Miért fontos nekünk az Isztambuli Egyezmény?

A vírushelyzet okozta kijárási korlátozások és társadalmi távolságtartás világszerte megnövelte a nők ellen elkövetett családon belüli erőszak mértékét és gyakoriságát.

A probléma nem új keletű, mi több talán a legrégebben fennálló, számos tragédiához vezető bűncselekmények egyike. A nők elleni és a családon belüli erőszak még mindig szinte láthatatlan. Az esetek kis számban kerülnek napvilágra, az elkövetőt ennél is ritkábban büntetik megfelelően, holott a nőket ért bántalmazás nem magánügy, az ellene való fellépés mindannyiunk érdeke és kötelessége. Az Európa Tanács tagállamai egy, a nőkkel szembeni erőszaktól és a kapcsolati erőszaktól mentes Európa megteremtésére törekedve megalkották az Isztambuli Egyezményt, mely nemzetközi szinten számolná fel a nőket ért bántalmazást. Tavaly év vége óta heves viták alakultak ki a dokumentum körül az Európai Unióban, a témával kapcsolatos párbeszédek kikerülhetetlen része lett a szerződés méltatása. De mi is ez tulajdonképpen, mit tartalmaz, miért tűnik ilyen fontosnak és miért ellenzi néhány állam kötelezőként elismerését?

Nemzetközi fellépés a nők elleni erőszakkal szemben

Az Isztambuli Egyezmény az első nemzetközi, jogilag kötelező erejű eszköz a nemen alapuló erőszak megakadályozásáért. Ahhoz, hogy a megállapodás egy államban kötelező erővel bírjon, annak először alá kell írnia, majd meg kell erősítenie (ratifikálnia). Magyarország az egyezményt 2014-ben aláírta, azonban egyre világosabbnak tűnik, hogy ratifikálni nem fogja, annak ellenére sem, hogy januárban Varga Judit igazságügyi miniszter bejelentette, 2020 az áldozatsegítés éve lesz. A kormánypártok döntését az ellenzék, az Európai Unió és a nők jogaiért harcoló civil szervezetek több szempontból bírálják. De miért lenne fontos, hogy a megállapodás kötelező erejű legyen?

Szükségtelen a magyar jogrendszerben

Varga Judit januárban közzétett Facebook bejegyzése alapján a kormány álláspontja szerint: „A magyar jogrendszer a nők védelmében az Egyezménynél hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít. Nem ratifikáljuk a migrációt is támogató Egyezményt, amely azt is állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek, hanem léteznek társadalmi nemek.”

Elsősorban tehát a magyar védelmi rendszer kielégítő voltára hivatkozva szükségtelennek ítélik az egyezmény kötelezővé tételét hazánkban. Tény, hogy nyíltak új, áldozatokat segítő intézmények és a jogszabályok is szigorodtak az elmúlt néhány évben, azonban bőven akad még tennivaló ezen a fronton. A szabályozás hiányosságainak egy példája, hogy a „kapcsolati erőszak” bűncselekmény a magyar törvények szerint nem állapítható meg olyan viszonyokban, melyekben a felek nem élnek/éltek egy háztartásban. Ennél is nagyobb probléma, hogy alkalmazása hazánkban nem gyökerezett meg, az ezzel foglalkozó szakemberek a tényállást nem ismerik fel és nem alkalmazzák megfelelően – olvasható a NANE és a Patent Egyesület januárban, Facebookon közzétett közleményében. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása az esetekkel foglalkozó szakemberek (például rendőrök, gyámhatósági alkalmazottak) képzésének kötelező előírásával segíthetne ezen. Most is vannak ugyan Magyarországon képzések, ezek azonban eddig nem bizonyultak elég hatékonynak. Az áldozatok nem számíthatnak támogatásra, történetüket újra és újra el kell mesélniük anélkül, hogy a feldolgozáshoz megfelelő segítséget kapnának. 

Óriási gond továbbá a másodlagos viktimizáció, vagyis, hogy a rendőrség vagy a bíróság előtt az elkövető védője általában mindent megtesz az áldozat közrehatásának bizonyítására.

Ilyenkor szoktak elhangozni az „egyébként is fűvel-fával lefekszik” típusú mondatok, melyek az áldozatot ismételten megalázó helyzetbe hozzák. Az intézményrendszer tekintetében elmondható, hogy működnek áldozatsegítő központok, ahol a nők ellen elkövetett erőszak áldozatait is támogatják, valamint van hazánkban az egyezmény által is előírt, huszonnégy órában hívható segélyvonal. Nem működnek azonban kifejezetten szexuális erőszak áldozatait segítő központok, holott a nemzetközi megállapodás ennek szükségességét külön hangsúlyozza.

Genderkérdés és menekültek

Az egyik fő kifogás mégis az, hogy az egyezmény eredeti angol szövegében nem a biológiai nem („sex”), hanem a társadalmi nem („gender”) kifejezést használja, ennek a magyar jogba való átültetése pedig a kormánypártok szerint elképzelhetetlen, hiszen a genderelmélet az egyénre bízza a döntést, hogy melyik nemhez tartozónak vallja magát. Ezáltal mindenki eldönthetné, hogy hetero-, homo-, bi- vagy transzszexuálisként létesít kapcsolatokat, melyeket a gender egyenrangúként kezel, ez pedig a kormány jelenlegi politikájával szöges ellentétben állna.

Az Isztambuli Egyezmény szóhasználata azonban egy ennél összetettebb és sokkal fontosabb jelenségre hívja fel a figyelmet. A megállapodás így definiálja a gendert: „azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”. Ez azért kiemelkedően fontos, mert az egyezmény egyik alappillére, hogy a nőkkel szembeni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek. 

Célként tűzi a férfiak és nők közötti jogi egyenlőséget, mert ennek megvalósítása a nőkkel szembeni erőszak megelőzésének kulcseleme.

Ez tehát azt jelenti, hogy le kell építenünk a hagyományos nemi szerepeket és megszüntetni a nemek közötti egyenlőtlenséget ahhoz, hogy a bántalmazás ellen hatékonyan léphessünk fel. Ez a megközelítés új utakat nyithatna meg mind a nemek közötti egyenlőség elérésében, mind a nemi alapú nők elleni erőszak megelőzésében.

A másik vitatott rendelkezés a migrációval és menekültüggyel foglalkozó hetedik fejezet. A kritikák szerint az egyezmény támogatja a migrációt, az alapján bárkit be kellene fogadnunk az országba csak azért, mert nő. Ez így egyáltalán nem állja meg a helyét. A rendelkezés szorgalmazza, hogy a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak az üldöztetés egyik formájaként és a súlyos sérelem olyan formájaként legyen elismerhető, amely védelmet tesz szükségessé. Tehát, hogy a részes államok menekültként befogadják a más országokból érkező bántalmazott – például akár megcsonkított, kényszerházasság vagy kapcsolati erőszak elől menekülő – nőket. Továbbá, megerősíti rájuk nézve a visszaküldés tilalmát, azaz, hogy nem küldhetők vissza olyan államba, ahol életük veszélyben lenne, vagy ahol kínzásnak, embertelen, magalázó bánásmódnak vagy büntetésnek vetnék alá őket. A támadott rendelkezések nem a migráció támogatására, hanem alapvető emberi jogi kérdések megoldására törekszenek.

Miért szól minden a nőkről?

A kritikusok azt is gyakran felhozzák a megállapodás ellen, hogy a nőket helyezi előtérbe, a férfiakat pedig erőszakos ösztönlényként állítja be és egységesen bántalmazói szerepbe taszítja.

Ezt az egyezmény egy keveset idézett pontja megcáfolja azzal, hogy elismeri: férfiak is válhatnak kapcsolati erőszak áldozatává, azonban megmagyarázza, hogy a jelenség aránytalanul érinti a nőket, ezzel előrevetíti, hogy a dokumentum a nők elleni erőszakról fog szólni.

Ez némileg ellentétes az alapvető emberi jogi szemlélettel, mely szerint egy áldozat is áldozat, tehát hiába vannak a férfi áldozatok kevesebben, nem szabadna a védelmet kizárólag a nők számára fenntartani. Már csak azért sem, mert a férfi áldozatok körében valószínűleg még a nők ellen elkövetett eseteknél is nagyobb a látencia, hiszen egy férfinak még nagyobb társadalmi ellenállással, illetve szégyenérzettel kell szembenéznie. Kezdve a „mi baja van, buzi? Ha velem kezdett volna ki egy jó nő, én ugrándoztam volna örömömben” jellegű kommentekkel egészen a „ha el mersz hagyni, soha többé nem láthatod a gyerekedet” jellegű, gyakran szinte nem is érzékelt pszichológiai agresszióig.

Az egyezmény alapja azonban, hogy a nemi alapú erőszak jóval nagyobb arányban érinti a nőket, mint a férfiakat, a nők sokszor csupán azért válnak áldozattá, mert nők, és mert a tradicionálisan kialakult szerepek következtében gyakran elnyomás alá kerülnek. A nők alárendelt helyzetének évszázados hagyományát megváltoztatni generációkon átívelő folyamat, de addig is segíteni kell őket jogaik érvényesítésében.

A nők elnyomásának és az erőszaknak nem a bántalmazottak fognak véget vetni, nekik nincs sem erejük, sem lehetőségük helyzetük javítására. A többségi társadalomnak, a nem bántalmazó nőknek és férfiaknak kell lépéseket tenni ennek érdekében.

Az egyezmény szerint a nők elleni erőszak aránytalan volta különösen kiütközik fegyveres konfliktusok idején, a női nemi szervek megcsonkítása, a kényszerített abortusz, valamint az úgynevezett „becsület” nevében elkövetett bűncselekmények (amikor a bűncselekmény igazolására szolgál, hogy az áldozat áthágott kulturális, vallási, társadalmi vagy tradicionális normákat) pedig eleve szinte csak nőket érintenek.

Az Isztambuli Egyezmény átfogó programot hirdet célja elérésére az általános iskolában kezdődő oktatástól a civil szervezetekkel történő együttműködésen át az államok általi végrehajtás ellenőrzésére létrehozott szakértői csoport felállításáig, ezért ratifikálása előrelépést hozhatna a nők elleni erőszak megelőzésében. Ha azonban egyet hátra lépünk, rájöhetünk, hogy az első lépés az lehetne, ha az egyezmény körül kialakult értelmetlen viták helyett valódi párbeszéd jönne létre a nők helyzetének javítására, a bántalmazás felszámolására, és a megfelelő megoldások kidolgozása után tényleges lépéseket is tennénk az ügyben. 

Lebedi Réka