Az idő múlása a nők titkos szuperfegyvere

2018. november 25.

9 perc olvasás

irodalom öregedés zadie smith

Az idő múlása a nők titkos szuperfegyvere

Kortalanságról és öregedésről, egészen szokatlan perspektívából

A téma, amiről most beszélnünk kell, a kortalanság, egy olyan fogalom, amit, azt hiszem, nem értek egészen. Amennyiben a kifejezés azt akarja jelenteni, hogy „a kor csak egy szám” vagy „annyi idős vagy, amennyinek érzed magad”, esetleg „te is nézhetsz ki örökké fiatalnak”, akkor egész biztos nem értem, vagy legalábbis olyan elképzelésnek tartom, ami nem sokat jelent a számomra. Úgy hiszem, a kor – és az, hogy tisztában vagyunk a saját korunkkal – az egyik kézzel fogható módja annak, hogy felmérjük, hogyan haladunk előre ebben a világban, és hogy az élet minden szakaszának megvan a maga ideje és a maga tanítása. Ha pedig valaki örökké 27 évesnek gondolja magát vagy annak szeretne látszani, az összességében pont azt utasítja el, hogy igazán éljen.

Ám ha a „kortalanság” szót azokra az áldott pillanatokra értjük, amikor az idő kileng, elhagyja a személyidben rögzített számokat, és magával ragad, akkor, igen, azonnal felismerem ezt az érzést, ami pedig a létezés egyik igazi kincse. Például, amikor néhány nappal ezelőtt találtam az iTunes- könyvtáramban egy dalt, amiről nem is tudtam, hogy megvan nekem. Apparently Nothing a címe, az előadó a Young Disciples – egy olyan szám ez, amire 1991 óta szinte biztosan nem táncoltam, pedig egykor éjjel-nappal hallgattam szívem minden örömével.

Kíváncsi voltam: megnyomtam a play gombot, becsuktam a szemem és táncolni kezdtem. Három és fél percen át 1991 volt, belül is – a karomban, a lábamban és a fejemben –, és amennyire éreztem, rajtam kívül is. Lehunyt szemmel teljesen lehetségesnek tűnt, hogy minden más csak álom, hogy nincs felnőtt életem, társam és gyerekeim, munkám és kötelességeim, és a 16 éves lélek, aki egyszer úgy szerette ezt a számot, még mindig bennem él, bármikor fel lehet ébreszteni, sőt talán képes a szervezet többi része fölött is átvenni az irányítást, eltörölni a hátfájást, a szem alatti táskákat, a ráncokat, és a kimerítő tapasztalatokat, amiket átéltem az eltelt 26 év alatt, mióta ezt a zenét kiadták. Aztán kinyitottam a szemem: 42 voltam megint. De a szöveg még ott visszhangzott a fejemben: I ain’t trying to rule your mind / A conscious observer trying to nd / A place on earth where they heed the signs (Nem akarom uralni az elméd / Csak egy tudatos megfigyelő vagyok, aki szeretne / Találni egy helyet a földön, ahol figyelnek a jelekre – a szerk.)

Az általános nézet szerint az idő kifejezetten a nők ellensége. Merthogy nekünk annyi mindent kell elvesztenünk: a „külsőnket”, a termékenységünket, a kulturális tőkénket. A történetet ugyan itt-ott átírták a feministák az évek során, de az alapja még mindig erős: ezt a mesét régóta mesélik a férfiak, a nők pedig továbbadják és internalizálják. De másképp is tekinthetünk erre a történetre. Mert az, hogy a nők testében bizonyos órák vannak beépítve – fő-képp az úgynevezett „biológiai óra” és a menopauza –, jelek, amelyekre végtére is gyelni kell, jelek, amelyeket végül is muszáj tudomásul venni, nekem legalább annyira tűnik áldásnak, mint átoknak.

Az, hogy a testünk az idő múlásának ilyen konkrét jeleit tárja elénk – és hogy megvan az a varázslatos képességük, hogy hírt adjanak arról, mi a helyzet –, biztosan jelenti azt is, hogy minden nőnek megadatik a lehetőség, hogy a dalszöveggel élve „tudatos megfigyelője” legyen a saját életének. Szembeötlő módon az egyik következménye ennek a testi időtudatnak az, hogy a felnőttség és annak minden bonyolult felelőssége és kötelessége gyakran kevésbé éri meglepetésként a nőket, mint sok férfit (nem véletlen, hogy a népmesék tele vannak bölcs öreganyókkal). Ez a magas szintű tudatosság tehát lehetőség is számunkra, ami elősegíti, hogy még magát a halált is el tudjuk képzelni, és felkészüljünk rá.

És mégis, ez a kivételes női lehetőség, hogy bölcsek legyünk – hogy olyannak ismerjük az időt, amilyen valójában, és nem olyannak, amilyennek látni szeretnénk –, majdnem mindig megszégyenítés vagy nevetség tárgya. Például tinikorunkban, amikor sokat filozofáltunk azon, mi minden vár még ránk, emlékszem, hogy a fiú barátaim lelkesen hozták szóba Charlie Chaplin esetét, aki 80 felett is apa lett, és gyakran emlegették mint a férfiak szerencséjének egy nyilvánvaló esetét, szemben a nők szerencsétlenségével. „40-nél nektek lőttek. De nekünk nem, hiszen még nyolcvanévesen is lehet gyerekünk!” És vonzóak maradunk, gondolták a giúk, és életerősek és befolyásosak, miközben ti lassan elsorvadtok és elfakultok. Még 16 évesen is éreztem a félelmet és szorongást mélyen elrejtve ebbe a látszólagos férfi büszkeségbe. Charlie Chaplin vajon cuki volt mint nyolcvanas kispapa, vagy inkább nevetséges? A barátaimon látszott, hogy bizonytalanok: annak, hogy minket cukkoltak ezzel, épp az volt a lényege, hogy valamiképpen megerősítést kapjanak tőlünk. És ki tehetne nekik szemrehányást? Az átkozott „biológiai óra” és a menopauza híján túl kevés hű tükörrel, amelyekben jól láthatnák magukat, ki vagy mi fogja megmondani egy férfinak, hogy öreg? Hogy többé nem 27 éves? Hogy sok minden, ami ahhoz a hőn szeretett 27 éves énhez tartozik, az most már átdolgozásra vagy változtatásra szorul?

Olyan kultúrában nőttem fel, amely gyanúsan buzgón akart meggyőzni arról, hogy egy 80 éves nő egy 20 éves férfival legjobb esetben komikusan groteszk, legrosszabb esetben pedig a perverzitás egyik formáját valósítja meg, míg Chaplin és fiatal szerelmei a férfiak „kortalanságát” hivatottak példázni. Ám az igazság az – ahogy szerintem azok a tini foú barátaim is sejtették –, hogy az idő mindannyiunk számára létezik. Elér minket, akár hiszünk benne, akár nem. És én nagyon hálás vagyok azért, hogy egy olyan testben élek, ami emlékeztet engem erre az egyszerű emberi igazságra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kor nem szomorít el néha, vagy hogy én ne gyászolnám 27 éves önmagamat, vagy ne hiányozna az arcom, mellem, lábam vagy fogaim egy-egy korábbi verziója. Dehogynem, nagyon is érzem mindezt a természetes emberi szomorúságot. És én is teszem a szokásos dolgokat – edzek, egészségesen táplálkozom, előnyösen öltözködöm – abban a reményben, hogy lelassíthatom az elkerülhetetlen folyamatot. De ennek a reménynek megvannak a maga határai: olyan határok, mint a menopauza, vagy a termékenységem vége. Hála istennek, mert a remény határok nélkül egyenlő az önámítással. És mindent egybevéve, inkább legyek szomorú, mint csalódott.

Van egy jó kis rímpár a fentebb említett dalban: „This little light of mine / I’m gonna let it shine” (Ezt a kis fényt bennem / Hagyom ragyogni – a szerk.). Ezt jó sokszor elismétlik. Ha azt a fényt, ami egy nőből árad – a körvonalát, a színét, és ahogyan ég –, megpróbálnánk állandóan ugyanazon a teljesítményen és erősségen tartani évtizedeken keresztül, borzasztó volna. Olyasmi, mintha azt várnánk a gyertyától, amit meggyújtunk, hogy egy csepp viasz se olvadjon el belőle. Olvadunk, olvadunk, és végül kialszik a lángunk. De hogy milyen érdekes árnyakat vetítünk a falra óráról órára, és milyen változatos mintákban és formákban olvadhat le a faggyú! Vannak köztük szépek és kevésbé tetszetősek... Ó nem, az öregedés nem egyszerű, de minden egyes pillanatában érdekes.

Tízévesen nem tudtuk elképzelni, milyen lesz 20 évesen, 20 évesen a harmincat, és így tovább (próbálom, de tényleg nem tudom elképzelni, milyen lesz nekem 50 évesen). Látok hatvanas nőket együtt nyaralni, tele életörömmel, és azon gondolkozom, vajon miért ilyen boldogok. Azt hiszem, később megkapom a választ. Látok magányos nyolcvanasokat, akiket az ápolóik tologatnak a Broadwayn, nyitott szájjal, feldúltan, és biztos vagyok benne, hogy ezt is megértem majd. Ez mind az élet. Elkerülhetetlen. És sokkal jobb, mint az ellentéte. Élvezzük hát, amíg lehet!

Zadie Smith írásának fordítása eredetileg az ELLE magazin 2018. decemberi számában jelent meg.