"Egyszerű hátradőlni a szépségbe" - interjú Hőrich Nóra Lilivel

Egy fiatal színésznő, aki nem bánja, ha kimarad a klikkből

A Kammermayer téren ülünk, a szobor szélvédett tövében, a Gerlóczy kávéház teraszán. Március közepe van, felhők szaladnak az égen, időről időre eltakarják a napot. A levegő hűvös feszültséggel teli, mint egy nagy betegség utáni lábadozás, amikor már tudjuk, de még nem hisszük el a gyógyulást. Szürke gyapjúsál felett acélkék szempár: Hőrich Nóra Lili. A színésznő 2009-ben debütált Szabó Simon Papírrepülők című filmjében, és fontos szerepet játszott Pálfi György Szabadesésében is, amely három díjat is nyert tavaly Karlovy Varyban. Most Los Angelesbe megy tanulni. Alaposan megtárgyalja a főúrral, milyen kávét kér. Senki sem siet. Csak a felhők.

Hőrich Nóra Lili: Ritka az ilyen jó étteremben vett pincér.

ELLE: Inkább értelemben, nem?

H. N. L.: (nevet) De, de... Persze végül is ez egy jó étterem.

ELLE: Egyezzünk ki döntetlenben. És vágjunk bele. Korábban azt mondtad, hogy azért nem mentél a Színművészetire, mert attól féltél, hogy ott szétszedik az egyéniségedet. Most viszont azt hallani, hogy Los Angelesbe készülsz színészetet tanulni. Ott szelídebbek?

H. N. L.: A magyar színművészetis képzés elképesztően igényes és komplex. Szakmailag nem lehet rá rosszat mondani. Viszont sok különbség van a színházi és a filmes színészet között.

ELLE: Talán emiatt mondják sokan, hogy a magyar filmek tele vannak túlzó manírokkal.

H. N. L.: Persze. Mert a film megengedi az életszerű játékot. Például ha ezt, ahogy most itt beszélgetünk, egy filmjelenetnek fogjuk fel, akkor a valóságos gesztusainkon túl semmi egyébre nincs szükség a természetességhez. Nem kell semmit felnagyítani, túlkarikírozni. Egy színházban teljesen más a közeg. Ahhoz, hogy egy gesztust a leghátsó sorban ülő néző is pontosan érzékeljen, azt a színésznek meg kell sokszoroznia. Én eleve gyerekkorom óta halkan beszélek. Úgyhogy ez a fajta erős jelenlét számomra hatalmas kihívás. Sokszor még a mikroportnál is figyelmeztetnek a hangmérnökök, hogy kicsit hangosabban, mert nem hallani, mit mondok.

ELLE: Közelebb is tolom hozzád a diktafont. Meg – biztos, ami fix – jegyzetelni is fogok. De térjünk vissza Los Angelesbe.

H. N. L.: Kint lehet választani a színpadi és a filmszínészképzések között. Persze ez nem különül el ennyire a gyakorlatban: ha profi képzést kapsz egy filmszínészképzésen, akkor tudsz színpadon is jól játszani, és fordítva. Kinéztem egy három hónapos intenzív kurzust Los Angelesben, ha minden jól alakul, azt szeretném elvégezni.

ELLE: Ugorjunk még vissza az egyéniség szétszedéséhez. Nem gondolod, hogy ha megtartod a saját erős személyiségedet, akkor legfeljebb karakterszínésznek lehetsz jó? Hiszen egy színésznek mindent el kell tudni játszani, ebben pedig zavaró tényező lehet a túl erős és megcsontosodott egyéniség.

H. N. L.: Ez szerintem egyszerűen technika kérdése. A filmek esetében ráadásul éppen az erőteljes karizmatikusság a lényeg. A filmes világ e tekintetben fordítva működik, mint a színház. Gondolj a sztárokra. Nem véletlen, hogy sokszor egy-egy konkrét színészre írják a forgatókönyvet. Vagy vegyük például a dívakultuszt Franciaországban. Ez az „egykarakterűség" – ami valójában nem is egykarakterűség – leginkább a színésznőket jellemzi. Sophie Marceau mindig Sophie Marceau marad. És nem is engedik, hogy más legyen, nincs igény a nagy kilengésekre, az extrém szerepekre.

ELLE: Magyarországon minden szakma klikkesedik. Nem lehetséges, hogy azért kerültél partvonalra itthon, mert nem jártál a Színművészetire?

H. N. L.: Ez is benne van. Nem lehetetlen bekerülni ezekbe a körökbe, de mindig fenntartásokkal kezelik az embert. Sok esetben be se hívnak még a szereplőválogatásra se. Még azt sem merik megkockáztatni, hogy kiderüljön, egy válogatáson mire vagy képes. Amerikában, Nyugat-Európában minden egyes válogatás – abban a szituációban – egy tiszta lap. Senkit nem az foglalkoztat elsősorban, hogy milyen iskolát végeztél, hanem inkább, hogy milyen filmjeid, szerepeid voltak előtte. Egyszer voltam egy stábbuliban, és ott egy producer spiccesen kóstolgatni kezdett, hogy akkor valójában én ki is vagyok, és definiáljunk már engem, hogy miért nem játszom színházban, és miért nem tanultam. „Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte kissé gúnyosan. – Talán egy independent actress?" Nem volt kedvem az egész parttalan vitához, úgyhogy azt feleltem, igen. És ez rendben is van így. Független is vagyok, meg színésznő is.

ELLE: Los Angelesben mit szeretnél megtanulni a mesterségről?

H. N. L.: Úgy gondolom, hogy ha három hónapot erre szánok az életemből, az eleve nem nevezhető soknak. Emellett pedig főszerepet kaptam a Taco Bell amerikai étteremlánc kampányfilmjében, amelyet majd Cannes-ban is bemutatnak. Szépen mutatja a különbségeket, hogy egy magyar nagyjátékfilm költségvetésének megfelelő összeget szántak erre a négyperces propaganda-anyagra. A többi meg majd adja magát.

ELLE: És számodra mi az amerikai álom?

H. N. L.: Nincs bennem semmi konkrétum ezzel kapcsolatban. Inkább egyfajta determináltságot érzek, hogy szeretnék filmezni, és nem a szerep nagysága motivál, hanem az, hogy jó rendezőkkel dolgozhassak jó produkciókban. A kihívást keresem. Itthon is és külföldön is sok munkát visszautasítottam, amikor a felajánlott szerepben nem találtam semmi érdekeset.

ELLE: Nem túl merész ez így? Nem válsz kiszolgáltatottá?

H. N. L.: A kiszolgáltatottság elkerülhetetlen, akár elvállalsz minden szerepet, akár visszautasítod a neked nem tetszőket. De megoldom az életemet, reklámfilmezésből, kommunikációs munkákból. Tizenkilenc éves korom óta nem kérek pénzt a szüleimtől. Semmiféle munka nincs ellenemre, amiben szükség van kreativitásra. Persze a legnagyobb flow-élményt az adja, amikor egy szerepre készülhetek, aztán maga az átlényegülés.

ELLE: Azt szokták mondani, hogy mindenkiben van egy regény. A te életed milyen könyv? Mi a műfajod?

H. N. L.: Szerintem lélektani komédia.

ELLE: Az meg mi a bánat?

H. N. L.: Egy hiperérzékeny lány életútja. Kábé így.

ELLE: Hiperérzékeny vagy?

H. N. L.: Igen. De ennek van pozitív oldala is. Például a színészethez elengedhetetlen. Sokat segít, hogy rezonáljak egy szereppel, karakterrel, sorssal. Ennek persze az az ára, hogy sérülékenyebb vagyok, és nehezebben jövök ki a hullámvölgyekből.

Az interjú folytatását az ELLE aktuális, májusi számában olvashatják!