A hegyek fia - Interjú Mátray Lászlóval

Az erdélyi színész János vitézt játszik a Nemzeti Színházban

ELLE: Legyünk túl gyorsan a legnehezebb kérdésen: egy fiatal erdélyi színész mennyire vágyik ma arra, hogy társulati tag lehessen Budapesten?

Mátray László: Én már kaptam ilyen ajánlatot. Csakhogy mi Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban tényleg úgy működünk, mint egy család. Bocsárdi László igazgató-főrendező nagyon szépen összeszedte a csapatot. Általa, vele rengeteget tanulunk, tapasztalunk. Amikor Eszenyi Enikő vendégnek hívott egy vígszínházi produkcióba, azt éreztem, Lacinak nagyon nem esne jól, ha eljönnék, hiszen akkor kezdett bennem gondolkodni, jelentős feladatokat adva. Két évig töprengtem ezen az ügyön. Laertést játszottam a Hamletben egy bukaresti román előadásban, amit szintén Bocsárdi László rendezett, és akkor hívott Enikő, felajánlva egy szerepet, amelyet akkor már Szentgyörgyön is játszottam. Laci egyébként sokáig nem engedett el senkit. Szerette, ha a színész ott van a közelében. Ez minden jó társulatnál így működik. Nem is nagyon pörgettem én a fejemben Budapestet. Elzárkózni azonban nem szabad, nem is érdemes. Szerencsére nálunk nagyon jó dolgok történnek, ezért sincs bennem elvágyódás. Marosvásárhelyen végeztem a színművészeti egyetemet, tíz inas év után sem gondolom, hogy nekem minden kijár. Nem így van ez.

ELLE: Végül mégiscsak eljutottál Budapestre. Vidnyánszky Attila János vitéze lettél a Nemzetiben.

ML: Akkor épp a Hamlettel voltam elfoglalva Szentgyörgyön. Mert Laertes után Hamletet is eljátszottam.

ELLE: Bánk bán, Cassio, Ivanov, Ádám, Fülöp herceg, Hamlet, János vitéz… nem ülsz a kispadon!

ML: Jött Bocsárdi Laci, hogy Attila már többször hívott, érdeklődött, mondom, ha meg tudod oldani, hogy elmenjek a Nemzetibe, elmegyek. És megoldotta. Én ugyan egy izzadtabb világot képzeltem el János vitéz köré, talán olyan tarantinósra fogtam volna egy kicsit az egészet, de feladatként kaptam a szerepet. Hozzáteszem: a hőstípusban amúgy sem nagyon hiszek. Az én szememben az a hős, aki mer tenni valamit, aki jókat lép, helyesen dönt. Én mindenben nehezen döntök, amiben nyilván az önbizalmam hiánya is szerepet játszik. Az instabil lelkiállapotom.

ELLE: „Mivel anyám nevelt, gyerekként sokszor hiányzott az apai biztonság.” Ezek a te szavaid.

ML: Igen, hat- vagy hétéves lehettem, amikor apám kivonult a napi életünkből. Jött, járt hozzánk azután is, csak nem maradt ott. Valaminek a hiánya persze jó is lehet. Arra készteti az embert, hogy válaszokat találjon. Ha lett volna egy kemény faterom, bizonyára én is más vagyok. Ma nagyon sok apa hihetetlen önbizalmat áraszt, és azt viszi tovább a gyerek. Attitűd. Én meg örülök, hogy más attitűddel élek a világban.

ELLE: Befogadóbb vagy? Érzékenyebb?

ML: Talán.

ELLE: Kézdivásárhelyről, ahol születtél, hogyan kerültél át Sepsiszentgyörgyre?

ML: Apámat, aki meteorológusként dolgozott, oda helyzeték. Én akkor egyéves voltam.

ELLE: Ma, felnőtt fejjel, mennyire látod át szüleid korai kapcsolatát?

ML: Nem tudok semmit. Nem kérdezősködtem egyiküktől sem, ők pedig nem beszélnek erről. Így alakult. Rövidre zárták a dolgokat a válásuk után. Nem adtak ütközőfelületet. Annyit hallottam csak róluk, hogy megjelent egyszer Szentgyörgyön két szép, magas ember, és mindenki csodálta őket. Aztán valahol, valamiért véget ért minden. Ha akarják, majd elmesélik egyszer. Én még nem tartok ott, hogy rákérdezzek erre.

ELLE: Azért, mert annyira tisztelettudó fiúként viselkedsz, vagy csak az alkalmas időpontra vársz?

ML: Lehet. Csak félő, hogy kifutok az időből. Az ember soha nem tudja. Vagy magamat kímélem. Ez is fennáll. Valami csoda is történhet majd, amikor apám azt fogja mondani: „Fiam, ülj le, elmesélem, hogy volt.”

ELLE: A papáddal vagy a mamáddal vagy szorosabb lelki kapcsolatban?

ML: Egyformán húz a szívem mindkettőjükhöz. Mivel anyámhoz közelebb állok, kettőnk között több minden megbolydult. Vele vagyok gyakrabban, mivel Szentgyörgyön lakik. Látja a kudarcaimat, a sikereimet, a reakcióimat. Apám Brassóban él. A lelkem mélyén igyekszem egyensúlyt tartani közöttük. Ha konfliktus van, akkor tudom, nem oldottam meg bizonyos dolgokat, nem kerestem meg a válaszokat.

ELLE: Szolid, jámbor fiúnak képzellek tizenhat-tizenhét éves korodban. Nem hiszem, hogy félteni, vagy olyan nagyon irányítani kellett. Nem lehettél az a lázongó, kitörni vágyó, nyughatatlan lélek.

ML: A hely, ahol felnőttem, erősen befolyásolt abban, hogy milyen gyerek lett belőlem. A színészetemben is érzem ennek a hatását. Nagyon érdekelt a természet. Tömbházak sarkán bandáztunk, egy kilométerre volt az erdő, oda szöktünk, ott kalandoztunk. Az Ezüst-tó kincsén nőttem fel. Én voltam a bandák között Old Shatterhand.

ELLE: Inkább Young Shatterhand. A biztos pont, a józan ítélőképesség.

ML: Igen, valóban. Lázadásokra, nagy kitörésekre nem is emlékszem. Engem nem kellett félteni semmi rossztól. Minden veszélytől távol tudtam tartani magam. Középiskolás éveimben a szerelem mozgatott meg nem kis erővel. Plátói, nem beteljesült szerelem volt. Feszített nagyon. Így kerültem a színjátszó kör közelébe. Mentem a lány után. Kíváncsi voltam, milyen helyre jár. Onnantól megbolondított a dolog. A természet már nem vonzott annyira, próbára mentem minden időben. Nagyon jó diákszínjátszó csoport voltunk, szép sikerekkel. Ennek a fényében zajlott le a főiskolai életem.

ELLE: Közben szép szál legény lett belőled. Olyan igazi hegylakó. Nagyra nőttél. Ha jól saccolom, két méter is lehetsz.

ML: Négy centi híján. De már tizennyolc évesen is ennyi voltam. Csak nem száz kiló, mert most körülbelül annyi vagyok. Ami rendben is van, bár a lovam talán máshogy gondolja.

ELLE: Ugorjunk még vissza az időben. 1989-ben, a rendszerváltás idején tizenhárom éves voltál. A változás viharáról milyen emlékeid vannak?

ML: Fent voltam apámnál a hegyen, Brassó mellett. Több helyen dolgozott, akkor ott. A hírekben azt mondták: jönnek a terroristák. Brassóban szétlőtték a megyeházat. Fegyvereket osztogattak. Azok is kaptak, akik fent dolgoztak a meteorológiai állomáson. Apám nem kért. Bennem ez is úgy maradt meg, mint egy nagy kaland. December 22-én győzött a forradalom, és piros sídzsekiben felmásztam a meteorológiai állomás célfigyelő oszlopára. Mindenki zászlót lengetett, őket utánoztam. Levetettem magamról a dzsekit, és azt lobogtattam a magasban. Épp akkor jött egy tűzoltóautó, a tetején rengeteg férfi, ketten leugrottak, és lehívtak, hogy mit csinálok, hogyan gondolom. Ők ugyanis azt hitték, hogy a bukott rezsimet éltetem a piros dzsekimmel. Simán le is lőhettek volna. Igen, diktatúra volt, de minek örül a gyerek? Aminek a szülei örülnek. Hogy a nagyszülők sokat segítettek nekünk azokban a nehéz években. Igaz, hogy az üzletekben csak konzerv volt, fagyasztott hal és sok üres polc, de anyai nagyapám háziállatokat tartott. Amúgy pedig nagyjából mindenki egy szinten élt. Most van ez a nagy különbség.

ELLE: Édesanyád építéstervezőként dolgozott. Látom a rengeteg műszaki rajzot az asztalán. Sokkal izgalmasabb dolog lehetett számodra az édesapád hivatása.

ML: Nagyon jó szakember az apám. Már nyugdíjas. Feladta. Nem kaptak kellő műszereket. Nem finanszírozták az állomást. Keletről is, nyugatról is minden előrejelzés befutott. A helybéli prognózisnak már nem volt igazán nagy súlya, amikor eldöntötte, hogy befejezi. Különben sem az a nyomulós ember. De amíg ott dolgozott, majdnem minden vakációban elmentem hozzá. Kétezer méter felett nagyon érdekes az élet. Gleccser, tengerszem, gyönyörű vízesés. Alpinisták voltak ugyan, orvosok, professzorok, kutatók jöttek fel mászni, de a turizmus még nem volt olyan nagy. Apám révén jó kis bulikban vehettem részt. Esténként, amikor összejött egy társaság, ő szolgáltatta a zenét. Kutyák is voltak, bernáthegyik. El lehetett mászkálni velük az ösvényeken. Sokat csatangoltam. Volt egy sorozat a tévében, A hegyek fia. Bele is éltem magam.

ELLE: Világutazó is szívesen lennél, nyilatkoztad.

ML: Japán, Izland, Portugália nagyon vonz. Forgattam egy amerikai filmben, két év alatt el is költöttem a pénzt, főleg utazásra. De nem vagyok az a típus, aki egyedül nekivág a világnak. Társ kell. Megosztani az élményt. Azon belül lehet egyedül is az ember.

ELLE: A lovaglás hogyan jött az életedbe?

ML: Egy éve kiköltöztem Szörcsére, Szentgyörgytől harmincöt kilométerre. Zsellérfalu. Nincs nagy múltja. Elég szegények az ottaniak. Rendbe hoztuk nagyapám házát a húgommal, aki most Londonban él. Tavaly májusban lovagoltam át. Addig egy barátom tanyáján tartottam a lovamat. Úgy gondoltam, a nyarat majd ott töltöm a lóval Szörcsön. A végén ott ragadtam. Van időszak, amikor a próbák miatt nem tudok kimenni, de a lovamat már akkor is ellátja egy ember. Két hónapos a csikóm, és két kutyám is van.

ELLE: Kert, gyümölcsfák?

ML: Minden.

ELLE: Szinte látom, ahogy fát aprítasz, bekészítesz télire.

ML: Nincs ebben semmi különös. Ez ott így normális. Télen nagyon hideg van arrafelé. Tíz perc alatt, amíg ellátom az állatokat, csonttá is fagyok. Idén tavasszal már rozst vetettem. Kemencém is lesz, idő kérdése.

ELLE: Én Dosztojevszkij-hősöket látok benned, Szentgyörgyön II. Fülöp herceg és Popriscsin voltál.

ML: Annak örülök, ha érzem, hogy a figura legyűri az egómat. Ha Mátray László elveszik a szerep mögött. Fülöp herceggel nagyon nagy csatákat vívtam. Irtó erős düh szabadult fel bennem a darab kapcsán. Meg kellett keresnem magamban, hogy én milyen vagyok ebben a szörnyű világban.

ELLE: Ez vezetett a balesethez?

ML: Indulatból fakadt. Nem voltam képes megoldani valamit. Az egész próbafolyamat alatt érzett dühöm jött ki akkor. Kétszer egymás után akkorát csaptam ököllel a színpadra, hogy eltört a csont a kezemben. Kérdezték, álljunk-e meg? Mondtam, nem kell, menjünk csak tovább.

ELLE: Kékülök, de nem baj.

ML: Próba után sürgősségi osztály, gipsz, a bemutatót már úgy nyomtam. De nem vagyok én erre olyan büszke. Popriscsint pedig szeretném még újra elővenni. Majd negyvenvalahány évesen. Akkor talán tisztább, őszintébb, átgondoltabb lesz.

ELLE: Magyar és román filmekbe is bekerültél már, sőt külföldi produkciókba is. A Varga Katalin balladájában te játszod a férjet, aki elkergeti, kiűzi házából a feleségét, mert megtudja, hogy a gyereküknek más az apja. De milyen szerepet kaptál Joel Schumacher amerikai horrorjában, a Blood Creekben?

ML: Egy német telepes család Amerikában, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak, farmer fiú vagyok, akiből a történet során zombi lesz. Kontaktlencse, smink, érdekes átváltozás. Bukarestben ott az arcom egy ügynökségnél, így találtak rám. Ez is az a periódus volt, amikor az igazgatóm nem engedett el bennünket külső munkákra. Én éppen akkor A fülke hatása alatt álltam. Azt is Schumacher rendezte Colin Farrell-lel. Nem hittem el, hogy ilyen rendezővel fogok dolgozni. De meg kellett beszélnem az igazgatómmal. Mire ott ült velem szemben, már a pad alatt voltam, mindenfélét összeittam. „Mi az? El akarsz menni?” – kérdezte Laci. Nem. „Filmeznél?” Igen! „Megoldjuk!” Könyveket, idézeteket vittem magammal, hogy miért fontos a színésznek máshol is játszani. Éreztem ugyanis, hogy a saját szavaimmal ezt nem tudom elmondani neki. Hogy leblokkolok. És megígértem Lacinak, hogy a színház menetét semmiben sem fogom akadályozni. Van a filmben egy náci tiszt, aki ráolvasással támasztja fel a halottakat. Őt Michael Fassbender játssza. Amikor együtt forgattunk, már készült az Éhségre.

ELLE: És milyen volt? Hogy viszonyult hozzád?

ML: Kigyúrt, izmos, szálkás. Amint befejezte a jelenetet, csuklya fel, és már húzott is el. De mindig hívott, hogy menjek vele iszogatni. „Hé, Lesz!” – intett. Nem azt mondta, hogy László, hanem Lesz! Bulis csávó, az biztos.

ELLE: János vitéz is lesz még az ősszel?

ML: Igen.

ELLE: És szerelem? Van?

ML: Bonyolult kérdés. De mivel maga a szerelem is bonyolult, a válasz is az. A harmóniát keresem. Mindenben. Aztán én szúrom el mindig. Felépítem és lerombolom, hogy újra kezdhessem. Most éppen építek. Nagyon.

Szabó G. László