Quantcast

Body neutrality

Testsemlegesség: válasz a Z generáció diétakultúrájának problémáira?

© Unsplash/Huha Inc

A radikális semlegesség  a „body positivity” felé vezető lépés lehet.

A 2010-es évek tinédzserei számára az új évtized kezdete a buszos kirándulásokon hallgatott legújabb popslágerek mellett az „új” közösségi oldalak megjelenéséről szólt. A bolondos Piczóval, MySpace-szel és a tágabb család tagjaival teli Facebookkal ellentétben a Twitter és a Tumblr olyan közösségimédia-felületet jelentettek mind nekem, mind a barátaimnak, ahol „radaron kívül” tölthettük az időnket. Naplószerű felépítésük lehetővé tette, hogy vizualizáljuk álomtetoválásainkat, úti céljainkat és – ami ennél jóval károsabb – az álomalakunkat is.

Az anorexia (vagy ahogy gyakran rövidítették: az „Ana”) klubok uralták az akkoriban még igencsak alulszabályozott platformokat, így a „thinspiration” (a vékony és az inspiráció szavakból) és a „wannarexics” (a wanna-be és az anorexiás szavakból) váltak menő kifejezésekké. A közösségi média első ízben tette lehetővé, hogy a fiatalok új generációja akadálytalanul hozzáférjen a szigorúan korlátozott étrendekhez, a veszélyes étkezésre biztató tanácsokhoz, miközben a hasonló gondolkodású tinédzserek közössége csupán egyetlen kattintásra volt tőlük.

Az egészségtelen testképet éltető platformok felbukkanása után – amelyeket olyan globális hashtag-trendek követtek, mint a „cutforbieber", ami a Justin Bieber támogatását önmaguk vagdosásával kifejezők által indított mozgalom – a közösségi platformok minden erejüket bevetették, hogy korlátozzák ezen oldalak elburjánzását. Ám elég volt végiglapozni a tinédzserek akkor már archivált bejegyzéseit, hogy olyan szlogenekbe fussunk bele, mint a #notevenclosetoathighgap (#közelébensemvagyokacombrésnek) vagy a #skinny4summer (#nyárravékony), arra emlékeztetve mindenkit, mennyire részünkké váltak már ezek a romboló eszmék.

2021-ben a közösségi média talán máshogy fest már – a szigorúbb felhasználási feltételeknek köszönhetően –, ugyanakkor az elmúlt néhány évben a testkép fontossága újra a közbeszéd tárgya lett. A most is virágzó „body positivity” mozgalom – noha ésszerű válasznak tűnik a „semmi sem olyan finom, mint amennyire jó érzés vékonynak lenni” generáció felvetéseire – időnként épp annyira drasztikus álláspontot képvisel a szép testtel kapcsolatosan. „Az az ideál, ami arra kényszerít, hogy mindig pozitívan gondolkodjunk a testünkről, könnyen válhat újabb toxikus céllá, hiszen azon kaphatjuk magunkat, hogy az önszeretet mozgalma, aminek a részesei lettünk, egy idő után korlátoz minket” - magyarázza Katie Budenberg diétaellenes aktivista, aki munkájában a testsemleges mozgalomra fókuszál.

A „body positivity” helyett tehát ideje megismerkednünk a „body neutrality”, azaz a testsemlegesség fogalmával, ami tökéletes ellenszere lehet a „wannarexia” jelenségnek. A kezdeményezés a „body positivity” mozgalom oldalhajtásaként nőtte ki magát, ám a testsemlegesség arra helyezi a hangsúlyt, hogy mire képes a testünk, ahelyett, hogy arra fókuszálna, hogyan néz ki. A „body positivity” mozgalommal ellentétben – ami szenvedélyesen támogatja a rendíthetetlen önszeretetet és az olyan szlogeneket, mint a „strong not skinny” (erős, nem sovány) –, a testsemlegesség sokkal inkább testünk elfogadása, és nem annak idealizálása körül forog.

Számomra és a többi Z generációs nő számára ennek az álláspontnak az elfogadása létfontosságú része volt a Tumblr utáni életszakaszban kibontakozó testérzékelésnek. A pandémiát megelőzően Budenberg „meglehetősen elkeserítőnek” jellemezte a testéhez fűződő viszonyát, és úgy fogalmazott: „Állandó háborút vívtam, hogy jól érezzem magam, de ez csak azokon a napokon tűnt lehetségesnek, amikor nem puffadtam vagy a striáim nem látszódtak annyira. A karantén és az a nyomás, hogy négy fal között ragadtunk és szinte minden normális tevékenységünknek búcsút inthettünk, csak súlyosbította a problémát. Senki sem tanított meg arra, hogyan kezeljem a változó testemet, csak arra, hogy vissza akarjam változtatni azt."

Ahogy jómagam, úgy Budenberg első találkozása a diétázás káros üzeneteivel is a Tumblren töltött idő hozadéka volt. „Nagyon ritkán látok embereket erről beszélni, pedig rám is óriási hatással volt. Eleve rossz állapotban voltam, de ezek a Tumblr oldalak egész középiskolában fenntartották az eszményképeimet. Akkoriban elég volt felmenni a Tumblrre és beütni a keresőbe, hogy #proAna, máris jöttek a témához passzoló mémek, az önkárosító vékony nők képei, és a hasonló beállítottságú közösségek.

„A felügyelet nélküli környezet az úgynevezett 'motivációs közösségek' megalakulásához vezetett” – mondja a diétaellenes aktivista. Itt az emberek nem azt mondták egymásnak, hogy ’Talán segítséget kellene kérned vagy beszélned a szüleiddel’, hanem azt, hogy 'Eláruljuk, hogyan tudsz versenyezni a barátaid fogyási eredményeivel’ és ’Így tudod elrejteni anyukád elől, hogy nem eszel’.

A testpozitív mozgalmak hatásai (az, hogy a hosszú ideig cenzúrázott és marginalizált kövérek, feketék, barnák, queerek és mozgássérültek csoportjait összetoborozta) arra ösztönözték Budenberget, hogy a diétaellenes aktivista újra a közösségi oldalak felé vegye az irányt, ezúttal az Instagramra és a TikTokra regisztrált, hogy elkezdje terjeszteni a testsemlegesség és testünk elfogadásának eszméit. Ahogy Budenberg fogalmaz: „A testsemlegesség arról szól, hogy minden változást elfogadunk, belenézünk a tükörbe és azt mondjuk: igen, ez ma máshogyan néz ki – és ahelyett, hogy szomorkodnánk rajta, csak folytatjuk a napunkat.”

Budenberg és a többi testsemleges aktivista, például Morgan Lynzi, Keah BBrown és Stephanie Yeboah munkássága ellenére a káros „pro Ana” vonal továbbra is létezik, különösen az olyan újabb platformokon, amelyeken az üzemeltetők még nem fejlesztették ki az azokat levadászó technológiát. Tehát mi a következő lépés? Hogyan tudnánk megváltoztatni a párbeszédet egyszer és mindenkorra? Delores McPherson ügyvéd szerint ez az oktatáson múlik. „A rossz testkép ezen formáit az önbizalomra és a testsemlegességre összpontosító oktatással lehet lerombolni, amely támogatja a test diszfóriával, az anorexiával és egyéb étkezési zavarral küzdőket, családtagok és tanárok segítségével.”

McPherson a jelenlegi testsemleges és pozitív online állásfoglalásokat a valódi fejlődés mércéjének tekinti, és hozzáteszi: „most olyan korszakban vagyunk, ahol rajtunk múlik, milyen példaképeket, programokat és kereteket biztosítunk a szépség sokféleségének megerősítésére".

Forrás: ELLE