"Visszatértem a szabadságba" - 16 év egy thaiföldi börtönben

Exluzív riport Vanessa Goosennel, aki elmesélte az ELLE-nek drámába illő történetét

Tizenegy éves koromtól a nagynénémnél nevelkedtem Johannesburgben, nagyvárosi környezetben, mert édesanyám vidéken lakott gyönyörű országunkban. Ő és a testvére arra gondoltak, hogy a város több lehetőséget biztosít majd nekem, így tini koromtól keményen dolgoztam, két állásom is volt az iskola mellett. Már nagyon fiatalon jó üzleti érzékem volt, és nagyon érdekelt a modellkedés izgalmas világa, a fotózások éppúgy, mint a kifutó. Úgy éreztem, enyém a világ, és mivel a modellkarrierem is virágzott, és a divatszakma üzleti része is nagyon vonzott, Felixszel, az akkori barátommal nyitottunk egy divatüzletet. Fiatal voltam és nagyon szerelmes, de most visszatekintve borzasztó naiv is, hogy annyira bíztam benne.

A butikunkat 1994-ben nyitottuk Johannesburgben, egy nagyon exkluzív bevásárlóközpontban. A ruhák egy részét mi magunk gyártottuk, valamint divatházaktól is vásároltunk. A szerelmem egyik barátjának támadt az az ötlete, hogy a thaiföldi textiliparban nagy lehetőségek vannak még kiaknázatlanul, és ebből mi is remekül profitálhatnánk. Őrületes izgalomba jöttem és reméltem, hogy Felix engem küld majd az első felfedezőútra. Sosem jártam még a tengerentúlon, és titokban mindig nagyon irigykedtem azokra a barátainkra, akik távoli kalandjaikról beszéltek, és nagyon reméltem, hogy egyszer végre én is utazhatok. Amikor Felix közölte, hogy én megyek, majd’ kiugrottam a bőrömből. A feladatom az volt, hogy megkeressem a jelentősebb keleti textilgyártókat és -kereskedőket, és kapcsolatot építsek ki velük. Ahogy visszagondolok, már látom, mekkora bolond voltam, hogy nem volt részletes tervem, és csak mindenféle szóbeszéd alapján indultam el. Mindaz, ami történt, teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy már azelőtt tőrbe csaltak, hogy elindultam Dél-Afrikából. Két nap múlva Felixnek az a barátja, aki javasolta az utazást, felhívott telefonon. Azt kérdezte, hogy haza tudnék-e vinni pár ruhát meg néhány műszaki könyvet, amiket a testvére hozna el a szállodámba. Nagyon szívesen mondtam igent, hiszen ő is olyan kedvesen segített nekünk.

Amikor megérkeztek a könyvek, az egyiket átlapoztam, és nem találtam benne semmi gyanúsat, egyszerűen csak új könyvek voltak. Amikor hazaindultam Dél-Afrikába, a repülőtéren átvizsgálták a csomagomat. A könyvek láttán az egyik vámtiszt gyanakodni kezdett, és amikor az egyiknek kilyukasztották a gerincét, valami fehér por kezdett hullani belőle. Nagyon meglepődtem, és kérdeztem a vámost, hogy mi lehet az. Persze elmondtam neki, hogy a könyvek nem az enyémek, hanem csak egy barátom kért meg, hogy hozzam el neki őket, de minden magyarázkodásom teljesen hiábavaló volt. Az nyilvánvaló volt, hogy bajban vagyok, de valahogy azt gondoltam, egyszer csak előkerül majd valaki, aki megérti, hogy tévedés történt, és elengednek. A helyzetem komolysága akkor jutott el igazán a tudatomig, amikor a vámos közölte, hogy a fehér por nem más, mint heroin. Sosem hallottam azelőtt ezt a szót, az egyetlen kábítószer, amiről a tévéből tudtam, az a kokain volt. Ekkor a vámtiszt egy plakát elé vezetett, amin az a felirat állt: A heroin halálos ítélet. Ekkor aztán felfogtam, mekkora nagy bajba kerültem, és valami leírhatatlan kétségbeesés lett úrrá rajtam, amikor megértettem, hogy az addigi életemnek vége.

Ami ezután történt a repülőtéren, az minden méltóságomtól megfosztott: bilincsbe vertek és bevittek a rendőrségre. Amikor odaértünk, sokkolt a látvány, hogy a rendőr úgy nyitotta ki az ajtót, hogy először egy láncot vett le róla. Egyáltalán nem rendőrőrsnek tűnt, pedig az volt, ahol rabokat is tartottak közvetlen őrizet nélkül. Amikor a rendőrök megkérdezték, velük akarok-e aludni odafent, vagy lent a rabokkal, inkább a rabokat választottam, mert a rendőrök motozás közben pornófilmet néztek. Azt a heroint, amit a könyvekben találtak, máris eladták a lenti raboknak. Hét napot töltöttem a rendőrségen anélkül, hogy ügyvéddel találkozhattam volna, vagy értesíthettem volna a családomat. Egyedül éreztem magam, elhagyatottan és kétségbeesetten, és nagyon féltem, mi fog történni. Arra kényszerítettek, hogy írjak alá egy thai nyelven írott vallomást, amire nem voltam hajlandó, hiszen nem beszéltem a nyelvet. Semmilyen jogi képviselet nem állt rendelkezésemre, amikor bíróság elé állítottak. Amikor a Lard Yao börtönbe érkeztem, minden porcikámat átvizsgálták, és el kellett tűrnöm, hogy egy börtönőr embertelen módon a testem belsejét is átkutassa.

Életem ezután következő tizenhat évében minden alkalommal, amikor visszatértem a kórházból, a bíróságról, vagy bármilyen külső helyszínről, át kellett élnem ugyanazt a megalázó erőszakot. Különösen gyűlöltem ezt, amikor terhes voltam, és amikor az őrök élvezkedtek a motozásunk közben. Mivel már terhes voltam, amikor elhagytam Dél-Afrikát, nem sokkal később, a börtönben életet adtam a kislányomnak. A kórházban tizenhat orvosi egyetemi hallgató kísérletezett rajtam alantas körülmények között. A börtönben nem volt tükör, és először hónapokkal a letartóztatásom után szembesültem azzal, mi lett belőlem. Valaha vonzó nő voltam, akit tiszteltek és akire figyeltek, mostanra egy megalázott anya lettem, aki idegen börtönben sínylődik szeretet és támogatás nélkül. A szülést valahogy túléltem, az orvos fizikailag rám mászott, hogy segítsen a kislányom kitolásában...

Vanessa Goosen megrázó történetének folytatását az ELLE legfrissebb, augusztusi számában olvashatjátok.