Megéri-e szépnek lenni?

„Ha minden szép volna, semmi sem volna szép” – szól az idézet Anatole France-tól. De vajon mi az, ami szép? A szépség nem minden, a szépség relatív, szép az, ami érdek nélkül tetszik… és még sorolhatnánk a számtalan jelzőt és definíciót, melyet valaha alkottunk. Miközben nem győzzük hangsúlyozni, hogy a szépség belülről fakad, a külsőségek csak másodlagosak.

„Ha minden szép volna, semmi sem volna szép” – szól az idézet Anatole France-tól. De vajon mi az, ami szép? A szépség nem minden, a szépség relatív, szép az, ami érdek nélkül tetszik… és még sorolhatnánk a számtalan jelzőt és definíciót, melyet valaha alkottunk. Miközben nem győzzük hangsúlyozni, hogy a szépség belülről fakad, a külsőségek csak másodlagosak.

Születésünktől fogva vonzódunk a széphez, közel akarjuk magunkhoz érezni, és hajlamosak vagyunk feltétel nélkül elfogadni. Azaz már háromévesen elfogult bizalommal közelítünk ahhoz, aki szép, és nem várunk tőle bizonyítékot, hogy érdemes az érdeklődésünkre. A szépséges kisgyerek pedig úgy kezd felnőni, hogy hozzászokik: neki alanyi jogon jár a figyelem, és kevesebbet kell bizonyítania ahhoz, hogy észrevegyék. Itt merül fel joggal a kérdés: ki jár jobban? A nagyon szép gyerekek azonban rendszerint más elismerést nem igazán zsebelnek be gyermekéveik során, így nem is csoda, hogy hozzászoknak, szépségük fontos tényező az előrejutásukban. Eközben az átlagos gyerekek tetteik alapján kapnak dicséretet, azaz úgy szocializálódnak, hogy a sikerért egy kicsit mindenképp dolgozni kell. A szépség azonban múlandó. A szépség nem időtálló érték, hanem egyfajta szerencsés állapot. És ismerjük a szinte örökérvényű igazságot: azokból a gyerekekből, akik az óvoda, iskola legszebb tanulói voltak és a szalagavatón mindenki velük akart táncolni, azokból lesznek az ötéves érettségi találkozóra a legszürkébb egerek. Akik pedig megszokták a küzdelmet, akár rút kiskacsából is szépséges hattyúvá válnak. Hogy végül mégis megéri-e szépnek lenni, arról az Elle szeptemberi számában olvashatunk bővebben.