Gyógyszerfüggők Magyarországon

Mindennapi nyugtatónk add meg nekünk

Először akkor kaptam részletes képet a gyógyszerfüggőségről, amikor beszippantott a Cat Marnell-jelenség. A fiatal amerikai újságíró 2012-ben kisebb szenzációvá vált, amikor online szépség- és egészségszerkesztő létére nyíltan írt arról, hogyan szövi át az életét a drogozás és a különböző nyugtatók, okosdrogok, szorongáscsökkentők (melyeket először pszichiáter apja írt fel neki) mértéktelen szedése, és ebben semmi rosszat nem lát. Akkor dacosan kérte ki magának: miért ne tehetne azt a testével, amit akar? Aztán évekre eltűnt, de tavaly megjelent önéletrajzából (How to Murder Your Life, azaz Így nyírd ki az életed) kiderül, hogy néhány túladagolás és rehab-kör után már ő is máshogy áll a dologhoz. Hasonló történetek azonban nemcsak az addiktparadicsom Egyesült Államokban akadnak, hanem hazánkban is.

Maya 34 éves, közel 20 évig szerhasználó volt. Szinte mindent kipróbált, a legtartósabbnak az életében a marihuána, majd a heroin- és a gyógyszerfüggőség bizonyult. “Nagyon sok mindenre nem emlékszem az életemből. A gyógyszerhasználat is ilyen, mintha az nem lenne fontos, azt nem vettem annyira komolyan. Fura, de mintha félnék beismerni” - kezdi. Egy éve tiszta. Első emléke a gyógyszerekről 18-19 éves korából származik: “Az egyik barátnőm pasija marokszámra szedte a gyógyszereket. Azt se tudtuk, hogy mik azok, de már akkor loptuk tőle. Élesen megmaradt bennem egy kép, amikor négyen barátok ültünk kint nyáron, és az asztalon mindegyikünk előtt volt 5-6 szem 2 mg-s dögerős nyugtató, epilepsziásoknak is adják, valami másik nagy fehér gyógyszer, meg az asztal közepén egy halom fű. Egy hetes meneteléseket toltunk beállva, amikből napokra nem emlékszünk. Így kezdődött a bulikorszakom, akkor még rohadtul élveztem az anyagozást” - meséli.

A bulizásnak 23-24 éves kora körül lett vége, amikor rátalált a heroinra, de azzal is gyorsan elérte azt a szintet, hogy már nem állt be tőle annyira, mint eleinte. Ekkor jöttek mellé a gyógyszerek: a legerősebb nyugtatószerek, szorongásoldók, fájdalomcsillapítók. “Gyakorlatilag kiettük a nagymamám gyógyszeres fiókjából mindent. A páromnak pedig minden héten felírtak az üveg nyugtatót, amikor ment a drogambulanciára a metadonadagjáért. Ha most itt fejenként 1-1 mg-t megennénk belőle, a földről kellene minket összeszedni. Nem jelentett akadályt hozzájutni, és nyilván, aki cuccos, csak örül neki. A 90 szemet, mint a Tic Tacot dobáltuk be, 3-4 nap alatt elfogyott. És arra szúrni… a világról nem tudtunk. Utólag mesélték, volt, hogy 2-3 hétig ezt csináltuk egyfolytában. Mi azt hittük, csak 2 nap telt el.” A gyógyszer folyamatos kellékké vált az életében. “Egy idő után a párom megpróbálta szabályozni, hogy hány szemet egyek, de mikor kiment a szobából, már loptam is el tőle a többit. Volt olyan munkahelyem, ahonnan amiatt jöttem el, mert gyógyszer és heroin hatása alatt műsoroztam.” 2015-ben elment rehabra, de utána visszaesett. A tökéletes reménytelenség és magány érzése kellett ahhoz, hogy végleg maga mögött hagyja a szereket: “Azt gondoltam, sosem fogom tudni abbahagyni. Akkor már alig volt valaki mellettem. 40 kg voltam vasággyal. Kőkemény volt, igazi lelki mélypont. Az anyámmal laktam, de ő nem szólt hozzám, már rég nem próbálkozott azzal, hogy kezdjek magammal valamit. És mivel a gyógyszer és a heroin együtt nagyon agresszívvé tett, ő és a nagyanyám is féltek tőlem. De mondhattak volna bármit addig, amíg bennem nem érett meg, hogy be akarom fejezni. Az volt életem legjobb döntése.” Maya története lehet, hogy szélsőségesnek tűnik, de arra is példa, hogy nagyon mély gödörből is ki lehet mászni.

“Nagyon fontos tudni, hogy a függőség elsősorban az alacsony önértékelés és a magány betegsége, tehát ahhoz, hogy ezeknél az embereknél változást érjünk el, mindenáron pozitív mondanivalót kell számukra megfogalmaznunk. A riogatásnak, fenyegetésnek nincs hatása” - magyarázza dr. Petke Zsolt pszichiáter, addiktológus, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai Intézet Addiktológiai osztályának vezetője. Ő maga is felépülő függő, első kézből tudja, hogyan működik ez. “Szinte bármilyen (gyógy-)szert lehet függőként használni, ami a szánkon befér, mivel alapvetően nem a szer határozza meg, hogy miből lesz függőség, hanem az, hogy mennyire stabil a személyiségünk. Függetlenül attól, hogy mi a szer, vagy mitől alakult ki a helyzet (genetikai és környezeti minták is befolyásolják), egy bátor döntéssel és egy józan közösség segítségének az elfogadásával minden függőségből ki lehet gyógyulni, és pozitív, örömteli életet lehet élni.”

Míg az alkohol elsősorban a férfiak szere, addig a gyógyszerfüggőség főként a nőkre jellemző - kortól, lakhelytől, anyagi helyzettől függetlenül (az erős nyugtató receptre felírva roppant olcsó). “Ennek valószínűleg kulturális okai is vannak: sokkal könnyebben elfogadja a társadalom azt, ha valaki gyógyszerekkel csökkenti a feszültségét, mint ha tiltott szereket használ. Csakhogy minél elfogadottabb, annál könnyebb ezeket a szereket nagyobb mennyiségben használni. Ha például egy, a házasság krízisében szenvedő nő elmegy a háziorvoshoz azzal, hogy “a férjem piázgat, állandóan baj van a gyerekkel, egyre nehezebben bírok elaludni”, általában kap is egy kis szorongáscsökkentőt vagy altatót, amire azonnal rászokik. Nagyon fontos látni, hogy mekkora a felelőssége  annak az orvosnak, aki első alkalommal javasol vagy felír egy ilyen szert. Fontos lenne, hogy csökkenjen ez a nagy gyógyszerfelírási hajlandóság, még amellett is, hogy az elmúlt években fokozatosan szigorítják a különböző altatók és nyugtatók felírásának jogcímét. A tájékoztatás, az odafigyelés viszont lehetne még széleskörűbb a különböző szerek veszélyeit és alternatíváikat illetően” - figyelmeztet az addiktológus. “Az is igaz, hogy az ellátórendszer nehezen követi a változásokat, pl. hogy ne írjunk fel addiktív gyógyszert függőnek, mert az kontraproduktív. Illetve a háziorvos merjen lépni, ha betege régóta nyugtatókat szed, mondja el, hogy ez tartósan káros, és később nagy baj lehet, javasoljon változtatást. Vigyük be a köztudatba, hogy nem jó az, ha Gizi néni évtizedeken át minden este bevesz pár tabletta nyugtatót. Már ez fontos lépés lenne a változás irányába.”

Természetesen igazságtalan lenne mindent az orvosokra kenni, így nézzük meg a másik oldalt. Arról már többször írtunk az ELLE-ben, hogy az egészségügyi kultúránk mára rengeteget változott, az egészségügyre egyre inkább szolgáltatásként tekintünk, és a betegek évről évre sokkal jobban tájékozódnak. “Mára az az általános felfogás, hogy a gyógyszer jár. Ez amiatt is veszélyes, mert a kliensek internetről kinézik a tüneteket, felmondják a rendelésen, és egy ilyen helyzetben elég nehéz visszautasítani az orvosnak, hogy felírja a gyógyszert, akkor is, ha nem szívesen tenné. Ha valaki azt gondolja, hogy egyszerűbb gyógyszerrel megoldani a problémát, mint anélkül, akkor, ha kell, kiénekli az ötödik pszichiáterből azt a szert. És a feketepiacról még nem is beszéltünk, ahol mindenféle gyógyszer könnyen hozzáférhető. Fontos lenne prevenciós jelleggel tudatosítani, hogy a végső döntés leginkább az állampolgáron múlik. Én a kliensek felelősségvállalásában jobban bízom, és látok is javulást ebben: egyre többen vannak, akik nem fogadják el automatikusan a gyógyszert, vagy azt mondják, hogy megoldják anélkül” - mondja Petke Zsolt.

Maya szerint a gyógyszereknek azért is nehéz ellenállni, mert átitatják a mindennapjainkat: “Az anyám még mindig nem érti, hogy nekem nem adhat oda egy Frontin receptet. Nagyon szélsőséges vagyok, bármi el tudja rontani a kedvem egy perc alatt, és ha nincs épp velem egy NA-s (a Narcotics Anonymous a kábítószer- és gyógyszerfüggők önsegítő szervezete - a szerk.) társam, akkor lehet, hogy kiváltom, beszedem és ezzel újra lenullázom magam. Egy függőnek egy tabletta is sok. Nagyon rosszul alszom, és megfordult már a fejemben, hogy mi lenne, ha bevennék egy kis adag altatót. Viszont utána egyre rövidebb idő alatt kellene egyre többet bevennem. Szerencsére az NA program miatt végig tudom ezt vezetni fejben, jobban figyelek magamra, és abból igyekszem kiindulni, hogy a gyűléseken vannak olyanok is, akik tíz-tizenöt éve tiszták.”

A személyes felelősség abban is megnyilvánul, hogy részletes felvilágosítást kérünk az ajánlott gyógyszerről: mennyire okoz függőséget? A hatásának van-e alternatívája? Nagyon fontos a pszichiátriai kezelésben és a lelki egészség elérésében, hogy sokszor ugyanazoknak a mutatóknak a javulását különböző - bár energiát, időt, kitartást igénylő -, életmódbeli változtatásokkal is el lehet érni (pl. rendszeres sport, étrend átalakítása, alvási szokások javítása). Az lenne az ideális, ha valaki az információk teljes tudatában döntene a gyógyszeres kezelésről, nem pedig azok hiányában, vagy mert azt gondolja, pszichiátriai betegnek lenni stigma. Már csak azért is, mert a függőség összefügg a depresszióra való hajlammal, bár sokszor nehéz eldönteni, melyik jelentkezett előbb.

Az elnéző hozzáállás további veszélye, hogy az egyén, vagy a környezete sem ismeri fel, hogy probléma lehet a tartós gyógyszerszedés. Hiszen gyógyít, benne van a nevében! A cikk miatt több NA gyűlésen is jártam - minimum egy látogatást mindenkinek kötelezővé tennék, csak hogy ismerkedjen a valóság egy másik szeletével -, de még a nagy létszámú csoportoknak is legfeljebb az ötöde volt nő. Kifejezetten női csoport egy működik Budapesten, ahol Maya elmondása alapján általában 8-10 fő a maximum. Na de ha a gyógyszer inkább női probléma, akkor hol vannak a felépülő nők? Nos, otthon. “El sem indulnak. A gyógyszerfüggők még kevésbé kérnek segítséget, mint más függők, elsősorban a már említett enyhe megítélés miatt. Sokkal inkább belefér, hogy valaki szedegeti a nyugtatót éveken, évtizedeken át. Maga sem feltétlenül jön rá, hogy ez probléma, élete végéig elél a gondolattal, hogy neki az kell. Kifogást mindig lehet találni a szerhasználatra, és ha a környezet megerősíti benne, hogy ő áldozat, annak megvan az eredménye. Míg a gyógyszerfüggők ellátják otthon a dolgukat, addig szemet huny felette a család - az alkoholistáknál ugyanez a helyzet, csak akkor kezdik őket orvoshoz toloncolni, amikor már kirúgják őket a munkahelyről, vagy kezdenek leépülni” - magyarázza Petke Zsolt.

Ugyanakkor Mayának az a tapasztalata, hogy munkakereséskor nemigen lehet felhozni, hogy valaki függő: “Félnek tőle, ítélkeznek, miközben nem tudnak róla semmit. És nehéz azt elmagyarázni, hogy nem tudok 14 órát dolgozni, mert oda kell érnem az NA gyűlésekre.”

A függőséget nagyon nehéz felismerni, az esetek nagyrészében a környezet kezdi el jelezni a függő felé, hogy nem jól működik. Az első szembeszökő tünet a visszahúzódás, az elmagányosodás. “Akkor kezdődhet a változás, ha maga a függő is tudatába kerül annak, hogy baj van. Ha a közösség, a környezet - az orvos is! - meg tud fogalmazni olyan pozitív üzeneteket, amiért érdemes változtatni a mindennapos szerhasználaton, ahelyett, hogy azt mondják, bele fogsz dögleni, vagy undorító vagy, akkor a függő elgondolkodik azon, hogy segítséget kérjen. Például: mennyire szeretném visszakapni azt, akivel olyan régen jókat beszélgettünk, milyen jó lenne megint elmenni úgy együtt valahova, hogy előtte nem szedsz be fél levél gyógyszert. Ezek hatására többnyire a függő felismeri, hogy nem ilyen életet akart. Fontos, hogy ez a függő döntése legyen, maga miatt tegye. A környezet pedig tartózkodjon a kioktatástól, a receptektől, mivel a felépülésben a kívülről jövő tanácsok nehezítik a felépülő dolgát. A hozzátartozóknak segítséget nyújtanak az addiktológiai intézményekben, ambulanciákon belül működő ún. hozzátartozói csoportok, ahol külön készítik fel őket arra, hogy megfelelően tudják támogatni a függőket és maguk is megerősödjenek” - mondja a pszichiáter. “És bár világszinten nagyon alacsony azon függők aránya, akik segítséget kérnek, azok, akik megteszik, előbb-utóbb felépülőkké válnak, és megtalálják a nekik való utat.”

Gyógyszerekről egyébként nehezebb a fizikai leszokás, mint alkoholról vagy kábítószerről, pár hónapba telhet, és az adagok csökkentéséhez gyakran kell orvosi segítség - de legalább ennyire fontos, hogy motiváljuk a függőt abban, hogy meg tudja csinálni. “A visszaeséstől sem kell megijedni, az része a felépülésnek. A pszichés megvonást kell ellensúlyozni, a kiüresedett életet kell újra tartalommal megtölteni, például közösségi programokkal, erre rengeteg lehetőség van” - magyarázza Petke Zsolt.

Maya is sokáig csak azt hallgatta, hogy „hogy nézel ki, milyen gáz vagy”, egy barátja felépülése volt az első kézzel fogható példa arra, hogy meg lehet csinálni: “Gyűléseken sokszor hallom, és nagyon egyet tudok érteni azzal, hogy ha valaki elmondja nekem 10 éve, milyen állati jó tisztának lenni, akkor rég abbahagytam volna a cuccozást. El se tudtam képzelni. Mindig azt gondoltam, hogy valamilyen szer kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. Most már tudom, hogy ez nem igaz.”

Tehát ha az említett bátor döntés megszületett, már csak jobb lehet.