Mutatjuk a kedvenc filmjeinket a tegnap véget ért Cannes-i Filmfesztiválról, köztük a győztes is

A Cristian Mungiu rendezésében készült Fjord című, Norvégiában játszódó filmnek ítélte szombat este az Arany Pálmát a zsűri a 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon.

Idén szerencsére eljutottunk oda, hogy nem téma a női filmkészítők jelenléte a világ legrangosabb filmes seregszemléjén, a Cannes-i Filmfesztiválon, mert organikusan is sok női alkotó kerül a mezőnybe (és a zsűribe is), de ami jó hír: nem csak ők, hanem a férfi alkotók munkáiban is fontos és árnyalt szerep jutott a női karaktereknek. Ezekből mutatunk pár példát, amelyekkel remélhetőleg majd a magyar mozikban is találkozhatunk. 

Vajon hányszor lehet még elsütni a hírekben, hogy egy-egy sztár filmjének cannes-i bemutatóján percekig tartó álló taps fogadta az alkotókat? Nem tűnt még fel senkinek, hogy ez minden filmre igaz? Én legalábbis még nem voltam olyan cannes-i bemutatón – eddig háromszor vettem részt a fesztiválon –, hogy ne csöppenjek minden alkalommal ilyen ünneplésbe. Nem mondom, tényleg megható, szem nem marad szárazon. Amikor meglett férfiakat láttok könnyes szemüket törölgetni (mint például két éve Kevin Costnert, vagy idén John Travoltát és Andy Garciát), elhihetitek: ellenállhatatlan a hatás. Az egész terem a szereplők és a rendező köré gyűlik, szinte körbe ölelik a rajongásukkal, és bármilyen is volt a film, valósággal a föld fölé emelik. 

Nem láttam még nyilvánosan megbukni senkit. A bukás itt úgy néz ki, hogy nem kilenc, hanem csak három és fél percig tart az ováció, vagy úgy, hogy ugyan nyolc percig tartott, de a kritikák másnap a földbe döngölik az alkotást. Persze vannak jobb és gyengébb évek – ezt sosem lehet előre tudni, mert az alkotók neve önmagában nem garancia a minőségre –, és mindig van egy erős középmezőny, ami mérsékelten élvezhető, de nem túl eredeti, vagy nem eléggé kiforrott filmekből áll. 

Most ezeket mellőzzük, és csak azokról a filmekről mesélek, amikért megérte a 79. Cannes-i Filmfesztiválra utazni, mert különleges élményt nyújtottak, és új nézőpontokat villantottak fel. Mindegyik egy kicsit másképp, más stílusban, de olyan hatást keltett, ami az embert még napokkal később is elkíséri. Mivel csak hat napig voltam a fesztiválon, így az átláthatatlanul gazdag programnak csak egy részéhez jutottam hozzá, biztosan voltak még más fontos és kiemelkedő alkotások is, de ami ezekben feltűnően közös, az a családok és nők kiemelt szerepe.

Fjord

Más listákon a végére hagyják a legjobbat, én azzal kezdem. A román Cristian Mungiu mindig is a cannes-i filmfesztivál kedvence volt: az összes filmjét versenybe válogatták, a 4 hónap, 3 hét, 2 napot Arany pálmával jutalmazták, 2016-ban pedig a Legjobb rendezés díjával távozott. Mégis, az a szép és ritka dolog történt vele, hogy azóta sem szállt el a sikertől. Ugyan most először nemzetközi sztárokkal forgatott (a norvég származású, de már világhírű Renate Reinsvével, és a román származású hollywoodi színésszel, Sebastian Stannel), de maradt annál, hogy súlyos társadalmi jelenségeket vizsgál közvetlen közelről, és nyugtalanító kérdésekkel bombázza a nézőt.

A Fjord cselekményét is – ugyanúgy, mint az eggyel korábbi, R.M.N. című filmjénél – újsághírekből szedte, és megpróbál a lehető leghűbb maradni a valósághoz. Egy mélyen vallásos keresztény családot követünk a filmben, ahol az apa román, az anya norvég, és 5 gyereket nevelnek a mai nevelési elvekhez képest szigorú szabályok szerint, de nagy szeretetben. Miután Norvégiába költöznek – hogy közel legyenek a norvég nagymamához – a helyi iskolában felfedezik, hogy a kamaszlány testén enyhe zúzódások vannak. Bár semmiféle bizonyíték nem támasztja alá, de a gyermekvédelmi hatóság azonnal a szülőket vádolja családon belüli erőszakkal, és pillanatok alatt mind az 5 gyereket elszakítják tőlük: különböző nevelőszülőkhöz kerülnek. 

A döbbent szülőknek semmilyen eszközük nincs arra, hogy védekezzenek, vallásosságuk, konzervatív elveik pedig (mint például, hogy nem engedik a gyerekeket kütyüzni, és időnként alkalmaznak büntetéseket) súlyosbító tényezőnek számít. A film távolságtartó megfigyelőként mutatja be a felszín alatt bugyogó feszültséget és képmutatást, illetve egy szélsőségesen woke társadalom elnyomó természetét – ami épp ellenkező előjellel működik, mint ahogy megszoktuk. De a gyerekek szempontjait (amire ugyan sokszor hivatkoznak) valahogy senki nem veszi tekintetbe.   

A Fjord már a hivatalos zsűri döntése előtt elnyert négy különböző díjat a fesztiválon (köztük a nemzetközi filmkritikus szövetség, a FIPRESCI és az ökumenikus zsűri díját), de szerencsére a – többek között – Demi Moore, Stellan Skarsgård, Park Chan-Wook és Chloe Zhao alkotta zsűri is neki ítélte a legfontosabb elismerést, az Arany pálmát.  

A filmet rndező Mungiu ezzel a sikerrel történelmet írt, ugyanis ő az egyetlen román alkotó, aki már két alkalommal is elvihette a legrangosabb cannes-i elismerést. 

Paper Tiger

Erről a filmről már írtam röviden a korábbi cannes-i beszámolómban (LINK), de kicsit bővebben is szeretném kifejteni. Ha azt halljuk, hogy ’80-as évek New York, máris valami nosztalgiát érzünk – még mi is, akiknek csak filmélményeink lehetnek róla. De a mai világunkhoz képest tényleg még egy sokkal ártatlanabb és ártalmatlanabb világ volt valódi kapcsolatokkal, a valóságban létezéssel. A film elején egy teljesen átlagos családot követünk (papa, mama, két kamaszfiú), amelynek hétköznapi élete a maga földhöz ragadtáságban is barátságos és szeretetteljes – szinte megirigyeljük. 

Csakhogy amikor kiderül, hogy lenne lehetőség kicsit jobban élni (mert az apa bátyja mindenféle kétes üzletből már nagylábon él, és most tud egyet, amibe bevonná az öccsét is), akkor kiderül, hogy a becsvágy mindent romba tud dönteni. Mert aki a tűzzel (például az orosz maffiával) játszik, az megégeti magát – mondja a film, amit valószínűleg nem véletlenül készítettek most: mert Trump Amerikájában (de igazából az egész kapitalista világban) mindent a pénz ural, soha semmi nem elég, és a cél (általában az anyagi haszon) nagyon gyakran szentesíti az eszközt. Ez egy hollywoodi profizmussal kivitelezett, remek színészekkel forgatott (Adam Driver, Miles Teller és Scarlett Johansson viszik a prímet), vibráló feszültséggel adagolt, de látványvilágában kényeztető, a végére viszont torokszorító élmény volt arról, hogy örüljünk annak, amink van, amíg van kit szeretni.  

L’Affair Marie Claire  

1971, Párizs – megdöbbentő módon egy olyan világba csöppenünk ebben a francia filmben, ahol még abortusz tilalom van érvényben (nálunk már 1956-tól engedélyezett volt bizonyos körülmények között), és ami még súlyosabb: a nők semmilyen szinten nem jelennek meg a törvényhozásban, így pedig a szempontjaik sem érvényesülnek. A fordulatot egy konkrét eset hozta el, ennek történetét meséli el a film. A címben említett Marie-Claire egy 16 éves diáklány volt, akit egyedülálló anyja nevelt (két húgával együtt, ugyanis az apjuk elhagyta, és semmilyen szinten nem is támogatta őket), akit egy nap megerőszakolt egy ismerőse ollót szegezve a nyakának. Marie-Claire még ki sem heverte a traumát, amikor ráébredt, hogy ráadásul teherbe esett, és semmi áron nem akarta megtartani a gyereket, ezért az anyja (Cécile de France) segítségével illegális magzatelhajtáshoz folyamodtak. Ez azonban kiderült, és így mindenki bíróság elé került: a magzatelhajtást végző nő, a barátnő, aki közvetített köztük, és kiskorúsága folytán Marie-Claire édesanyja is. Mindhármukat börtönbüntetés fenyegette.  

Ekkor lépett a képbe Gisèle Halimi (Charlotte Gainsbourg) feminista ügyvéd, aki vállalta a védelmüket, mert esélyt látott arra, hogy ezen az eseten keresztül társadalmi mozgalmat indítson el a törvény megkérdőjelezésére. A film azt meséli el, milyen nagy áldozatokat és harcokat vállal az, aki szembe megy egy társadalmi konvencióval, hány határt kell átlépnie, hányszor bukik el majdnem és kell felállnia a földről, milyen magányos küzdelem tud ez lenni, ugyanakkor egyedül nem megy: szövetségeseket kell szerezni, egyenként, lépésről lépésre. Ez a film igazából a francia feminista mozgalom egyik legfontosabb és legkarizmatikusabb alakjának állít emléket, akit szimplán az igazságérzete (és nem személyes frusztrációja) hajtott abban, hogy a női jogok kivívására tegye fel az életét. 

Heimsuchung

Vannak filmek, amiknek nem hősök, és még csak nem is átlagemberek a főszereplői, hanem például egy ház – mint ebben a német filmben. (Érdekes, hogy a tavalyi mezőnyben is volt egy német film, ami egy ház belső életét dolgozta fel a különböző generációk – és ezáltal történelmi korszakok – tükrében.) Ez a víkendház egy nem megnevezett kelet-német tó partján áll, a természet lágy ölén. Látjuk, ahogy a semmiből felépül a modernizmus szellemében, ahogy a ’30-as években megtelik élettel, jó hosszan elmerülünk a polgári jólétben, ami belé költözik: a ráérős ebédekben, a tó kristálytiszta vízében való megmártózásokban, a teraszon játszott társasjátékokban, a kerti agyagozásban. Közben a szomszédban is felépül egy bájos kis nyaraló szerényebb, de hasonló kivitellel, azzal a szándékkal, hogy nemzedékeknek legyen hol pihenni és töltődni. 

Csakhogy a XX. század elején járunk, és pontosan tudjuk, mi következett: II. világháború, zsidóüldözés, az orosz hadsereg bejövetele és erőszakos térfoglalása, kommunista diktatúra, majd rendszerváltás. A két ház lakói nem maradhatnak ugyanazok, mert a történelem ezen a vidéken nem engedte, hogy generációk örököljenek vagyont, és minden nemzedéknek máshogy kellett megharcolnia a korszellemmel. Számunkra sok ismerős jelenet sorjázik ebben a klasszikusan kivitelezett, komótosan csordogáló filmben, amit a németek legendás idős mestere, Volker Schlöndorff (Bádogdob) rendezett, a legnagyobb német színészek közreműködésével. Ha sok újat nem is mond, de nézni kellemes és elgondolkodtató, hiszen itt, Magyarországon ugyanígy mindent láttak azok az épületek és falak, amelyek körbevesznek minket.

Everytime

Még egy német filmet láttam a fesztiválon, ami aztán elnyerte az Un certain regard nevű szekció fődíját – ide általában a kísérletező, fiatal alkotók által készített filmek kerülnek. Ebben a törtnetben egy egyedülálló anyát látunk (Birgit Minichmayr), aki két lányával küszködik a berlini hétköznapokban, amikor a nagyobbik lánya, Jesse (Carla Hüttermann) egy átmulatott éjszaka után, drog hatására lezuhan egy lakótelepi ház tetejéről. A gyászról és az űrről mesél tehát ez a film, aminek szerves része a bűntudat is, hiszen ki a felelős ilyen esetben: mindenki és senki. Fontos szereplővé válik még egy kamaszfiú (Tristan López), aki Jessenek a drogot adta, és aki a veszélyes helyre vitte, de maga is drog hatása alatt állt, és amúgy sem állhatott még készen a felelősségvállalásra. 

Három tévelygő, a fájdalomtól bénult ember (az anya, a kisebbik lány, és a kamaszfiú) összekapaszkodását és közös gyógyulását követjük végig újszerű perspektívából, eredeti képi megfogalmazásban, ahol a súlyos tragédiát néha olyan profán pillanatok oldják, mint egy jó pillanatban kiszabadult puki.   

Garance

Egy újabb „női” filmet ajánlok, ami egy olyan témát boncolgat, ami csak mostanában kezdett felszínre kerülni: a női alkoholizmust. A Garance főhőse egy harmincas éveiben járó színésznő (Adèle Exarchopoulos), akinél a kezdeti bulizgatásból szinte észrevétlenül válik életformává az alkoholfogyasztás, de hiába figyelmeztetik rá a közeli kollégái és barátai, hogy már a munkája és a kapcsolatai rovására megy, a függőségtől nem tud – sé nem akar – szabadulni. A film nagy részében tudatában van a saját alkoholizmusának, de egészen addig, míg egy orvosi diagnózist nem kap arról, hogy így közeli halál vár rá, képtelen vele szembeszállni. 

A film tehát nem elsősorban a függőségből való felépülés pokoli küzdelmére koncentrál (bár ebből is van benne), hanem inkább arra az útra, amíg az ember eljut az elhatározásig, hogy változtatnia kell. Mert igazából ez a döntő.

Gentle Monster

Hányadik film is a listán, ami egy látszólag szép család valódi arcát és belső harcát leplezi le? Nem számolom. A tökéletes családokról mindenesetre gyakran kiderül, hogy csontvázakat rejtegetnek a szekrényben, ennél még rosszabb verzió, ha erről közülük sem tud mindenki. Ennek a filmnek a középpontjában egy olyan anya áll (Lea Seydoux alakításában), aki egy nap arra ébred, hogy a férjét a rendőrség pedofil tartalmak terjesztése miatt letartóztatja. 

Lucy ráadásul külföldinek számít, nemrég költözött csak a férje hazájába, nem beszéli a nyelvet, és nincsenek barátai. Egyetlen fiára és az édesanyjára (Catherine Deneuve) tud csak támaszkodni, és a zenére, ami egyben a szakmája is: a zene által tudja kifejezni az összes, benne forrongó indulatot és érzelmet. A film nem arra helyezi a fókuszt, hogy a bűntény pontosan milyen formában és milyen mértékben történt meg (ez végig rejtély marad), hanem arra, ahogyan az anya megteremti a saját viszonyát hozzá, és újraépíti magát a sokkból és a traumából. Mert akinek gyereke van, annak nincs más választása.