Egyszerű életet élni és élvezni

Szorongóvá tesznek az ambícióid? Átlagosabb, boldogabb, kevésbé teljesítménycentrikus létezést keres az új, konvenciók ellen lázadó réteg.

Mikor pár éven belül már harmadjára bocsátottak el, elkezdtem azon tűnődni, hogy vajon nem az univerzum akar-e üzenni nekem ezzel. Tényleg az lenne a sorsom, hogy a karrierlétrán kettesével ugrálva hajszoljam a magas fizetéssel járó, lenyűgöző megnevezésű pozíciókat? És minden egyes alkalommal, mikor padlót fogok, még feljebb és messzebb kezdjek kapaszkodni, csak azért, hogy a következő dobásom ennél is nagyratörőbbnek  tűnjön saját magam és az engem figyelő világ számára is?

A munkahelyi siker évtizedeken keresztül kielégítette az egomat. Úgy viseltem, mint egy Gucci blézert – ez fejezte ki, hogy tulajdonképpen milyen ember is vagyok. Élveztem a státuszt. Az Instagram-profilom is léleksimogató emlékeztető volt arra, hogy sokkal tovább jutottam, mint ahogy a dél-londoni iskolai karriertanácsadóm valaha gondolta volna – az ő javaslatai könyvtáros vagy angol tanár voltak számomra...

Ám mióta 15 évesen elnyertem az „Év Diákja” címet, megéreztem azt a „bizsergést”, hogy milyen az átlagosnál jobbnak lenni – és ez folyamatosan hajtott, hogy életem következő 20 évében csak teperjek és teperjek előre. Az elért eredményeimet persze mindig fel kellett tüntessem a közösségi médiában, egyrészt, hogy a saját egomat is megnyugtassam, másrészt azért, mert ha a sikert senki nem látja, akkor nem is igazi siker. Legalábbis így hittem.

A valóságban ekkorra már belefáradtam az egészbe. Tele voltam stresszel, és borzasztó ürességet éreztem, mélyen legbelül – olyat, amit semmilyen munkahelyi elismerés vagy fancy ebéd nem tudott volna kitölteni. Szóval miután elvesztettem az utolsó senior leader pozíciómat egy vezető kreatív ügynökségnél – ami egyébként teljesen kifacsarta az energiáimat és elárasztotta életem minden területét –, én egyszer csak leálltam.

Ráeszméltem, hogy többé nem kell győznöm: csak élvezni akartam az életet

Kiszálltam ebből a könyöklő, embertelen harcból. A kislányomra vigyáztam, könyveket olvastam, írogattam csak úgy élvezetből, és újra felfedeztem a Sonic the Hedgehog játékot Xboxon. Elvállaltam néhány szabadúszó munkát, hogy legyen miből élnem, de nemet mondtam minden komolyabbra.

Kiderült, hogy az a „jelentéktelen” élet, ami elől menekültem, mégsem volt annyira szörnyűséges. Boldogabbnak és szabadabbnak éreztem magam, mint előtte sokáig. Persze, azért küzdenem kellett a belső hangommal – „Nem, nem buktam el”, és „Nem, nem árultam el a feminizmust sem”. De meglepetésemre nem emésztett fel az irigység, amikor láttam, hogy a hozzám hasonlók olyan munkákat szereztek meg, amelyekért normál esetben én is ringbe szálltam volna – és ez nagy megkönnyebbülést jelentett.

Azzal, hogy a könyörtelenül hajtó ambíciómat leállítottam, rájöttem, többé nem kell állandóan győztesnek lennem: élvezni akartam az egész élet nevű játékot.

„Az egyik szépsége annak, ha kilépsz a Nagybetűs Életből az, hogy rengeteg új út nyílik meg előtted. Amikor felhagysz a sikernek vélt dolgok hajszolásával, és ezek a dolgok már nem számítanak annyira, észreveszed, hogy mennyi öröm rejlik az élet középszerűségében” – mesélte a 35 éves, korábban magazinszerkesztőként dolgozó Sophie. Ő akkor mondott fel jól fizető állásában, mikor felfedezte, hogy bár sikeres, de túl van hajszolva, és a karrierje már komolyan veszélyezteti személyes boldogságát. „Emlékszem, amikor otthagytam a munkám, lényegében arra kényszerítettek, hogy egy egész narratívát kerítsek köré, miért történt. Mert az egyszerűen hihetetlen és valósággal tabu sok ember számára, ha azt mondom: „Tulajdonképpen rájöttem, hogy ez nem nekem való.”

Sophie arról is beszélt, hogy mihez kezd majd ezután, ám előtte kissé bátortalanul bevallotta, hogy azt reméli, a számlái rendezéséhez szükséges szövegírási projektek mellett el tud majd végezni egy kárpitos tanfolyamot is.

„Tudod – nevetett magán – folyamatosan azon kapom magam, hogy új narratívát akarok létrehozni magamnak, mert akkor a közösségi médiában bejelenthetem: „Ez itt az új Énem!”, csak azért, hogy megmutassam az embereknek, hogy „helyes” döntést hoztam. De az igazság az, hogy amikor végre felhagysz azzal, hogy a világnak próbálod bizonyítani, mennyire nagyszerű, amit csinálsz, akkor egyúttal abbahagyod saját magad beskatulyázását is életed leszűkült választási lehetőségeibe; és akkor nagyobb szabadságod nyílik arra, hogy kipróbálj dolgokat, és felfedezd, hogy mi az, amit valójában élvezel.”

A véleménye arra emlékeztet engem, amit az újságíróból filozófussá lett Oliver Burkeman írt: „Az a (tudatos és tudattalan) meggyőződésünk, hogy amivel foglalkozunk, elképesztően fontos, túl magasra teszi a lécet ahhoz, hogy élvezzük az életet. Végül úgy járunk majd, hogy azt érezzük, örökké a vállainkon kell cipelnünk az egész világot, és ha nem tudjuk kipipálni a tennivalóink listáját, nem teljesítjük a különféle kötelezettségeinket, vagy nem szabadítjuk fel a bennünk rejlő potenciált, akkor valami igazán rettenetes fog történni.”

A középszerű élet rengeteget örömet tartogat

Én már leszámoltam a terheimmel, és alacsonyabbra raktam a lécet. Akárcsak Sophie, élvezetet találok a mindennapi élet ritmusában, ahol nem mások lenyűgözésére törekszem. De már javában a 30-as éveimet taposom. Túl sok idő telt el, amit elpazaroltam arra, hogy "csúcsra törjek", mielőtt alacsonyabb elvárásokhoz kezdtem igazodni.

Az azonban megnyugvással tölt el, hogy az elmúlt években a nálam fiatalabbaknál is azt tapasztaltam: megváltozott a gondolkodásmód. Letettek arról a fárasztó törekvésről – amit mi, az Y-generáció kezdtünk el –, hogy „valakinek” kell lenniük, és inkább az egyre növekvő „Középszerűek És Erre Büszkék” táborát erősítik.

Mint annyi, mostanában történt kulturális változásnál, talán itt is a járványhelyzet lobbantott lángra valamit, ami egyébként is megtörtént volna. Komoly gazdasági fenyegetettség alatt állunk. Óriási depressziós hullám van a láthatáron, és a Z generáció lesz az, aki a leghosszabb ideig fogja viselni ennek terheit. Bár a társadalom 0.1%-a mindig boldogulni fog az életben, nekünk, többieknek, a dolgok kiszámíthatatlannak tűnnek. A státusz ilyen körülmények között kevésbé válhat meghatározóvá.

Emellett, ha ez az év tanított nekünk valamit, az az, hogy a siker múlandó lehet. Elvárásaink arról, hogy mit is jelent, hogy valami rendkívüli, szintén változik. Az ápolók, gondozók, takarítók munkája még soha nem volt ennyire nyilvánvaló és észrevehető, mint most, amikor az influenszerek a valóság elől Dubaiba menekültek bulizni. De talán az önhittség illúziója most végre lelepleződik.

Mindezek pedig annak ellenére történtek, hogy a háttérben egy egyre inkább elcsigázott, határain táncoló, státuszkereső generációt a pandémia a mélybe taszított. Anne Helen Petersen „Hogyan vált az Y-generáció a kiégés nemzedékévé?” című esszéjére több, mint hétmillió ember kattintott, mióta az megjelent a BuzzFeed oldalán 2019-ben.

Új könyvében, melyet erről a témáról írt, annak az érzésnek a nyomába ered, amikor azt gondoljuk, folyamatosan lemaradunk valamiről. Emellett azt a korszakot vizsgálja, amikor a nevelési stílus a gyermek egyfajta „összehangolt művelődésére” törekedett: vagyis a gyakran elsőgenerációs, jószándékú szülők gyermekeiket számos tanórán kívüli tevékenységre, korrepetálásra küldték, és előre megtervezték szocializációjukat is leegyeztetett játékdélutánokkal, illetve munkatapasztalataikat szakmai gyakorlattal. Az idejüket a személyes tőke növelésére áldozták, ennek köszönhetően a Y generáció felnőtté válva már kimerítette a vélt kudarcai „keretét”.

Mert – valljuk csak be – azokról az évfolyamtársainkról, akik sosem hagyták el a környéküket, ott horgonyoztak le, és családot alapítottak, mindig is azt gondoltuk, hogy csődtömegek, nem igaz? Nem számított, milyen boldogok voltak. Egy ilyen élethez mindig rettenetes szégyen tapadt. Arra következtettünk, hogy nem volt elég tehetségük vagy intelligenciájuk, és arra, hogy egy ilyen létezésből hiányzik a mi ultraizgalmas életünk teljessége. Ez pedig megakadályozott minket abban, hogy valaha is elgondolkodjunk arról: alkalmasak vagyunk-e a ’kivételességre’ - ezzel aztán elkerülhetetlen kiégésre ítéltük önmagunkat.

A 21 éves Amelia pontosan tudja, hogy ez így van. Az Exeteri Egyetemen végzett 2019-ben, és ő volt az első az osztálytársai közül, aki egy megkapóan jól hangzó pozíciót kapott Londonban. Vidékiként, Cornwall-ról származva úgy érezte, élete mit sem érne, ha nem a nagyvárosban élne és ott nem rendezvényeken dolgozna.

„Valójában az állás borzalmas volt” – mesélte. „Hamar ráébredtem, hogy a kiszámíthatatlanság és a kényszer, hogy mindent a lehető leggyorsabban, ugyanakkor hibátlanul kell elvégezni, teljesen felőröl. Nagyon igyekeztem meggyőzni magam arról, imádom az új munkámat és a várost. Elkezdtem posztolgatni a közösségi oldalaimra a rendezvényekről, ezzel próbálva megmutatni munkám lenyűgöző oldalát, mégis, a valóságban jó 45 percig zokogtam a mosdóban a bejegyzések készítése előtt.”

Ah, közösségi média – te, aki szikra voltál a Nagy Álmok Generációjának gyújtózsinórjához, neked köszönhetjük, hogy nemcsak behoztad mindennapjainkba a rendkívüliség fogalmát, de még kényszerítesz is bennünket, hogy nonstop vele bulizzunk.

Az internet kora előtt kivételes embereknek a színészek, rock sztárok és a Bajnokok Ligája focistái számítottak – őket néha el lehetett csípni inkognitóban az újságokban és a TV-ben, de egy másik valóságban éltek. Mint az ókori görög isteneknél: csodálhattad őket, de egyszerű halandóként sosem lehettél egy közülük. Most viszont egymás mellett létezik az életetek, elég csupán egy éles párhuzam kettőtök összehasonlításához. Nem mintha valójában Beyoncé vagy Elon Musk szeretnénk lenni, de úgy érezzük, a saját életünk Beyoncé-jává kell váljunk, a lehető legjobb önmagunkká.

Úgy érezzük, a saját életünk Beyoncé-jává kell válnunk, a lehető legjobb önmagunkká

„Létezik egy olyan érzés, amikor a közösségi média egyszerűen csapdába ejt” – mesélte Donna Freitas, a„Boldogsághatás: Hogyan irányít egy generációt a közösségi média, hogy bármi áron tökéletesnek tűnjön" című könyv szerzője. A professzornő éveket töltött annak kutatásával, hogyan irányítják online életüket az egyetemista tanulók és friss diplomások.  „Mindent arra alapozunk, hogy más emberek értékeljenek minket, még életünk legapróbb részleteit is” – mondta.

„A hallgatóim úgy vélik, ha nem így tesznek, akkor lemaradnak vagy éppen furcsának tűnnek” - folytatta. „Kutatásom kezdetekor az egyik dolog, ami megdöbbentett engem, az diákjaim nyelvhasználata volt, azzal kapcsolatban, hogyan fogják fel saját életüket. A „közönségeikről” beszéltek – többes számban! Még a biológus hallgatók is a saját „márkájuk” építésére hivatkoztak.”

A saját branded pedig nemcsak arról szól, hogy mivel foglalkozol, hanem arról is, hogy mit kommunikálsz és miben hiszel. Nincs szükséged egy zsáknyi pénzre, hogy sikeresnek tűnj a közösségi médiában, de látszania kell, hogy társadalmilag elkötelezett vagy. Minél hangosabban képviseled ezt, annál jobb.

Erről a témáról Ellával, egy 21 éves transznemű nővel is beszélgettem. „Csak szeretnék egy kis nyugit” – mondta. „Pont elég volt nehéz volt az átalakítás, vagy elmondani mindezt a családomnak és a barátaimnak, most meg az a teher van rajtam, hogy nem vagyok elég, mint transznemű aktivista. Introvertált vagyok. Nem érdekel a politika. Mindössze önmagam szeretnék lenni, de a barátaim folyton ilyeneket hajtogatnak, hogy ’Miért nem támogatod ezt az embert’, vagy ’Ezt a bejegyzést te miért nem osztod meg”, esetleg „Miért nem segítesz ennek a másiknak, hogy összegyűljön a pénze a műtétre közösségi finanszírozásból a GoFundMe-n?’. Transznemű vagyok, és erre büszke, ugyanakkor zárkózott is. Ez az egész olyan érzéssel tölt el, mintha nem léteznék, csak azért, mert nem én vagyok a legszókimondóbb, legbátrabb transznemű, aki valaha volt a világon. Belefáradtam ebbe. Pusztán csak annyit szeretnék, hogy olyan munkát kapjak, amit élvezek, találjak egy partnert és boldog lehessek. Nem szeretnék folyton más emberek arcában lenni, de akkor meg kudarcnak számítok?”

Mindeközben Amelia belefáradt abba, hogy megpróbáljon eligazodni egy olyan mérgező világban, ahol folyamatosan kérkedni kell ahhoz, hogy bebizonyítsuk, milyen nagyszerű életünk van. Visszaköltözött Cornwallba és most éppen tanárnak képzi át magát – ez az a szakma, amiről korábban úgy ítélte meg, hogy túl unalmas és egyszerű ahhoz, hogy sikeressé tegye.

Nem mintha kihunyt volna belőlem az ambícióm - csak egészségesebb irányba kell terelnem

„Amikor már képes voltam elfogadni a tényt, hogy a munkának nem kell kínszenvedésnek lennie számomra, akkor láttam, hogy mekkora elégedettséggel tölt el, ha hasznára lehetek a gyermekeknek, és büszkeséget érzek, hogy olyan karriert választottam, amiért rajongok.” Amelia elmondta: „A pénz nem minden, mint ahogyan ’valakinek’ lenni sem. Élvezem, hogy tudok találkozni a barátaimmal, van időm elfogyasztani egy tisztességet ebédet vagy hogy tornázom – lehet, hogy az emberek bírálnak a döntéseimért, de én már soha nem nézek vissza.”

Amelia rájött, hogy mi az, ami örömet okoz neki az életben. „Ez őt a kevés szerencsések egyikévé teszi” – jegyezte meg Laurie Santos, a Yale pszichológia professzora.

„Sokan arra alapozzuk karrierünk és életutunk kiválasztását, hogy azt hisszük, tudjuk, mi tesz minket boldoggá” – magyarázta. „A probléma az, hogy rosszak a megérzéseink ezzel kapcsolatban, ezt felmérések is alátámasztják. Úgy véljük, a pénz, munkahelyi elismerés és jól hangzó pozíciók vezetnek a boldogabb élethez.  De a kutatásokból kiderül, hogy tévedünk. És gyakran mikor rossz célért küzdünk, éppen azt áldozzuk fel, ami boldoggá tenne minket: személyes kapcsolatainkat, szabadidőnket; vagy éppen olyan zaklatottak vagyunk, hogy nem vagyunk képesek megállni egy kicsit és megélni a pillanatot.”

Dr. Santos egyetért azzal, hogy elértünk egy fordulóponthoz, amikor a „Nagystílű Élet” visszájára fordult. Egyetemi tantárgya, A jólét tudománya, a Yale valaha volt legnépszerűbb kurzusa – itt diákjaival a boldogság tudományát ismerteti meg, és közben figyeli, hogyan ég ki az agyuk, amikor a válaszaik között valahogy nem szerepelnek a magas fizetések és a gyors előléptetések. Ez az élő bizonyítéka annak, hogy a Z generáció már szemléletváltozáson megy keresztül.

„Azt hiszem, sokan rájönnek arra, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, és aggódni kezdenek azon, hogy ezeket esetleg fel kell majd áldozniuk.”

Egy hétköznapibb élet választása nem azt jelenti, hogy megszabadulsz az ambícióidtól. Miután otthagyta a munkahelyét, Sophie arról számolt be: „Átestem a ló túlsó oldalára, egy barátom kávézójában lettem pultos. Mindazonáltal itt megtanultam azt, hogy nem nekem való hosszútávon a latte készítés. Azt hiszem, ez az egész arról szól, hogy megtaláld, mi az egyszerű élet sava-borsa. Nem mintha kihunyt volna belőlem az ambícióm. Csak egészségesebb irányba kell terelnem azt.”

Ezzel én is tudok azonosulni. Ahogy öregszem, úgy érzem, hogy olyan valakivé fejlődöm, akinek a boldogságról és sikerről önálló elképzelése van, ugyanakkor a munka iránti lelkesedése nem csökken. A felszabadult időmben saját örömömre írni kezdtem, ebből mostanra egy regény lett, amit persze a bennem lévő ambiciózus nő eltökélten publikálni akar, és szeretné, hogy majd bestseller legyen. De mostanra ezt a belső hangot már ügyesebben kezelem, és emlékeztetni tudom magam arra: bármi is lesz a végeredmény, az írás kreatív folyamata maga az, ami igazán kiteljesít és örömet okoz – és ez épp elég.

A túlságosan „lenyűgözést keltő” élet visszautasításával – ahol ötletek megosztása és kérdésfeltevés helyett folyton egymás túlharsogva kell mindenről megfelelő véleményednek lennie; ahol nem egyszerűen egy olyan munkahelyen dolgozol, amit élvezel, hanem inkább „igába hajtod a fejed” minden nap, megalkuvással és összetörve, majd 30 éves korodra vezérigazgatóvá válsz – mi, a ma igazi lázadói úgy döntöttünk, hogy a több nem jelenti, hogy az jobb is.

Mi vagyunk a túlteljesítést ünneplő, örökös elérhetőséget és 110%-ot elváró kultúránk ellenzői, akik törekedni kezdtünk egy teljesen átlagos életre

Ahogy Alain de Botton írja a „Szorongás állapota” című munkájában: „a világ két részre oszlik: a kiváltságosokra, akik lehetnek átlagosak, és azok a szerencsétlenek, akik kénytelenek figyelemre méltóvá válni”. Ha képesek vagyunk megfelelő ideig lerázni magunkról az egonkat, akkor egy kisebb léptékű életben meg fogjuk találni az örömöt és szabadságot. Csak ne féljünk erre vágyni.

Forrás: ELLE