Még mindig szeretem a volt barátomat, de feleségül vette a barátnőmet

„Én mutattam be a barátomat annak a nőnek, akit majd feleségül vesz”

Amikor az első szerelmemre, Joshra gondolok, a hajára gondolok, hogy milyen selymes volt. A húszas éveink eleji románcunk naiv, boldog buborékban telt: barátokon keresztül ismerkedtünk meg az egyetem után, és egy állandó közelség alakult ki, ami igazán csak azon a senki földjén lehetséges az oktatás és a való világ között. Üzeneteket küldtünk az ideiglenes munkánk során, ostoba elképzelések megvitatásáról, pihentünk a hétvégén, bőséges reggelit készítettünk és végtelen sokat tévéztünk.  Szerettem simogatni a haját, amikor stresszes volt. Ez volt az egyetlen igazi komoly kapcsolatom, ami valaha is volt – imádott engem, én imádtam őt, semmi mást nem akartunk csak együtt lenni.

Évek teltek el azóta, hogy Josh és én beszéltünk egymással. Ahogy néztem, hogy a közösségi médiában az élet mérföldköveit egyre másra kipipálja – együttélés, eljegyzés, esküvő, gyerek – éreztem azt a szomorú veszteséget, amit mindannyian érzünk az iránt az egy iránt. Az a tompa gyomorszorító érzés, ahogy látod, azt az éltetet, amit reméltél, valaki mással megvalósulni. De nálam ez az érzés mélyebben gyökerezik, mert én voltam az, aki bemutatta neki azt a nőt, akit feleségül vesz.

Nem így terveztem. Vagy is igen, de nem a „amíg a halál el nem választ” módon. Ő egy elterelési taktika lett volna, egy kettős blöff – tessék, itt van valaki, akivel eltöltheted az időt, amíg kitaláljuk, hogy mit akarunk mind a ketten. Sajnos, nem így alakult.

Az első csodás év után szakítottunk először, amikor elköltözött, hogy folytassa a tanulmányait. De minden ünnepi szünetben, visszasodródtunk egymás biztonságos kikötőjébe. A következő nyáron is újrakezdtük, aztán vége lett amint visszament az egyetemre. A második nyáron egy tapogatózó kibékülés következett – én sokkal nagyobb elkötelezettséget, ő új kezdetet szeretett volna, laza és alkalmi kapcsolatot. Minden alkalommal, amikor visszatért az életembe utána újra el is tűnt, megsemmisültnek és ostobának éreztem magam. Elég leszek neki valaha is? Még akkor is, amikor a bizalmam iránta megingott, valamilyen szinten úgy éreztem „mi” elkerülhetetlenül együtt maradunk.

De a harmadik nyáron már valaki másért voltam oda. Hónapokat töltöttem azzal, hogy összeszedjem magam az utolsó szakítás után, és végül viszonyom lett az egyik kollégámmal, jöttek a késő esti whisky mámoros beszélgetések és a merész szex. Sok dicsérethez és orgazmushoz jutottam. Amikor Josh újra felbukkant komoly tekintettel és szívhez szóló beszéddel miközben a kezemért nyúlt, visszahúztam. Nem tudtam ezen újra keresztülmenni – az együtt-leszünk-nem-leszünk-együtt, a feléledt majd elillanó remények. Meg akartam nézni, hogy hová vezet a viszonyom.

Josh és én elmentünk megnézni az Egy nap című filmet, amiben két szerelmes elront minden esélyt a boldogságra. Odafordultam hozzá a film végén és láttam, hogy könnyes az arca. Utána írt nekem egy aggódva firkált levelet tele „ezúttal” ígéretekkel és elküldte a levelet postán. Még mindig szerettem minden egyes porcikáját, de egy csalódás után, majd még egy után, úgy éreztem a szívem tele van hegekkel.

Egy pár hónappal korábban találkoztam Sarahval egy munkahelyi eseményen. Együtt ültünk le a borkóstoláshoz és összebarátkoztunk. Élveztem, hogy van egy új szingli barátnőm. Néhány hetente találkoztunk, beszélgettünk a munkáról és összevetettük a randizási élményeinket.

Amikor eszembe jut, hogy milyen könnyedén, mennyire felelőtlenül tettem, a szemem rémülten szorul össze. Josh elvitt egy bárba egy italra ahol a lépcsőn álldogáltunk eldobható pohárral a kezünkben. A levélről akart beszélni; közben az új barátom üzenetei égették a zsebemet. Szerettem volna késleltetni az elkerülhetetlen szokásos kibékülünk-szakítunk mintát, hogy lábra álljak, hogy nyerjek egy kis időt. „Azt hiszem, másképp éreznél, ha mással találkoznál.” Blöfföltem, hunyorogtam az esti napfényben. „Talán van is egy barátnőm számodra”. Ennyi volt. Egy másodperc tört része, olyan mélyen megfontolt, mint az italrendelésem.

Megadtam Sarah számát és nem foglalkoztam vele többet. Közben a munkahelyi kapcsolatom kialudt; egy rövidke kaland és vége. Két héttel később Josh és Sarah is lélegzetvisszafojtva jelentettek. „Sarah annyira nagyszerű. Köszönöm. Te sokkal nagylelkűbb vagy, mint én. Én nem vagyok biztos benne, hogy össze tudtalak volna hozni valakivel” mondta Josh egy ital mellett. Összeszorult a szívem.

Nemsokára, lemondta a terveinket. Nekem jó lenne, de Sarahnak jegye van…Az az igazság, hogy Sarah most jött vissza a nyaralásából, szóval…Megpróbáltam kitalálni, hogy tényleg boldogabb-e vagy szeretné-e, hogy közbelépjek. De valójában tehetetlennek éreztem magam, én voltam az, aki visszautasította az ajánlatát, hogyan avatkozhatnék most közbe? Ha tényleg komoly a dolog, akkor csak féltékenynek és bizonytalannak fogok tűnni – azzal véget érne a barátságunk. Csak ki kell várnom, amíg szakítanak. Bepötyögtem, majd kitöröltem rengeteg hajnal két órás üzenetet.

Ahogy teltek a hónapok, vártam, hogy meghallom a szakítás hírét – készségesen várva, hogy visszajöjjön hozzám, ahogy szokott – de semmi. Meghívtam mindkettőjüket születésnapokra, lakásszentelőkre, de sosem jöttek el. Egy éve lehettek már együtt, amikor veszekedést provokált kettőnk között, ami megszakítaná az utolsó köteléket is a barátságunkban. Miért vagyok még mindig a húga barátnője? Miért nem hagyom már békén a családját? Kellemetlen helyzetbe hozom Saraht. Barátok voltunk, felnevettem, Azt hittem mit mind barátok voltunk. „Ugyan, mi sosem voltunk olyan közel” csattant fel – az végső találat. Már nem volt rám szükségük a tündérmeséjükhöz. Végeztek velem – cserbenhagytak.

Nem sokkal azután, egy közös barátunk adott egy erős gin-tonikot és elmondta, hogy eljegyezték egymást. Éreztem, hogy őrült nevetés készül kitörni belőlem, aztán könnyek. Tényleg átadtam volna életem első szerelmének az ideális nőt?

Ahogy végiglapoztam az esküvői fotóikat (nem hívtak meg) lenyűgözött a beszédek gondolata. Nem az a szokás, hogy viccelnek a megismerkedésük történetével? Én voltam a csattanó, a gúnyos anekdota? Soványabbnak tűnt, aggodalmasabbnak. Sarah teltnek, boldognak és elégedettnek tűnt. Egy évvel később a kisbaba híre is eljutott hozzám egy közös barátunkon keresztül. Minden mérföldkő gúnyolt az állandóságával: minden alkalommal összetörtem. A legrosszabb az volt, hogy senkinek nem mondhattam el, hogy érzek valójában. Néhány alkalommal, amikor elmondtam a történetet a barátoknak elfedtem a szívfájdalmamat vicces szavakkal – mennyi az esélye, igaz? Nem akartam elismerni, hogy mennyire óvatlan voltam a saját boldogságom szemben.

De az igazság az, hogy még mindig nagyon fáj. Azóta sem találtam meg ugyan azt az intellektuális kapcsolatot, az egyenlő odaadást, ami meg volt Joshal. Azt mondom magamnak, hogy ez így a legjobb – talán úgy folytattuk volna, mint korábban, fájdalmasan, évekig. Bizonyos értelemben az én döntésem volt, hogy nem maradtunk együtt a végén. Azt szeretném, ha biztos lennék benne, hogy ez volt a helyes döntés.