10 friss regény női iróktól, Izlandtól Budapestig

Tudjuk, mit olvasol idén nyáron!

Ha észt írót, pláne ha észt női írót kellene említenünk, biztosan zavarba jönnénk, pedig ennek a különös regénynek a szerzője hazájában jól ismert, eddig négy vers- és három prózakötete, illetve három gyerekkönyve jelent meg. Az írónő Izlandot tekinti második otthonának, ott, egy kopár, egyszerre gyönyörű és vészjósló hangulatú szigeten játszódik ez a furcsa, jelképekkel és mágikus elemekkel teli, erőteljes történet is. A család időszámításának kezdőpontja a fjord partján álló fehér ház, melynek lakói nemzedékről nemzedékre szerelembe esnek, tengerre szállnak, járják a hegyeket, vágyakoznak, tűrnek, álmodoznak, hazavárnak, történeteket mesélnek és heringet sóznak. A történet Jónsival és Gudrunnal, a ház építőivel indul, és eljut egészen a 21. századig, a háttérben pedig végig ott hullámzik a szigeten élők életétől elválaszthatatlan, hatalmas óceán.

Mihez kezdjen egy nő, ha hamarosan ötvenéves lesz, a házassága tönkrement, a lánya felnőtt és külföldön él, az anyja érzelmi zsarolással tartja őt sakkban, és a munkahelye is megszűnt? Sokan tehetnék fel ezt a kérdést, hiszen nem a könyv főszereplője, a tolmács és nyelvtanár Kriszta az egyetlen, aki ebben a cipőben jár, mégsem jellemző, hogy egy regény egy mai ötvenes nő problémáival foglalkozzon. A főszereplő összeszedi a bátorságát, életében először szembeszáll az anyjával, hátat fordít magányos hétköznapjainak, és a világtól elvonulva beköltözik egy kolostorba a Türingiai-erdő közepén, hogy ott lefordítson egy kétszáz évvel korábban született német mesekönyvet. Itt kezd egymáshoz közelíteni a történet két szála, hála Krisztának, aki megfejti a mesék üzenetét. Közben arra a kérdésre is választ kell adnia, van-e bátorsága elfogadni, hogy létezik második esély.

Ki mondta, hogy csak az angolok tudnak izgalmas történelmi regényt írni, amiből hasonlóan lenyűgöző tévésorozat készülhet? A gazdag augsburgi textilgyáros elegáns villájában játszódó regény joggal büszkélkedik „a német Dowton Abbey” címmel. Az első világháború előtt induló történet azóta már két folytatással gyarapodott, így egy darabig biztosan lesz olvasnivalójuk azoknak, akik szeretnék figyelemmel kísérni a konyhalányból a ház úrnőjévé váló Marie kalandjait. Van benne minden, ami miatt az olvasók a múltba vezető regényeket szeretik: szegény lány és gazdag fiú, tiltott szerelem és mélyen eltemetett titkok, váratlan fordulatok és megrázó történelmi események, amelyek elszakítják egymástól a fiatalokat. (Megjelenés május végén.)

Az olasz irodalom titokzatos képviselőjéről egy csomó mindent nem tudunk, például azt, hogy ki is ő valójában. Azt azonban igen, hogy milyen könyveket ír: szenvedéllyel teli női történeteket, mint amilyenek például a Nápolyi regények sorozat darabjai. Ebben a regényben szintén egy szeretettel és gyűlölettel teli anya-lánya viszony áll a középpontban. A szotri ott indul, amikor Delia megérkezik az édesanyja temetésére Nápolyba, abba a számára fullasztó légkörű városba, ahonnan kislány kora óta igyekezett elmenekülni. Miközben igyekszik rájönni, miért halt meg az anyja olyan különös módon, azt is megpróbálja megfejteni, ő maga miféle szenvedélyek és elfojtások következtében vált az évek során ilyen rideg, a testével állandó harcban álló, szeretetet adni és kapni képtelen nővé. Delia egyszerre indul felderítő útra a múltba és a saját lelke mélyére.

A harmincas Fema eladónő egy budapesti éjjel-nappali közértben, és egy szűk lakásban él anyjával és a férjével. Egyfelől a beteg, leépült édesanyját ápolja, másfelől a rég kihűlt, problémás házasságát próbálja fenntartani. Izgalmaktól mentes élete azonban egycsapásra megváltozik, amikor váratlanul fetűnik a színen egy titokzatos kapucnis alak, a Fotós, aki a telefonjával fotózni kezdi az embereket . A különös figura idővel mindenkit megtalál, mert célja van azzal, amit tesz, és Fema körül egyre furcsább dolgok történnek. Legújabb, ezúttal felnőtteknek szóló regényében a szerző azt vizsgálja, mi történik azokban és azokkal, akik nem az elvárásoknak megfelelően élnek. (Megjelenés: június elején)

A nagy szegedi árvíz nyomában, 1879-ben szőke, kék szemű fiatal vízimérnök-hallgató érkezik a romba dőlt városba, hogy részt vegyen a mentőcsapat munkájában. Az egyik tehetős helybeli polgárcsalád csodával határos módon épen maradt házában kap szállást, és azon nyomban beleszeret a barna hajú, szépséges, filigrán házikisasszonyba. A probléma csak az, hogy míg a fiatalember katolikus, addig a lány egy tekintélyes szegedi zsidó család gyermeke. Ez a romantikus történet úgy hangzik, mintha egy regényíró fantáziájában született volna meg, holott a valóság írta: a szerző a saját dédszülei életét meséli el korabeli dokumentumokkal és fotókkal illusztrált könyvében. A két főszereplő, Ida és Gyula ötven évig tartó boldog házassága arra is jó példa, valaha milyen türelemmel viszonyultak egymáshoz Szeged eltérő vallású lakói.

Nincs izgalmasabb, mint egy külföldi szemével rálátni a saját történelmünkre. Ebben az élményben lehet részünk az olasz írónő jóvoltából, akinek a hősnője, Amara, a fiatal olasz újságírónő tíz évvel a 2. világháború vége után elindul Kelet-Európába, hogy beszámoljon a lapja olvasóinak a vasfüggöny túloldalára került országok helyzetéről. A lány személyes okból is vállalja a megbízatást: egy kudarcba fulladt házasság után mindenáron nyomára akar bukkanni kamaszkori szerelmének, Emanuelének. Miután a két fiatalt a vészkorszak elszakította egymástól, a fiú levelekben számolt be Amarának a sorsa alakulásáról. Az utolsó levél 1944-ben, a łódźi gettóból érkezett, és a lány úgy sejti, hogy a fiút az auschwitzi haláltáborba hurcolták. A múltba és a sötétség mélyére vezető hosszú úton és a keresésben társául szegődik a félig magyar származású Hans, akivel Krakkó és Bécs után Budapestre is eljutnak, éppen akkor, amikor kitör a forradalom.

,,Amikor anyám először látott holttestet, orvostanhallgató volt Magyarországon. Felnyitva feküdt előtte a boncasztalon, és ahogy ránézett, valamiféle szédülés fogta el. Nem várta, hogy több lesz ott, mint vér, csontok és zsigerek, mégis, valami miatt tovább kutakodott. Bár nem kapott vallásos nevelést, nyugtalanította, hogy semmi egyebet nem talált - a léleknek nem volt nyoma. Ugyanígy félek az első pillanatoktól is a szülőszobában." Idáig eljutva a magyar olvasóban joggal merül fel a kérdés: ki lehet ez a Sheila, akinek a könyvét a New York Times és a Financial Times is az év legjobbjai közé sorolta? Nos, a szerző már Torontóban született, a szülei azonban mindketten Magyarországról kerültek oda, az édesapja 1956-ban kisfiúként, az édesanyja a 70-es években, amikor Sheila leendő édesapja megkérte a kezét. Ők még bizonyára különösebb vívódás nélkül döntöttek úgy, családot szeretnének, a könyv 36 éves főszereplője azonban, oly sok társnőjéhez hasonlóan, sokkal bonyolultabb viszonyt ápol az anyasággal. „A testem mindig is abszurd és förtelmes dolognak tartotta a gyerekszülés gondolatát” – ilyen kijelentést nagyon kevesen vállalnának, nem csoda, hogy a könyv őszintesége sokakból váltott ki elismerést, de ugyanolyan sok vitát is generált.

Az írónő rajongói egyetértenek abban, hogy ez nem tipikus Picoult-könyv. Nem annyira a feszültséggel teli és minden oldalon meglepetéseket tartogató cselekmény, illetve a sokszínű jellemek változatossága jellemzi, mint a két főszereplő, Paige és orvos férje, Nicolas sorsának fordulatai. Az alapfelállás számos műből ismerős lehet: gazdag fiú beleszeret különc lányba, majd megpróbálja megváltoztatni rajta pontosan azt, amiért beleszeretett. A lány egy darabig tűri, majd váratlanul eltűnik a színről, faképnél hagyva nemcsak a férjét, hanem a nemrégiben született gyereküket is. Mivel annak idején ő is anya nélkül nőtt fel, most aggasztja, vajon ő képes lesz-e ebben a szerepben helytállni. A szerző most is nagyon aktuális problémát feszeget, hiszen melyik nőben ne merülne fel manapság: vajon elég jó anya vagyok/leszek?

A pszichológus szerző Koppenhágában él, és Írásainak fő témája a vágyakozás a kötődés iránt, és a menekülés előle. Bár gyerekkora óta ír, főként verseket, ez az első, felnőtteknek szóló regénye. Asztalitenisz-versenyzőként egy ideig Franciaországban élt, abban a városban, amely ennek a regénynek is a színhelye. A történet Franciaországban játszódik a 1940-es években. Egy idősödő pszichoterapeuta türelmetlenül számolja a nyugdíjig hátralévő, munkával töltendő napokat, és nem túl sok figyelemmel hallgatja a páciensei apró-cseprő problémáit, miközben madárkarikatúrákat készít róluk. Egy nap azután megjelenik nála Agathe Zimmermann, egy negyvenes német nő, aki nem talál örömöt az életben, és nem akar mást, csak eltűnni az emberek szeme elől. Ahogyan a terápiás munka során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a pszichológus maga is kénytelen szembenézni az intimitástól és a haláltól való félelmével. A regény számos önéletrajzi elemet tartalmaz, a szerző sem akart a főhős sorsára jutni, és belefásulni a pszichológusi munkába.