Hogyan találjunk rá új önmagunkra két munka vagy párkapcsolat között?

Te hogy érzed magad, amikor éppen két munka, otthon vagy párkapcsolat között vagy? Valószínűleg stresszesnek. Pedig ebben a termékeny „légüres térben” Abigail Bergstrom szerint számtalan lehetőség rejtőzik.

Egy kedd délután tudatosult bennem, hogy az életemben mindig „két dolog között” vagyok. Egy barátom ajándékot küldött postán. Két, még mindig tengerillatú, aranyozott fóliába tekert kagylóhéjat, hogy használjam őket só- és borstartónak. Gyönyörűek, de visszacsomagoltam őket a rózsaszín papírba. Akárcsak én, ők is átmeneti helyzetben vannak, és arra várnak, hogy egyszer igazi, saját otthont teremtsenek maguknak.

A legtöbb cuccom egy tárolóban van, mióta a barátommal, Markkal beköltöztünk egy családi barátjuk házába, amíg ő külföldön él. Már önmagában az, hogy ezt írom, szorongással tölt el. Feladtam szeretett, de túlságosan kicsi otthonomat, hogy összeköltözhessünk a lezárások idejére. Most tehát valaki más kandallója előtt ülök, más kádjában fürdöm, körülvéve az ő dolgaival. Tulajdonképpen otthon vagyok, de mégsem: a jövőbeli otthonom árnyékában élek, amit a párommal együtt éppen próbálunk megszerezni.

Ahogy T.S. Eliot írta versében, Az üresekben: „Odahull az eszme / És a valóság / Odahull a mozgás / És a tett / Közé az Árnyék”. Én pedig az árnyékban bujkálok mind a kapcsolatomat, mind az élethelyzetemet illetően.

Tinderen találkoztunk – tudom, retró –, és négy hónappal a pandémia kitörése előtt kezdtünk randizni. Bár most már másfél éve együtt vagyunk, sosem vettünk részt munkahelyi eseményen, és nem mentünk szórakozni, esküvőre vagy koncertre sem. A kapcsolatunk kizárólag lezárások és korlátozások között létezett. Ráadásul, amikor már úgy tűnt, nem süllyedhetek mélyebbre a bizonytalanság tengerében, az utolsó horgonyt is felhúztam azzal, hogy hátat fordítottam egy munkának egy irodalmi ügynökségnél, ami az egész életemet megváltoztathatta volna.

Most két munka között vagyok, készülök, hogy elindítsam a saját vállalkozásomat, aminek egyelőre még URL-je vagy VAT száma sincs, amiről beszélni lehetne. Teljesen elmerültem az instabilitás viharos tengerében, és a bizonytalanságból fakadó pánik minden reggel nyomja a mellkasomat.

Néha tudatosan destabilizáljuk magunkat, de az is előfordul, hogy feleslegessé válunk, el kell hagynunk az otthonunkat, vagy akaratunk ellenére veszítünk el egy fontos kapcsolatot, és ilyen helyzetben úgy érezhetjük, az életünkben valami rosszul sült el. De mi lenne, ha újragondolnánk ezeket a visszaeséseket, és nem akadályként tekintenénk rájuk, hanem átkereteznénk őket az út részeként, melyen haladva rátalálhatunk egy új, régóta vágyott önmagunkra?

A „köztes állapot” kifejezés angol megfelelője (liminality) a latin „limen” szóból ered, ami küszöböt jelent.

David Gray, a Liminal Thinking című könyv szerzője, úgy írja le, mint „az átváltozás olyan periódusait, melyek alatt a gondolatok, a viselkedés és önmagunk megértésének határai fellazulnak, és megnyílik az út az újdonságok, a képzelet, az építés és a pusztítás előtt.” A Covid-19 alatt a köztes állapot univerzális tapasztalássá vált, amelyben búcsút mondtunk korábbi életünknek, és otthon maradtunk, a világjárvánnyal a falakon túl.

De a köztesség érzését nem tartjuk fenn egy globális krízis számára, sem valaki olyan számára, mint én, aki engedte, hogy a személyiségének minden darabja egyszerre omoljon össze, majd épüljön újra. Ez egy olyan hely, ahol életünk során sokszor járhatunk: egy alternatív valóság, amiben akkor élünk, ha két párkapcsolat között vagyunk, már szakítottunk, de még nem szakadtunk el teljesen, vagy két munka között, amikor karriert váltunk. És akkor is itt vagyunk, ha elhagyunk egy számunkra kellemes otthont, de még nem építettünk új fészket.

Emma Pawski stúdióvezető is arról számolt be, hogy életében többször került már ilyen köztes helyzetbe. 2018-ban Portlandbe, Oregonba költözött, amikor a barátja állást kapott a Nike HQ-nál. „Izgalmas volt. Összeházasodtunk, így én is elmehettem Sammel, az egész olyan kalandosnak tűnt. Nem aggódtam a munka miatt, rengeteg kapcsolatom volt.”

De amikor Emma megérkezett az USA-ba, nagyon nehezen talált állást. Életében először munkanélküli lett. Egy új országban élt, új otthont próbált találni, és bár alapvetően könnyen alkalmazhatták volna, a vízumtámogatás ezt megnehezítette.

Négy hónapba telt, mire rátalált egy stúdióproduceri állásra, és újabb négy hónapba, hogy a vízuma rendben legyen. „Mindenki azt mondta, hogy nyugodjak meg, és érezzem jól magam, de nem tudtam. Addig észre sem vettem, hogy a személyiségem és az értékem milyen nagy részét a munkából eredeztettem. Igazi érzelmi hullámvasút volt, hiszen nincs a napodban rutin, semmi sem ismerős. Ráadásul, rengeteg időd marad reflektálni saját magadra, ami nagyon ijesztő.”

Emma nemrég tért haza férjével az USA-ból, most pedig arra vár, hogy újra Londonban lehessen, és munkát kereshessen. Megkérdezem, milyen tanácsot adna azoknak, akik hozzá hasonlóan a két part között vannak: „Igyekezned kell a part felé. Sose add fel, előbb-utóbb odaérsz. Ez a helyzet sem tart örökké.”

„Bármilyen kis lépést nagynak érezhetünk a mozdulatlanság állapotában”

Csodálom Emma elhatározását és ambícióját, és igaza is van, bármilyen kis lépést nagynak érezhetünk a mozdulatlanság állapotában. De én hajlamos vagyok megkérdőjelezni, hogy vajon az, ha gyorsan túl akarunk rajta jutni, valóban szolgálja-e a stabilitást és a bizonyosságot. Mi lenne, ha értékelnénk ezeket a pillanatokat, és nem „rossz irányként” gondolnánk rájuk, ahonnan gyorsan vissza kell térnünk, hanem olyan szükséges szünetekként, amelyek kellenek ahhoz, hogy alapvető visszajelzéseket kapjunk önmagunktól.

Dr. Julia Samuel pszichoterapeuta, a This Too Shall Pass című, változásról, krízisről és újrakezdésről szóló könyv szerzője így fogalmaz: „Az emberek gyakran próbálják rövidre zárni a termékeny ürességet… amikor már kiléptél onnan, ahol voltál, és elindultál az új felé. Oda-vissza mászkálsz a régi és az új éned között, miközben megélheted saját magad különböző verzióit. Ez egy hihetetlenül fontos szakasz.”

A kliensei általában minél előbb túl akarnak lenni ezeken a bizonytalan periódusokon. „Az emberek arra vágynak, hogy gyorsan vége legyen, így megakadályozzák az átmeneti folyamatok kibontakozását – mondja. – Aztán sokkal korlátozottabb érzelmi kapacitással lépnek a következő fázisba, mert nem fogadtak be mindent önmagukból.” A könyvében így fogalmaz: „A velünk született ösztönünk, hogy boldoguljunk az életben, nagyon erős, de néha le kell lassulnunk, és teret hagynunk a régi és az új énünk között.”

Hova ez a nagy sietség? Sok hozzám hasonló, köztes helyzetben lévővel beszéltem, és egyértelmű, hogy mindannyian érezzük a nyomást, hogy továbblépjünk. És bár az én helyzetem nem borzalmas – biztonságban vagyok, van hol laknom, látok álláslehetőségeket, és szeretnek – a nők, akikkel beszéltem, mind szomorúak, és viaskodnak az identitásukkal. Dr. Samuel szerint az átmeneti fázisban hiányérzetünk keletkezik. „Ez egy gyászfolyamat. A személyiséged különböző részei nincsenek többé; az egyéniségünk változóban van. Tehát, ahogy a párkapcsolati vagy munkahelyi státuszunk változik, ahogy a lakóhelyünk más lesz, és másképp éljük meg a biztonságot, az hatással lesz a jellemünkre is. Az pedig nagyon zavaró, ha azt érezzük, hogy nem vagyunk szinkronban önmagunkkal.”

Azt is elmagyarázza, mennyire függünk attól, hogy mások elfogadjanak: „Éreznünk kell, hogy szeretnek, és tartozunk valahova, hogy egy csapat részei vagyunk.”

Amikor a köztes állapotban „lebegünk”, igyekszünk minél előbb visszaállítani személyiségünk alappilléreit – újságíró, menyasszony, esetleg háztulajdonos vagyok. Ezzel behatároljuk magunkat, és mások is elhelyezhetnek minket. Az emberek negatívan tekintenek az átmeneti állapotra, mert olyan kultúrában élünk, ami folyamatos előmenetelt vár tőlünk.

Aislinn 25 éves, nemrég fejezte be a jógaoktató tanfolyamot, és tervezte, hogy elvégez még egy búvároktató képzést, mielőtt letelepszik Ausztráliában, hogy óceánkutató legyen. A világjárvány azonban keresztbe húzta a számításait, és hirtelen egy bérelt lakásban találta magát Londonban, ahol próbált munkát találni. „Nagyon szégyelltem magam – mondja. – Az emberek sajnálnak, nehezen jönnek ki veled, mert elvesztetted az identitásodat. Hogy is illenél bele valaki életébe, ha nincsenek meg azok az alap dolgok, és nem felelsz meg azoknak az alap kritériumoknak, amik alapján az emberek megítélnek?

Minden barátom előrébb jutott a karrierjében.

Emlékszem, hogy bruncholtunk, és ők a fizetésükről beszélgettek, meg arról, hogy mi történt a munkában. Szörnyen éreztem magam. Én minden pénzemet elköltöttem, és nem jutottam sehova. Azon gondolkodtam, hogy fogok kikeveredni ebből az egészből.” De Aislinn arra is rávilágít, hogy ez a köztes állapot nála elfogadhatóbb a kora miatt. „Csak most kezdtem az életet, szóval még megengedhetem magamnak, hogy ne tudjam, mit akarok kezdeni vele. Keresem azt az egy konkrét dolgot, amihez majd kapcsolódni tudok, és ez rendben is van.”

Megkérdeztem Dr. Yewande Pearse neurológust, hogyan alakul ki a személyiségünk, és miért olyan nehéz az átmeneti állapotban létezni. „Amikor köztes helyzetben találjuk magunkat, általában valamilyen bizonytalanság vagy gyors változás következett be az életünkben, ami megszakítja a folytonosságot és a belső egységet, amire törekszünk, miközben építjük a személyiségünket – magyarázza. – Ez pedig identitásválságot okozhat, ami szorongáshoz, vagy akár depresszióhoz is vezethet.”

Ha a szívemre teszem a kezem, érzem a lassú lüktetést a mellkasomban, és az idegességet a gyomromban. A stressz-szintem az egekben, és azon gondolkodom, ki vagyok én. Mennyit érek az életemet meghatározó pillérek nélkül? És mégis hol fogunk élni? Amikor megpróbálom elmagyarázni ezt a barátaimnak, az ujjbegyeimet összedörzsölgetem valami kézzelfoghatót keresve, hogy segítsen megértetni az érzést azokkal, akik nincsenek benne. De pont ez a lényeg: az érzés láthatatlan és megfoghatatlan.

Jessel is beszélgettem, egy leedsi vállalkozóval, akinek a kapcsolata van átmeneti állapotban. Jess és Grant tizenhárom évig voltak házasok. Miután tartósan boldogtalannak érezték magukat, úgy döntöttek, elválnak, eladják a házat, és külön utakon folytatják tovább.

„Csodálatosan éltünk – mondja Jess. – Nem voltak hullámvölgyek. De eljutottunk egy olyan szintre, ahol minden stagnált. Megkoptak a dolgok, amik jobbá tették a házasságot. Pokoli volt.” Viszont miután eladták a házat, úgy gondolták, vétek lenne egy fontos kapcsolatnak ilyen hirtelen véget vetni, ennyi boldog év után, szóval úgy döntöttek, legalább hat hónapig külön fognak élni.

„Ez nem egy ’Ross és Rachel-féle’ szünet. Még mindig házasok vagyunk, csak szabadságra mentünk, hogy fejlődhessünk. Egyikünk sem élt még egyedül, de én mindig is akartam – mondja. – Örülök, hogy megengedhetjük magunknak, hogy külön éljünk, ez nem mindenkinek adatik meg. A terv az, hogy randizni fogunk – és én máris alig várom, hogy vacsorát főzzön nekem a saját lakásában. Ez most boldoggá tesz. Ideges vagyok, mert a jövő ismeretlen. De fel kell töltekeznem, mielőtt belevágok az életem következő szakaszába, bármi is legyen az.”

A különélés gondolatát Dr. Samuellel is megvitattam. „Jó módja a termékeny üresség tesztelésének – magyarázza. – Kísérletezhetünk, és ezáltal informáltabb döntést hozhatunk.” Jesst is kérdeztem, hogy érzi magát ebben a helyzetben: „Nagyon magas szinten égek, és úgy érzem, a döntéseim jelentőségteljesebbek. Szerencsésnek és energikusnak érzem magam, de azért kicsit szorongok is.”

Én is különböző érzelmeket élek meg egyszerre, és energiával tölt el, ha arra gondolok, mennyi lehetőséget hozhat a jövőbeli vállalkozásom. Talán Markkal több időt tölthetünk majd külföldön, és jó is lesz, hogy nincs saját otthonunk.

Önmagad egy másik verziója vagy egy új életstílus kipróbálása valódi örömmel tölthet el – még ha csak átmeneti is. És talán ez a köztes állapotban létezés költői célja, hogy felfedezzük, kik lehetnénk a már megkövült személyiségünkön kívül.

Amikor épp nem változunk – már megvan a munka, a párkapcsolat és egy stabil otthon – a személyiségünket csak felületesen ismerhetjük meg. De igazából nagyon komplexek és ellentmondásosak vagyunk. Mindannyiunknak több énje van. Én például nem csak író vagyok, barátnő vagy albérlő; aki én vagyok, az bőven túlmutat ezeken a leegyszerűsített eszméken.

A köztes helyzet kétségtelenül nehéz, de egyben a teljes igazság helye is lehet. Múló állapot, ami felfedezésre hív. A személyiségünk újra megszilárdul majd, de hogyan növekedhetnénk, ha nem engedjük meg magunknak, hogy tanuljunk a változás kényelmetlenségeiből? Ez az erő és a lehetőségek helye, de megköveteli, hogy megadjuk magunkat a káosznak, a felfordulásnak és a legnagyobb emberi csapásnak: amikor nem tudjuk, mi jön ezután.

Forrás: Elle