Akkor is szépnek láttam

Mellrák elleni küzdelem - egy férfi szemszögéből

Amikor 2010-ben elváltam, egy 10 éves kapcsolatot hagytam magam mögött, és még abban az évben megismerkedtem Timeával. Pár hónapja voltunk együtt, amikor kiderült a betegsége.

Timea rendszeresen vizsgálta magát, egy alkalommal viszont a bal mellében felfigyelt egy gyanús elváltozásra. Persze azonnal elment nőgyógyászhoz, aki tovább irányította őt mammográfiára, ahol először nem voltak hajlandóak megvizsgálni őt, „a 33 évével fiatal még ehhez” – mondta az orvos. Persze nem hagytuk annyiban és némi rámenősséggel sikerült elérni, hogy alaposan kivizsgálják. Körülbelül egy hónapig vártunk az eredményre, időközben nyugodtan elmentünk nyaralni is, hiszen azt gondoltuk, biztosan minden rendben lesz. Majd amikor betelefonáltunk a klinikára, megvan-e már az eredmény, előkeresték Timea szövettanát, és közölték, hogy ez bizony rák. Mellékesen pedig jól letoltak bennünket, miért vártunk eddig.

Innen felgyorsultak az események, hamar sikerült is egy jónevű sebészt találnunk egy barátnő segítségével, aki már átesett ezen a kóron. A műtét rendben megtörtént, de az ijedtségünk utána sem múlt el. A sebész a beavatkozás előtt ugyan tájékoztatott bennünket, hogy bár igyekszik minél kevesebb részt kivágni, de műtét közben, ha úgy ítéli meg, hogy szükséges, akár a teljes melleltávolítás mellett is dönthet. Az operációt követően bementem meglátogatni Timeát, akinek szorosan le volt kötözve a melle. Emlékszem a riadt tekintetére, hogy ha felemeli a kötést, vajon mit pillantunk majd meg. Próbáltunk óvatosan benézni a géz alá, de nem tudtuk megállapítani, pontosan mekkora a változás. Aztán kiderült, hogy szerencsére nem volt szükség a teljes eltávolításra, csak egy kis részt operáltak ki a mellből. Ami tehát kisebb lett, de megmaradt.

Hajnyírás közösen

És ezután jött a legnehezebb rész: fél év kemoterápia és sugárkezelés. Nagyon erős kemoterápiát kapott, egy-egy kezelés után jó néhány napig nem tudott sem inni, sem enni rendesen, szinte semmi nem maradt meg benne. Közben hullani kezdett a haja is. A nőiségének tehát egy újabb fontos szimbólumát kezdte elveszíteni, amin sokáig nem tudta túltenni magát. Többen azzal nyugtattuk, hogy semmi gond, visszanő majd, de ez sem segített. Aztán egy este úgy döntöttünk, nem nézzük tovább a csomókban hulló tincseket. Bementünk együtt a fürdőszobába és ketten kopaszra nyírtuk a haját.

A kemoterápiát és sugárkezelést követően egy év biológia kezelés következett, majd azt követően kezdődött a hormonkezelés. A hormonkezelés tulajdonképpen leállította az ösztrogéntermelését. Ez pedig menopauzás tüneteket idézett elő, vagyis Timea időnként kissé érzékennyé vált, hangulatingadozásai voltak és a legváratlanabb helyzetekben sírta el magát. Hát, ehhez is hozzá kellett szoknom, de könnyű volt: meglepő, hogy egy ölelés mennyi mindenre képes.

Túl a nehezén

Amikor átvészeltük a nehezebb időszakokat, egyre többször merült fel közöttünk, hogy lassan gyereket szeretnénk. Timea harmincöt éves volt, amikor már egy éve zajlott a hormonkezelése, amiből összesen öt év volt az orvosi előírás. Mi pedig ekkor végiggondoltuk, hogy ha még négy évig folytatja, mire a szervezete is regenerálódik, már közel negyven éves lesz, ami a gyerekvállalás szempontjából igen rizikós kor, pláne az ő előzményeit figyelembe véve. Úgy döntött, hogy abbahagyja a hormonkezelést. Ez után egy év szünet következett, hogy Timea szervezete tisztulni tudjon, majd ezt követően tudtuk elkezdeni ténylegesen a baba-vállalást.

A nők többsége egy ilyen kezeléssorozatot követően (kemo-, sugár-, biológiai-, hormonkezelés) nem tud teherbe esni. Mi több, egy ilyen daganat típus (HERII+) után erősen ellenjavallt a terhesség. Timea meglepő módon szinte azonnal teherbe esett. A szervezete viszont ekkor még nem reagált jól, másfél év alatt három babát vesztettünk el a korai szakaszokban. Több orvost felkerestünk mire találtunk egy jó hormonspecialistát és egy kiváló nőgyógyászt, akik alapos konzultációt folytattak a lehetőségekről, majd arra jutottak, hogy ha a fogantatáson mesterségesen akarunk segíteni, akkor a rák kiújulását kockáztatjuk. Vagyis természetes úton kell tovább próbálkoznunk.

Időközben úgy döntöttünk, hogy amíg természetes úton próbálkozunk, más lehetőségeket is megvizsgálunk a gyerekvállalásra. Az örökbefogadás gondolata korábban is foglalkoztatott mindkettőnket, viszont a megpróbáltatásaink rávettek, hogy komolyabban is járjuk körbe a témát. Úgy döntöttünk, hogy elindítjuk a folyamatot, és örökbe fogadunk egy gyereke. Valószínűleg ez is segített nekünk az elengedésben.

Meglepő módon a következő fogantatás már sikerült. A baba a 12. hét után is megmaradt, és ha nem történik semmi rendkívüli, akkor júliusban érkezik a kislányunk. Az orvosi tankönyvek szerint ez szinte lehetetlen, gyakorlatilag egy csoda. Az első trimesztert még nehezen viselte Timea, de azóta minden rendben van. Most éppen a gyerekszobát rendezgetjük.

Nőnek láttam

Amikor azt kérdezik tőlem, lelkileg mennyire terhelt meg a feleségem betegsége, vagy hogy nehéz volt-e végig erősnek maradnom, azt válaszolom, hogy nem; én csak annyit tudtam, hogy végig mellette kell lennem. Csupán a legközelebbi barátaim tudták, min megyünk keresztül. Talán azért kezeltem viszonylag jól a helyzetet, mert mindvégig azt gondoltam, hogy ez egy átmeneti állapot, amelyből biztosan ki fog a feleségem gyógyulni. Támogattam, ahogyan tőlem telt: fizikailag a rosszullétek közben, és próbáltam rávenni, hogy egyen. Utólag jöttem rá, hogy talán a legnagyobb segítség, amit nyújtottam számára, az volt, hogy a nőiességén esett csorba ellenére is nőnek és szépnek láttam. De nem csak elhitetni próbáltam vele, hogy haj nélkül is szépnek látom: én tényleg szépnek találtam. A legfontosabb számára mégis talán az volt, hogy mellette maradtam. Tudom, hogy egy ilyen megpróbáltatást nem minden férfi képes végigcsinálni. Ismerek én is történeteket a kemoterápia közepén elhagyott nőkről. Bennem ez egy pillanatra sem merült fel.

Ennyire erős nővel, mint Timea, korábban nem találkoztam. Persze néha rajta is eluralkodtak negatív gondolatok. A leggyakrabban visszatérő kérdése az volt, hogy ez miért történik meg, mi az oka, miért kell neki ennyi szenvedésen átmennie? Időnként azt is mondogatta, hogy történjen bármi, egy ilyen kezelésen nem akar még egyszer átesni. De soha nem engedte el magát. Küzdött, és ez volt számomra a legmegnyerőbb tulajdonsága. A kapacsolatunk a diagnózis idején még elég friss volt, és érdekes módon a betegség közben erősödött meg.

Remény és bizonyíték

Azt mondják, hogy a Jóisten mindenkire annyi terhet rak, amennyit elbír. Timea pedig kemény csaj. De hogy egy becsületes fiatal nő miért kap mégis ekkora terhet, arra más magyarázatot nem találtam, mint hogy ezáltal ő is segíteni tudjon másokon. Azóta gyakran eljár a mellrák elleni kampányok megmozdulásaira, támogatja az Alapítvány az Emlőrák Gyógyításáért munkáját, vagy beteg nőkkel osztja meg a tapsztalatait. Talán ez utóbbi a legkevésbé látványos, de a leghathatósabb segítség, amit a rákkal küzdő nőtársainak nyújthat. Határozottan jó hatással van rájuk egy olyan gyógyult társuk biztatása, aki éppen első anyaságára készül. Nemcsak remény, de bizonyíték is számukra, hogy a rákból van kiút.

Köszönjük a helyszínt a Hadik Kávéháznak!

Fotó: Jobbágy Csaba