Hétévesen találkoztam először melegekkel, mégsem lettem leszbikus

Pontosan emlékszem arra a napra, amikor a nővérem kivitt a Szigetre. Csupán hétéves voltam és elképesztően menőnek éreztem, hogy kijutok egy fesztiválra. Nyilván csak a délutáni programokra mentünk ki, így a koncertek helyett meglátogattunk pár sátrat, ahol előadásokat hallgattunk. Kerekesszékesek meséltek a nehézségeikről és az örömeikről, színészek tartottak bemutatókat, videót szerkeszthettem – óriási élmény volt.  Ami a leginkább megfogott, az az egyik előadás, a Magic Mirroré volt. 

Először itt hallottam ezt a fogalmat: meleg. Nyilván rögtön visszakérdeztem, mit jelent ez? Akkor már egy kisebb csoport verődött körénk ismeretlenekből és ismerősökből, egyik "új barátunk" elmagyarázta, hogy a melegek azok az emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Beléptünk az előadótérbe, és azonnal beleszerettem ebbe a világba. Már gyerekként feltűnt, hogy ez egy sokkal befogadóbb közösség, mint azok a helyek, amikben előzőleg jártunk. Nem voltak indulatosak, kedvesek, türelmesek és megértőek voltak. Micsoda szabadság! 

Már nem emlékszem, pontosan mi volt a kerekasztal-beszélgetés témája, de az nagyon megmaradt, hogy az egyik résztvevő azt mondja, borzalmas, amikor azért bélyegeznek meg valakit, aki ő valójában.

Ezernyi kérdésem volt hazafelé. Miért nem szeretik őket? Lányok is lehetnek melegek? Mi lesz, ha én is meleg leszek? Engem is utálnak majd? Szerencsére egy hétéves kíváncsi kislány nem fél feltenni ezeket a kérdéseket. Egytől egyig nekiszegeztem a nővéremnek a kérdéseimet, aki azt hiszem, a tökéletes válaszokat adta mindegyikre. Az utolsó válaszára a mai napig emlékszem: „Akkor ugyanúgy szeretünk majd, ahogy addig tettük. Jogod van azt szeretni, akit akarsz!”

Ez a mondat kísért végig egészen tini koromig. Aztán egy ponton, amikor elkezdtem megismerkedni a szexualitással, és megkaptam életem első csókját egy lánytól, megijedtem. Mi van, ha leszbikus vagyok? Mi történik akkor, ha engem is mindenki gyűlölni fog azért, aki vagyok, és azért, akit szeretek? Mert az egy dolog, ha a családom elfogad, de mi lesz a többiekkel?

A legborzalmasabb érzés így utólag visszagondolva, az volt, hogy senkihez nem tudtam fordulni az aggályaimmal.

Annyira tabunak számított ez otthon – annak ellenére, hogy egy nagyon nyitott családban nőttem fel –, a barátaim között, és az iskolában sem beszéltek soha erről. Mintha ez valami bűnös dolog lenne.

Valójában azt hiszem, azt sem tudtam pontosan, hogyan is kéne erről úgy beszélgetést kezdeményezni – például a nővéremmel –, hogy ne bagatellizálják el, vagy ne csináljanak belőle viccet. Valószínűleg ez az, ami miatt nem igazán mertem előhozakodni senkinek ezzel, vagy ha meg is próbáltam egyszer-egyszer, akkor én is inkább tréfásan adtam elő. Hogy a végén azt mondhassam: csak vicceltem! Azt hiszem, a legnagyobb félelmem azt volt, hogy valóban meleg vagyok, egy nő, akinek innentől kezdve sokkal nehezebb lesz az élete. Erre pedig a napról napra nagyobb teret hódító közösségi média csak még jobban ránehezített. A meleg posztok alatt folyamatosan gyűlölködő kommentek érkeztek, a Pride felvonuláson ellentüntetők jelentek meg, a Facebookon meleggyűlölő klubok alakultak. Mégis hogyan merjen így az ember nyíltan beszélni a melegségéről? Különösen ilyen sebezhető időszakában!

Azt hiszem, emiatt elkezdtem túlkompenzálni. A buzi, mint szó, rendszeresen szerepelt a beszélgetéseinkben. Emberekre használtuk, akik mások, mint mi. Pedig én mindig elfogadónak tartottam magam, mégis folyamatosan megbélyegeztem ezzel a kifejezéssel a társaimat. Ettől olyan távolinak tűnt.

Ugyanebben az időszakban rettegtem attól, hogy én is más vagyok, azonban soha nem gondoltam arra, hogy mindez azért történik, mert én már fiatalon láttam olyan embereket, akik ezt büszkén felvállalják. Sőt, ez az élmény pont, hogy inkább segített abban, hogy definiáljam a saját szexuális identitásomat.

Minél jobban nyitottam a meleg társadalom felé, annál inkább tudatosult bennem, hogy én nem közéjük tartozom.

Végighallgattam egy-egy történetet arról, hogyan is jöttek rá arra az emberek, hogy ők melegek. Egyik sem illett rám. De azt hiszem, ahhoz, hogy definiáljam pontosan a saját szexuális identitásomat, mindegyik történetre szükségem volt tőlük. 

 Szeretném, ha a jövő generációja már sokkal több információt kapna. Hogy ne kelljen félnie, a saját bizonytalansága miatt megbélyegezni másokat, vagy kárt tennie magában csak azért, mert meleg. Amúgy is úgy gondolom, hogy a heteroszexuálisoknak ugyanúgy meg kell határozniuk magukat, mint a homoszexuálisoknak, csak nekik sokkal könnyebb ezt a világ felé is később kommunikálni.