Ruandai Rómeó és Júlia

Túllépni azon, amin nem lehet túllépni

Amikor Vincent beszél, Joyeuse nem veszi le róla a szemét. Az egy éve, Kigaliban, a Ruandai Köztársaság fővárosában nyitott éttermük apró különszobájában mesélik el a történetüket. Vincent mély és lágy hangon beszél, olykor megsimogatja Joyeuse karját. Egy fiú, akinek az apja részt vett a népirtásban, és egy lány, aki túlélte a családja kiirtását. Szeretik egymást, nagyjából azóta, amióta megismerkedtek. Gyerekkoruk óta. A hutu kisfiú és a tuszi kislány Ruanda déli részén, Kamonyi dombvidékén, ugyanabban a faluban nőtt fel. „Minden nap együtt játszottunk, csapatban, az összes hutu és tuszi gyerek. Szép volt az élet” – mosolyog Vincent. Egészen addig tartott ez így, amíg az apja be nem lépett az Interahamwe nevű katonai szervezetbe, amelyik népirtásra bujtotta fel az embereket. Ők voltak azok, akik 1994. április 6-án, amikor bejelentették a ruandai elnök, Juvenal Habyarimana elleni gyilkos merényletet, kiadták a parancsot a tuszi közösség tagjainak legyilkolására. Óriási mészárlás volt ez, amit a hatalmon levő hutu extremisták évek óta tartó gyűlöletpolitikája tett lehetővé. Áprilistól júliusig, száz nap alatt 800 ezer férfit, nőt, gyereket és öreget gyilkoltak meg szisztematikusan. A legnagyobb nemzetközi érdektelenség közepette.

Két árva gyerek

1994 áprilisában Joyeuse hatéves volt. Akkor kezdődött a húsvéti szünet. És az élet már nem volt szép. Zavaros emlékei vannak a menekülésről a szüleivel a Nyabarongo folyó mentén. Fegyveresek sziluettjére is emlékszik, akik úgy hajszolták őket machetével és furkósbottal, mint az állatokat. „Aznap meghalt az apám, az anyám, a bátyám és a húgom.” Csodaszámba megy, hogy a gyilkosok nem találták meg a kislányt, aki menekülés közben elszakadt a családjától és más falubeliekkel együtt a magas és sűrű cirokban bújt el. A gyilkosok között volt Vincent apja is. Ezt a gyerekek akkor nem tudták. „Én kilencéves voltam – mondja Vincent. – Nem értettem, mi történik… A szomszédok elhagyták a dombvidéket. Azt hittem, háború van. Aztán egy nap eltűnt Joyeuse is és sok más barátom is. Nagyon szomorú voltam, teljesen elveszettnek éreztem magam.” 1994 nyarán a Ruandai Hazafias Front (az FPR, amit az Ugandába száműzött, most hatalmon lévő tuszik alapítottak) bevette Kigalit. Vincent apját, akiről tudták, hogy részt vett a gyilkosságokban, letartóztatták és bebörtönözték.

Így vagy úgy, mindketten árvák voltak, és ettől kezdve külön nőttek fel egy olyan országban, ahol folyamatosan kísértett az átélt leírhatatlan trauma. „Anyámat nagyon fiatalon elveszítettem, a testvéremnek és nekem csak az apánk maradt, így aztán nagyon hiányzott” – folytatja Vincent. „Nekem egyáltalán nem volt többé családom. A szomszédok vettek magukhoz, ők neveltek fel” – mondja Joyeuse. Múltak az évek. A fiatalok kamaszkorukban véletlenül találkoztak Kigalinak abban a negyedében, ahol a Gitaramából származók szoktak összejönni és együtt lenni. „Újra találkoztunk, de volt köztünk valami távolság – meséli Vincent. – Én hutu voltam, Joyeuse tuszi… Kényelmetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy a családját kiirtották.”

Miért nem szóltál?

Akkoriban, a kétezres évek elején a ruandai társadalomban elindultak a megbékélési folyamatok, amelyekben az igazságszolgáltatás is szerepet kapott. 2002-ben a gacacai bíróság több ezer feltételezett népirtót ítélt el. Az ítélethez tartozott, hogy ha bocsánatot kérnek, enyhítik a büntetést. „Elmentem az én vidékemről származó gyilkosok perére, ahol megjelent az apám. Meg akartam érteni, mi és miért történt” – magyarázza Vincent. Imádott apja a vádlottak padján ült, a ruandai elítéltek rózsaszín egyenruhájában. „Az egyik tárgyalás alatt kiderült számomra, hogy apám áldozatai között voltak Joyeuse szülei és a testvérei. Nagyon rosszul éreztem magam tőle…”

Aznap Joyeuse is ott volt a hallgatóságban, és számára is kiderült az elképzelhetetlen. A hír letaglózta. „Attól kezdve nem akartam többet Vincent-nal talákozni, tökéletesen kiábrándultam. Azt mondtam neki: Nem voltál velem őszinte. Barátok voltunk, miért nem mondtál semmit?” Vincent megesküdött rá, hogy a per előtt semmit nem tudott a dologról. „Joyeuse eltávolodott tőlem. Én bocsánatot kértem. Bűnösnek éreztem magam azért, hogy az apám fia vagyok.”

A Kamonyi dombok gyilkosainak pere még hetekig húzódott. Vincent minden tárgyalás után elment Joyeuse-höz, és elmesélte, hogy aznap mit tudott meg a bíróságon. Be akarta bizonyítani neki, hogy nem titkol semmit. De a lány továbbra is menekült előle. Honorine-nél, a szomszédnőjénél talált egy kis nyugalmat. Ő is tuszi, és 1994-ben nyolcéves volt. Az Interhamwe fegyveresei kétszer hagyták ott a földön: halottnak hitték, miután furkósbottal ütötték. Akárcsak Joyeuse, ő is mindenkijét elveszítette a népirtásban.

Honorine kedves és barátságos 28 éves fiatalasszony, Vincent-ék éttermében csatlakozik hozzánk. Azt mondja, mindig azt érezte, hogy értelmet kell adnia az életének, hogy nem véletlenül élte túl a népirtást. Tavaly megalapította a Hope and Peace (Remény és béke) nevű civil szervezetet, amelyik beszélgetéseket szervez ma már felnőtt hutuk és tuszik között, akik gyerekként élték át a borzalmakat. „A gyerekek nem felelősek a szüleik tetteiért – állítja Honorine meggyőződéssel. – Vannak, akiknek ennek ellenére – Vincent is ilyen – óriási bűntudatuk van. Mások továbbra is bizalmatlanok tuszikkal szemben. És viszont. Pedig mi mindannyian ruandaiak vagyunk. Eleget szenvedtünk, meg kell állítani a bosszú láncolatát.”

Most a jelen számít

Honorine napokon keresztül magyarázta ugyanezt a barátnőjének is: Vincent nem felelős a múlt borzalmaiért. Beszélgetéseik felzaklatták Joyeuse-t. „Ha te lennél hutu és Vincent tuszi, szeretnéd, hogy olyan bűn miatt nehezteljen rád, amiben ártatlan vagy?” – tette fel a kérdést Honorine. „Nélküle nem tallátunk volna egymásra – állítja Vincent. – Ő a mi angyalkánk.” Honorine volt az is, aki meggyőzte Vincent akkor még börtönben lévő apját, hogy áldását adja rájuk. Az apa először visszautasította, mert úgy gondolta, ez csak eszköz Joyeuse számára ahhoz, hogy bosszút álljon rajta. Ráadásul kitartott amellett, hogy nem ő ölte meg Joyeuse szüleit. „Azt mondtam neki – emlékszik Honorine –, hogy ha ez a helyzet, akkor semmi nem áll a házasság útjában.” Mégis két évet kellett várni arra, hogy elfogadja fia házasságát. Amikor azt kérdezem Vincent-tól, miért volt olyan fontos a számára az apai beleegyezés, Vincent azt válaszolja, hogy ő mindig is engedelmes fiú volt. „Azt kérdeztem apámtól: Miért ellenzed, hogy elvegyem Joyeuse-t? A per során megkövetted az áldozatok hozzátartozóit, nem tudnál egy kicsit jónak lenni Joyeuse-zel is?”

A fiatalok 2010. november 17-én házasodtak össze Kigaliban, a remerai adventista templomban. A parókia kertjében összegyűlt Vincent családja, az apját is beleértve, akit közben kiengedtek a börtönből. A menyasszony részéről csak Honorine volt ott, aki olyan neki, mintha a testvére lenne. A párnak ma már van két kisfia. Gift – angolul ajándékot jelent – két éve született, fél évvel ezelőtt pedig megérkezett Arthur is. A szülők feltett szándéka, hogy egyszer majd elmondják a gyerekeknek a történteket, és elviszik őket a kigali mészárlás emlékművéhez, mert erről tudniuk kell. De azt nem fogják elmesélni, hogy a nagyapjuk is részt vett a vérontásban. „Lehet, hogy nagykorukban majd utánajárnak, és meg fogják tudni” – mondja Vincent sóhajtva. De nekik most csak a jelen számít. És a közös jövőjük.

Éttermükben a városrész legjobb samosáját készítik. Azt tervezik, hogy kibővítik a helyet, és sikeresek lesznek. Vasárnaponként sportolnak, Vincent fut, Joyeuse atlétizál. A félelem és a gyanakvás már nem része az életüknek. Már Joyeuse rémálmai is elmúltak, amik a szörnyű események után sokáig kísértették. Boldogok együtt, akárcsak húsz évvel ezelőtt, amikor Kamonyi dombvidékén játszottak. Vincent apja gyakran jön hozzájuk látogatóba. „Bocsánatot kért, és én nem várok tőle ennél többet” – mondja Joyeuse. Vincent szerint házasságuk az új Ruanda jelképe lehetne. Az új Ruandáé, amely békét akar a különböző közösségek között. Túlléptek azon, amin nem lehet túllépni.

C. L-S.