány megalapításához vezetett?

L. Ritók Nóra: Sokak számolnak be arról, hogy van egy meghatározó élmény, egy fordulópont az életükben, ami miatt elindulnak a karitatív tevékenységek felé. Én akárhogy kerestem ezt a pontot, nem találtam ilyet az életemben, ezért inkább úgy gondolom, hogy a szociális érzékenység és a gyerekek iránti felelősségérzet és szeretet volt az, amire erre a pályára vitt. Amikor az Igazgyöngy Alapítványt létrehoztam, akkor én még nem gondoltam, hogy ilyen mértékben fogok ebben elmerülni, de azt biztosan tudtam, hogy a művészettel sokkal több fejlesztést tudok elindítani, mint amit mások gondolnak erről. Sejtettem és a tapasztalataim azt igazolták, hogy ez egy csodálatosan jó eszköz. 

ELLE: Mik segítettek az utadon, hol értek olyan benyomások, hogy ezt az irányt érdemes megkezdeni itthon?

L. Ritók Nóra: Első végzettségem földrajz–rajz szakos tanár, majd gyermekeim születése után a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének képgrafikus tagja lettem. Ez indított el a művészet, a rajztanítás és a vizuális nevelés irányába. A rendszerváltás előtti években jelent meg a Soros Alapítvány Magyarországon, amely a hátrányos helyzetű és roma gyerekek fejlesztését támogatta. A kuratórium vezetője akkor Vekerdy Tamás volt, és az alapítvánnyal való találkozás számomra sorsfordító lett. Nagy hatással volt rám, hogy megismerhettem olyan szakembereket, mint Vekerdy Tamás, Winkler Márta, Kereszty Zsuzsa és Lányi Marietta, valamint kapcsolatba kerülhettem a Waldorf-, Rogers- és Freinet-féle pedagógiai irányzatokkal. A támogatás nemcsak anyagi volt, hanem szellemi értelemben is megerősítést adott, ami óriási lendületet jelentett. Kezdetben iskolai keretek között dolgoztam, mintegy tíz éven át az oktatásra koncentrálva. Berettyóújfaluból indultunk, majd hat településre bővült a hálózat, 600–650 tanulóval.

ELLE: A 2000-ben létrejött  Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola nemzetközi hírnévre és elismertségre tett szert, még sem álltatok meg ennél a modellnél, hiszen az oktatási programot később szociális munkával is bővítettétek – mi volt ennek a háttere?

L. Ritók Nóra: Igen, meg lehetett volna állni a művészeti iskolánál, hiszen szakmailag szép ívet futottunk be, kialakult egy erős csapat, egy egyre tisztuló módszertan, és nemzetközi hírnév. A növendékek életének „utókövetése” azonban nem tükrözte ezeket a sikereket. Évekkel később visszatértünk az egyik első helyszínre, ahol a férjemmel kezdtük a munkát, és megnéztük, mi történt azokkal a gyerekekkel, akiket nyolc éven át tanítottunk. Azt vizsgáltuk, lett-e szakmájuk, befejezték-e a középiskolát, el tudtak-e költözni otthonról, mikor alapítottak családot, illetve hogy kriminalizálódtak-e. Bár nem reprezentatív felmérés volt – körülbelül húsz gyerekről volt információnk –, mégsem látszott érdemi változás. Ugyanazt az életutat ismételték meg, mint a szüleik.

Ez egy nagyon erős felismerés volt: nem elég, ha egy iskola hatékony, sikeres, és képes bevonni ezeket a gyerekeket. A heti két alkalom egyszerűen nem elegendő. Innen jutottam el oda, hogy az oktatási rendszer önmagában nem képes megváltoztatni a generációs szegénységben élők életútját.

És innen indult a „második felvonás”, az alapítvány életének 10. évében: az a folyamat, amelyben a szociális segítségnyújtást is az oktatás mellé építettük. 

ELLE: Hogyan építettétek fel a szociális munka lábát az alapítványnak?

L. Ritók Nóra: Ez lépésről lépésre alakult ki. Nekem akkor még nem volt konkrét tudásom arról, hogy mit kellene csinálni, de egy nagyon erős érzelmi sokk ért, amikor kimentem Toldra egy családlátogatásra. Gyerekkoromból volt valamennyi tapasztalatom a lakhatási szegénységről – nálunk is volt egy telep a falu szélén, félig földbe süllyesztett kunyhókkal –, de arra nem számítottam, hogy semmi nem változott az eltelt évtizedekben, csak annyi, hogy most már van tévé. Először bizalmi kapcsolatot igyekeztünk kialakítani a helyiekkel, és elkezdtünk segíteni: vittünk ruhát, bútort, élelmet. De közben egyre inkább éreztem, hogy az, hogy kívülről adunk, önmagában nem változtat a helyzeten. Rengeteg konfliktus lett belőle, aztán jött egy fordulópont. Egyszer odajött hozzám néhány asszony, és ők is megfogalmazták, amit éreztem: „maga nem jól adományoz”. Amire az én válaszom az volt, hogy akkor segítsenek, alakítsunk ki közösen egy olyan szabályrendszert, ami valóban hasznossá teszi az adományozást. Ez nyitotta fel igazán a szememet: ha van egy közösség, amely elköteleződik valami mellett, és van közös akarat, akkor arra lehet építeni. Az egyénre önmagában nem lehet, mert nem elszigetelt lények vagyunk. Közösségben élünk és a közösségi hatás rendkívül erős – a kortárs csoporté az iskolában, a médiáé, a falué, az utcáé, a rokonságá és az intézményrendszeré. Ezeknek a hatását kell valahogy abba az irányba terelni, hogy életstratégia-váltás történhessen. Innen jött az a felismerés is, hogy nem elég a kríziskezelés. Sok szervezet ad, ad, ad, de ettől nem történik valódi változás. Olyan rendszert kell kialakítani, amelyben van egy közösen elfogadott szabályrendszer, egyfajta etikai kódex, és amely mentén el lehet köteleződni a változás mellett. És ebben az volt a legfontosabb, hogy ezt nem én mondtam ki, hanem ők: az adomány nem jár. Annak kell segíteni, aki akar változtatni az életén.

ELLE: Hogyan folytatódott a közösségépítés?

L. Ritók Nóra: Elindultak az első közösségi rendezvények. Akkor még elértünk egy pályázati lehetőséget, aminek segítségével internetpontot tudtunk létrehozni a faluban, és ezen keresztül be tudtuk hívni az embereket. Alacsonyküszöbű szolgáltatásokat nyújtottunk, segítettünk ügyintézésben, munkalehetőségeket kerestünk, szerveztünk. Emellett minden héten próbáltunk egy olyan alkalmat létrehozni, ahol élményszerűen, másfél órában tudásátadás, készségfejlesztés és kölcsönös megértés is megjelenik. Fontos volt, hogy ez nagyon óvatosan, alázattal történjen.

Már az elején kimondtam, hogy nem vagyok roma, nem tudhatom, milyen roma közegben élni, és azt sem, milyen mélyszegénységben élni. Egy teljesen más szocializációból jövök, más mintákkal. Ezeket először meg kell érteni ahhoz, hogy jól tudjunk segíteni. Az is világossá vált, hogy egyes családok segítése csak újabb feszültségeket szül, és kizárólag települési szinten lehet gondolkodni. Mindenkivel foglalkozni kell, nemcsak a legnehezebb helyzetűekkel.

Ennek a munkának az egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem az számít, kié az érdem, hanem az, hogy valódi változás történjen. Ehhez rugalmasságra, alázatra és folyamatos alkalmazkodásra van szükség. Büszkék vagyunk arra, hogy jelenleg a toldi pilot-programunk mellett még 17 településen dolgozunk folyamatosan.

ELLE: Nagyon kevés szó esik arról, hogy a halmozottan hátrányos helyzetben lévők segítése nem csupán jótékonyság, hanem össztársadalmi érdek. Miért fontos kérdés ez a társadalom egésze szempontjából?

L. Ritók Nóra: Szerintem az egyik legnagyobb probléma, hogy nagyon kevés valós tudásunk van arról, milyen tapasztalatok és kényszerek határozzák meg ezeknek a közösségeknek az életét és rengeteg olyan helyzet van – például az adósságcsapda és sokszor ebből adódóan a fekete munkavállalás kényszere – , ami csak a terepen derül ki, de nem mérik kutatások, nem mutatják szociológiai felmérések, ez a szakpolitikai gondolkodásban sem jelenik meg. Értékes emberekről van szó, akik ezekből az élethelyzetekből sokszor egyszerűen nem tudtak mások lenni. A problémakör etnicizálása is tovább ront a helyzeten: nem lehet egy roma identitásból kiindulva megoldani ezt a kérdést.

Mert mi azt láttuk, hogy nem attól ilyenek, mert romák, hanem attól ilyenek, mert generációk óta ugyanebben a helyzetben vannak. Rendszerszintű felelősség és a problémák szisztematikus szőnyeg alá söprése már a rendszerváltás előtt sem engedte, hogy szétszálazzuk, hogy mi az, ami roma kérdés, mi az, ami szocializációs minta. 

A toldi modellben mi pont ezt próbáljuk lebontani: helyben, hosszú távon dolgozva látjuk, hogy nem egyéni hibákról, hanem rendszerszintű problémákról van szó, a munkánkból az etnikai fókuszt már nagyon rég elengedtük. Olyan élethelyzeteket látunk – sokszor etnikumra való tekintet nélkül – ahol generációk óta ugyanazok a minták öröklődnek, és ahol a valódi választási lehetőségek hiányoznak. Ehhez képest a közbeszédben időről időre elhangzó olyan kijelentések, hogy „ezekkel úgysem lehet mit kezdeni”, vagy hogy legfeljebb alacsony presztízsű munkákra alkalmasak, nemcsak leegyszerűsítések, hanem súlyosan torz és káros állítások. És hogy miért közös társadalmi érdek? Azért, mert nem lehet egészséges, stabil társadalmat építeni ekkora szakadékokkal. Ha a leszakadás tartósan újratermelődik, az előbb-utóbb mindenkit érint: a gazdaságot, a közbiztonságot, a közérzetet, a társadalmi bizalmat. Ez nem egy szűk csoport problémája, hanem az ország egészének a kérdése. És amíg ezt nem így kezeljük, addig nem is fogunk valódi megoldásokat találni.