Quantcast

Háború

Egy ukrán stylist vallomása a menekülésről és a háború borzalmairól

Egy ukrán stylist vallomása a menekülésről és a háború borzalmairól
© elle.com/uk

Eugenie Skvarska díjnyertes stylist, az ukrán divatszféra ismert szereplője, aki soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd menekülnie kell a hazájából – nemrégiben mégis erre kényszerült. Következzen most az ő története a viszontagságos meneküléséről, a háborús élményeiről és arról, milyen érzés, mikor a szeretett és boldog életet megfosztják az embertől.

„Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is menekült leszek. Stylistként és art directorként egy élet álmát építettem fel Kijevben nyolc teljes éven keresztül. Egy tündéri apartmanban laktam a városközpontban, egy kedves kis park mellett, ahol az Editor in Chief (röviden ’Edit’) névre hallgató corgi kutyusomat is szoktam sétáltatni. Minden egyes nap ugyanazért a kávéért ugrottam le munka előtt, aztán találkoztam az asszisztensemmel, akivel háromszor egy héten különböző fotózásokon vettünk részt. Általában ukrán divatmárkák kampányfotózásán és magazinok divatanyagainak elkészítésénél segédkeztünk.

Visszanézve már látom, hogy mennyire teljes és boldog életet éltünk.

Egészen február 24-ig, azaz a háború kitöréséig egy fontos kampányfotózásra készültem. Senki sem volt felkészülve az invázióra, sem arra, hogy maga a támadás ekkora horderejű lesz. Arra gondoltunk, hogy az orosz-ukrán határnál lesz egy kis lövöldözés Ukrajna megfélemlítése érdekében, de ennyi. Aznap az élet viszont… egyszerűen csak megállt.

Reggel hívott az egyik barátom, aki csak annyit mondott a telefonba, hogy „elkezdődött” – de én egyből tudtam, hogy miről beszél. Pánikszerűen pakoltam össze a vészhelyzeti táskámat a papírjaimmal és az igazolványaimmal együtt, közben pedig egyfolytában hívogattuk egymást a barátaimmal és a családtagjaimmal, akikkel próbáltuk megbeszélni, hogy mit is csináljunk és hová is menjünk.

Amint meghallottam a szirénákat és a légi csapásokat, szertefoszlott a normális életem.

A legborzasztóbb hangok voltak, amiket valaha is hallottam. Emlékszem, a lakásom erkélyén álltam és teljes hitetlenséggel néztem a hátizsákokkal menekülő családokat, akik a metróba akartak lejutni. Abban a pillanatban már nem gondolkozol azon, hogy kell-e innod kávét vagy hogy mit reggelizel, csak arra, hogy valahogyan életben kell maradnod, hogy mit is vigyél hirtelen magaddal azért, hogy ne fagyj halálra a bombázás ideje alatt. Arra gondolsz, hogy hogyan tudnál biztonságban kijutni a városból, az egész országon át úgy, hogy közben ne lőjenek le és legyen elég benzin az autóban. Mert bárhol lerobbanhatsz, a semmi közepén pedig senki sem fog segíteni.

Abban biztos voltam, hogy amilyen hamar csak lehet, el kell hagynom Kijevet és külföldre kell mennem. De a realitás ennél sokkal nehezebb volt. Már akkor reggel hatalmas forgalmi dugók voltak a városból kifelé, beállt az egész város, ezért a barátaimmal az első nap egy bombabiztos bunkerben húztuk meg magunkat, ami öt percre volt a lakásomtól.

A bunkerben a kabátjainkon aludtunk és próbáltunk olyan kevés vizet inni, amennyit csak tudtunk. Nem tudtuk tölteni a telefonjainkat, ezért próbáltuk nem is használni őket – igaz, nem is nagyon tudtunk, mert a föld alatt nem volt semmilyen térerő. Teljesen el voltunk szigetelve a külvilágtól és a szeretteinktől, nem tudtunk, hogy mi történik a fejünk felett. A búvóhelyen lévő első napom életem legrosszabb napja volt.

Másnap reggel elsőszámú küldetésem tekintettem, hogy kijussak a városból. Gyorsan hazamentem és a már nálam lévő iratok mellé raktam még ételt a kutyusomnak és magamnak, valamint két overált és egy Uniqlo pufidzsekit, amit könnyen el tudtam rakni és vészhelyzeti takaróként is jól funkcionált. Ez volt az összes ruha, amit magammal vittem, hátrahagyva az évek alatt gondosan felépített dizájner termékekből álló gardróbomat. Mielőtt még kimentem a lakásból, felkaptam a JW Anderson táskámat, de talán csak azért, mert egyből az ajtó mellett volt. Most ez a táska a régi életem szimbóluma.

Ezek után kezdődött csak a menekülés. Konvojokban haladtunk a barátaimmal és a kutyákkal együtt, tankokat és ellenőrzőpontokat hagytunk magunk mögött. Hihetetlen volt annyi menekülő embert látni, sokan gyerekekkel, kisbabákkal és állatokkal vágtak neki az útnak.

Az volt bennünk a közös, hogy senki sem tudta, mi fog történni.

15 óra vezetés után éjfélkor az előttünk álló utat bombatámadás érte. Az egész kocsikonvoj egy másodperc alatt megállt. Nagyon nehezen tudok visszaemlékezni azokra a pillanatokra. Csak hálás vagyok a Jóistennek, amiért életben tartott minket azokban a percekben. Később találnunk kellett egy kutat, mert kezdtünk kifogyni a benzinből. Belegondolni sem merek abba, mi lett volna, ha nem jutunk benzinhez. Két óra várakozás után végül sikerül megtankolnunk egy benzinkútnál, aztán úgy döntöttünk, hogy a szemközti parkolóban pihenünk egy kicsit. A semmi közepén voltunk, de egy órácskára sikerült lehunyni a szemünket és erőt gyűjtenünk a további éjszakai útra.

Az autóút viszont tele volt szögesdrótokkal. Rettegtünk, hogy belefutunk az egyikbe és defektet kapunk. Sötét volt minden, alig láttunk valamit, olyan volt az egész, mintha a semmibe vezettünk volna. Nem tudtunk hová megyünk, mi fog velünk történni, valami mégis vitt minket előre és egyre közelebb jutottunk a célhoz. Muszáj volt, mert a maradás nem volt és nem is lehetett opció.

Amint átléptük a lengyel határt, ukrán dalokat kezdtünk el hallgatni, ami segített minket lenyugodni. De még három héttel Varsóba érkezésem után sem ért véget a hazám háborúja, én pedig még mindig nem vagyok nyugodt. Érzelmileg egyre nehezebb a háború terheivel megbirkóznom. Minden egyes nap lelkiismeret furdalásom van, ami miatt eljöttem és éjjel meleg ágyban alszok, nappal pedig meleg ételt eszek. Ez idő alatt teljesen átértékelődtek bennem a menekültekről alkotott véleményeim. A többi ember, akik nem menekültek, egyszerűen nem értik, hogy mit érzel és min mész keresztül. Persze, azt mindenki tudja, milyen borzalmas a háború, de azt senki sem tudja elképzelni, milyen az, mikor megfosztják tőled az a hazádat és az életet, amit szerettél, amiben boldog voltál. Senkinek sem kívánom, hogy ezt átélje.

Kijevi lakos vagyok. Ott születtem és ott is nőttem fel. A háború előtt azt terveztem, hogy az angliai Central Saint Martin’s Egyetemen szerzem meg a mesterdiplomámat. De most csak haza akarok menni a hazámba, az otthonomba, azokhoz az emberekhez, akiket szeretek.

Amikor azokról a barátaimról és ismerőseimről látok felvételeket, akik Kijevben maradtak, szomorúság önt el. Egy barátom egy olyan étteremben dolgozik, ahol az ukrán hadseregnek főznek ételt. Egy másik állatokat ment elhagyott házakból és lakásokból. Ismerek olyanokat is, akik fuvaroznak és létszükségletű dolgokat visznek a városba. A 87 éves nagyapám egyedül maradt Kijevben, de vannak önkéntesek, akik segítenek neki, visznek neki ételt és gyógyszereket. A telefonban azt mondta, hogy boldog ott, ahol van és nem érzi magát egyedül. Annyira becsülendő és példaértékű, ahogyan hisz az országban! Bizakodva tekint a jövőbe, de mi mindannyian így teszünk.

Még bizonytalan vagyok abban, hogyan fogom ezt a traumát feldolgozni. Minden egyes nap, minden egyes pillanatban arra gondolok, hogyan tudnék segíteni. Belevetettem magam a munkába azért, hogy pénzt tudjak küldeni azoknak a szeretteimnek, akik Ukrajnában maradtak. Tudom, hogy az ő döntésük volt az, hogy az országban maradnak. Mindannyiunknak megvolt a lehetősége arra, hogy elhagyjuk az országot vagy vállaljuk a kockázatot és maradunk. Én úgy érzem, hogy jól döntöttem, és szerencsésnek tartom magamat azért, amiért itt vagyok. Amennyire csak tudom, folytatom a munkámat, a befolyt összeget pedig arra fordítom, hogy az otthoniakat támogassam. Ennyit tudok jelenleg tenni. Ez az én szerepem ebben a háborúban.”

Via 

Az ő történeteik is érdekelni fognak:

Az ukrán Elle főszerkesztője: „Lehetetlen felkészülni egy ilyen forgatókönyvre"

Élő adásban tudta meg a BBC újságírója, hogy lebombázták otthonát az ukrán háború alatt