Kinek a punk, kinek a punkné

Punk's not dead!

Hogy manapság mennyire létjogosultsága van a punknak, arra a legjobb példa a Pussy Riot orosz női punkzenekar tavalyi esete, akik Putyin elnök és egész rendszere ellen lázadtak a provokáció szinte összes fegyverét bevetve. Amikor a hatalom visszavágott, rögtön a hírek első sorába kerültek a harcos amazonok, a sztárvilág pedig teljes mellszélességgel, büszkén vállalt velük sorsközösséget – vagyis ha úgy vesszük, a Pussy Riot által a harcias, merész és dühös punk kiállás részesült óriási figyelemben és széleskörű szimpátiában.

Ez elsőre talán furcsának tűnhet, ám ha belegondolunk, hamar rájövünk: a válságos vagy az átmeneti időszakok, mivel az átlagosnál több feszültséggel, visszaéléssel és jogtiprással járnak, kifejezetten kedveznek a harcias és jogos érdekérvényesítésnek, például a punknak. Ráadásul manapság mindkét anomáliát érezzük: átmenetben és válságban is élünk. Időnként egészen forradalmi a hangulat, és a hétköznapi ember már inkább önmagát szervezi meg, mint hogy a politikára bízza a legfontosabb ügyeit. Tipikus punk jelenség. Jelen pillanatban punk az egész világ. Át- és átszövi a lázadás harciassága. Mert a punk semmit nem gyűlöl jobban, mint amikor hazudoznak az embernek és hülyének nézik, ami pedig manapság napi gyakoriságú.

A MET gála ehhez képest (bár augusztus közepéig tartó, nagyszabású kiállítás is kapcsolódik hozzá), „csak" egy divatesemény. Ám abból a legragosabbak egyike, világszerte hatalmas érdeklődést kiváltó, valódi mainstream rendezvény. Csupa olyan, imádott, gyűlölt vagy irigyelt ember jelenik meg rajta, akik egy évvel ezelőtt Pussy Riot feliratú ruhában vagy kitűzővel tüntetett. Például Madonna is, akire azt mondták idén, szinte az egyetlen volt, aki valóban punknak öltözött. A pop nagyasszonya persze mindig perfekt és ügyel a részletekre, úgyhogy ezt talán el is várták vele kapcsolatban, ám az igazán punk az lett volna tőle, ha nem annak öltözik. Bár ezt megoldotta helyette a gálán megjelentek nagy része: a tervezők és ruháik viselői kifejezetten tágan értelmezték a punkot, elintézték azzal, hogy az valami színes, valami vadóc, valami szabados és valami kicsit extrém dolog. A punkos külsőség így mindössze a helyenként egészen durva sminkek szintjén került kifejezésre, illetve pár ruhában (pl. Rosie Huntington-Whiteley felsője, vagy Anja Rubik vörös szettje), a szellemisége pedig egyetlen tettben. Abbey Lee Kershaw modell a hasára vitte fel vastagon a fegyvertartás ellen tiltakozó „Gun Control" feliratot, amit aztán a gálán, a ruháját nyakig húzva meg is villantott.

Ha a külsőségek szintjén keverednek is a korszakok, a punk szellemiség, a punk karakter manapság erősebb, mint valaha, ráadásul a zenei stílustól is függetlenedett – ami pedig korábban elsősorban meghatározta. És miközben a férfiak egyre inkább érzelmesednek, addig a lázadás vagy a gyakori botrányokkal járó, szabados-punkos életvitel inkább a csajokat jellemzi, lásd Rihannát, Miley Cyrust, Lindsay Lohant meg a többi vadcsajt.

A csajok egyébként is durvább punkok voltak, mint a fiúk – no persze tisztelet a kivételnek, mert azért egy John Lydont vagy egy Iggy Popot nehéz felülírni. A punk volt az első olyan korszak, ahol a női öntudat igazán utat tört magának. Amikor egy nő már olyannyira egyenlő partnerévé vált a férfinak bármiben, hogy még akár le is körözhette. A punkban teljesen normális volt, ha egy nő az asztal alá itta az összes férfit, ha ő adott tüzet, vagy ha ő szedte fel és tette magáévá a férfiakat (már ha egyáltalán férfire vágyott), nem pedig fordítva. A punkcsaj mindig szakadtan volt szexis, de közben férfiasan viselkedett, megtanult állva pisilni, hangosan káromkodni, szellenteni, jelentőset köpni, és nem félt megütni a legmacsóbb hímet sem. Az biztos: amitől a nők ennyire felszívták magukat az elmúlt 30-40 évben, az a punk volt. Legalábbis az egyik, és talán a legmeghatározóbb.

Amikor a punk megszületett a 70-es évek közepén, egy minden ellen lázadó, összes külső jegyével harsány feltűnést keltő, provokációra éhes szubkultúrát ismerhettünk meg. Kicsit olyan volt, mint a XX. század eleji izmusok: mindent elutasított és a kukába dobott, amit az előttük járó generációk (főképp a szülők és nagyszülők) csak létrehoztak. Ám míg szürrealista és dadaista kollégáik elsősorban a képzőművészetre vetették vigyázó szemeiket, addig punkjaink az élet minden területére, sőt a társadalmi-politikai kérdések jobban is izgatták őket, mint a kultúra. Bár tevékenykedtek punkfestők és forgattak punkfilmeket is, a zene (és a hozzá passzoló tánc, a pogó) meg az öltözködés voltak, amik a legfőbb jellegzetességeit szállították a mozgalomnak. Primitív, ám fülbemászó dallamok, két pofonegyszerű, de együtt mégis jól, hatásosan csengő akkord, agresszív zúzás, mozgalomszerű kórusének, felfokozott dinamizmus, illetve színes és szakadt cuccok, kitűzők, szűk bőr, biztosítótűk, láncok és szegecsek, zselézett, hatalmas tarajok, feltűrt gatya, vasalt bakancs. Minden részletben és a részek összességében is ugyanaz volt az egyetlen cél: provokálni. Megtörni. Agyonzúzni. Leköpni és lehányni. Rombolni. Anarchia. Szabadság. Egyenlő jogok. Egy új világ, ami a porrá zúzott régi alapokból sarjad majd ki – ki tudja, hogy.

A cikk folytatását az Elle legújabb, júniusi számában olvashatjátok!