Quantcast

Egyenlőtlenség

Miért nem hisszük el, hogy fáj? – szexizmus az egészségügyben

Miért nem hisszük el, hogy fáj? – szexizmus az egészségügyben
© bunditinay/Getty Images

A nemek közti egyenlőtlenség és a nők diagnózis nélküli fájdalma végigkíséri az egészségügy történetét – és még ma is jelen van.

Elinor Cleghorn feminista kultúrtörténész és író számára közel egy évtizedbe telt, amíg a lábában érzett fájdalmat lupuszként diagnosztizálták. Éveken keresztül kérdőjelezték meg a fájdalmát, amikor pedig a diagnózis felállítására került a sor, a legtöbb orvos a hormonális változásokra fogta a tüneteket. 

Cleghorn betegsége súlyosbodni kezdett, amikor a második fiával volt terhes. Az orvosok arra jutottak, hogy Cleghorn kisfiának a szívprobléma összefüggésbe hozható a saját betegségével, és bár végtelenül hálás azért, ahogy a fiával bántak az orvosok, felmerült benne a kérdés, hogy miért csak akkor vették komolyan a fájdalmait, amikor beteljesítette az úgynevezett biológiai funkcióját. „Hirtelen érdemes volt velem törődni, hirtelen prioritás lettem, hirtelen úgy értékeltek, ahogyan korábban soha nem tették” – emlékszik vissza Cleghorn. Ez az élmény késztette arra, hogy belemerüljön az egészségügyben tapasztalható egyenlőtlenségek történetébe, és megírja a tavaly tavasszal megjelent Unwell Women című könyvet, ami bemutatja, hogy a szexizmus milyen mélyen gyökerezik a nőgyógyászat alapjaiban.

FÁJDALOM, DIAGNÓZIS NÉLKÜL

Könyvében Cleghorn részletezi az abszurd ókori görög elképzeléseket a méhnek a medenceüregben történő vándorlásáról, a középkori értekezést, ami különféle mítoszokat terjesztett a fogantatásról és a női anatómiáról, valamint a viktoriánus Angliában a hisztéria diagnózisát (amelynek neve a görög méh szóból származik), amit idegrendszeri rendellenességnek tartottak, és amely kialakulását a nők érzelmeire vezették vissza. A női testtel kapcsolatos félreértés és bizalmatlanság korszakról korszakra öröklődött, és még ma is megfigyelhető a nők ellátásában. Bár a hisztéria diagnosztizálása már a múlté, öröksége nem, és ott lappang más, a fájdalom eljelentéktelenítésére használt köznyelvben – gondoljunk csak a hormonálisnak nevezett éles elutasításra. Az érzelmi és pszichológiai állapotoknak a fizikai egészséggel való régóta tartó összefonódása még mindig mérhetően azt eredményezi, hogy a nők kellemetlenségeit nem veszik komolyan. A Journal of Pain című folyóiratban tavaly márciusban megjelent tanulmány eredményei szerint, amikor fájdalmat átélő férfiak és nők képeit mutatták, a résztvevők a nők szenvedését kevésbé intenzívnek ítélték meg, és nagyobb valószínűséggel javasolták, hogy a nők gyógyszeres kezelés helyett pszichoterápiában részesüljenek.

Nőkről gondolkozni – nők nélkül

Nem könnyű visszavezetni, hogy honnan erednek ezek az előítéletek, bár a probléma egy része abból adódik, hogy a 19. századig sok országban nem vettek fel nőket az orvosi egyetemekre, ami közvetlen hatással volt arra, hogy milyen területeket tartottak kutatásra és tanulmányozásra (és így finanszírozásra) érdemesnek. Most először fordul elő, hogy az Egyesült Államokban az orvosi egyetemekre történő felvételek során a nők száma meghaladja a férfiakét, de még nem tudni, hogy a nemek közötti sokszínűség a területen milyen mértékben képes megváltoztatni az évszázados, rendszerszintű szexista gyakorlatot.

Cleghornnak szülés közben megrepedt a gátja, a nőgyógyásza pedig a köznyelvben gyakran férjöltésként emlegetett öltésekkel varrta össze. „Az orvosom azt mondta, hogy ne aggódjak, nagyon szépen, szorosra varrt össze. Emlékszem, hogy akkoriban nem igazán tudatosultak bennem ezek a szavak. Aztán később utánanéztem, és rájöttem, hogy a 60-as években olyan volt ez, mint egy titkos kézfogás az orvos és az apa között.” Ez az extra öltés azonban nem teszi jobbá a szexet, de gyakran eredményez fájdalmas szexet és segíti a fertőzések kialakulását is.

A fájdalom figyelmen kívül hagyása azt jelenti, hogy a nőknek gyakran keményen meg kell küzdeniük a megfelelő diagnózisért, miközben a tüneteik nem enyhülnek, sőt. „Az embernek a saját szószólójává kell válnia, nyomást kell gyakoroljon azért, hogy a megfelelő ellátásban részesüljön” – meséli Katelyn Luciani, a The Endometriosis Network Canada jótékonysági szervezet ügyvezető igazgatója. „Ez egyáltalán nem helyes, de csak úgy kapsz segítséget, ha kellő magabiztossággal állsz az orvosok elé.” Az endometriózist olyan méhnyálkahártyasejtek okozzák, amik nem a méh üregében helyezkednek el, hanem valahol a méhen kívül tapadnak meg, kisebb-nagyobb elváltozásokat, cisztákat és sokszor elviselhetetlen fájdalmat okozva. A kanadai hálózat célja, hogy támogatást nyújtson az endometriózisban szenvedőknek, és küzdjön a betegséggel kapcsolatos téves információk ellen, amik az egészségügyi intézményekben is jelen vannak. Így nem is annyira meglepő például, hogy gyakran a terhességet javasolják az állapot kezelésére. Bár a terhesség hormonális változásai stabilizálhatják a tüneteket, ez nem minden esetben jelent hosszú távú megoldást. De tovább bonyolítja a helyzetet az is, ha nem lehet gyerekünk – esetleg épp az endometriózis okozta meddőség miatt.

Cleghorn könyve betekintést enged Joseph Vincent Meigs amerikai nőgyógyász munkásságába is, aki az 1940-es években előszeretettel népszerűsítette azt a nézetet, miszerint a nőknek minél hamarabb és gyakrabban kell gyermeket vállalniuk ahhoz, hogy ne legyenek “abnormálisak”. Ez az elmélet kényelmesen a betegekre hárítja a felelősséget ahelyett, hogy valódi megoldást keresett volna azokra a problémákra, amikkel az endometriózisban szenvedő betegek folyamatosan küzdenek. Meigs emellett tévesen úgy jellemezte ezt a betegséget, mint a fehér és a közép- vagy felsőosztálybeli nők szenvedését, ez az előítélet pedig még ma is befolyásolja a betegség diagnosztizálását és az ezzel kapcsolatos ismeretterjesztést.

A kanadai Endometriosis Network szerint az endometriózissal élők megsegítésének egyik legfontosabb lépése a betegséggel kapcsolatos tudatosság növelése. Minden tizedik kanadai nő érintett lehet, (Magyarországon pedig nagyságrendileg 200 000 nő szenved a problémától), de a számok valószínűleg még ennél is magasabbak. Bár bizonyíték van arra, hogy az endometriózisról már Kr. e. 1550 körül is készítettek jegyzeteket Egyiptomban, még mindig nem tudjuk, hogy mi okozza a tüneteket, és nincs rá megoldás. A probléma azonban valós, hiszen az endometriózisban szenvedő tinédzserek tízszer nagyobb valószínűséggel maradnak ki az iskolából, mivel a tünetek között szerepelnek az erős görcsök, a hátfájás és a hányás, sőt idegrendszeri problémák is.

Sokan úgy növünk fel, hogy elfogadjuk, hogy a testünk valamilyen módon cserbenhagy minket, fájdalmat okoz – hogy ez része annak a hallgatólagos szerződésnek, ami a méh birtoklásával jár. Ennek azonban nem kell így lennie. A változást valahol el kell kezdeni, és ahogy Cleghorn is mondja, kezdetnek jó az is, hogy meghallgatjuk az embereket, emberként kezeljük őket, és hiszünk nekik, amikor azt mondják, hogy fájdalmaik vannak.

Forrás: Elle