„Elszorul a torkom, egyetlen szót sem tudok szólni. Sírni nem merek, mert tudom, felszakadna belőlem az elmúlt másfél hónap, hát csak nyelem befelé a könnyeket és remeg a szám. Nézem, ahogy mozog, életem legboldogabb néma pillanatában.”
Az ajándékok összekészítve, becsomagolva, ruháink összepakolva, már csak a koffeinmentes kávéért szaladunk el és indulhatunk haza karácsonyozni - gondolom éppen, amikor befut az e-mail: „WHO: 28920, Teszt neve: SARS-CoV-2 PCR-teszt, Eredmény: Pozitív, Státusz: Valid”. December 22-e van, délután 16 óra, a hűtőnk teljesen üres, mindenünk bőröndben, ma kezdődött volna január 4-ig tartó pihenésünk, ünneplésünk a családdal.
Kapkodás, fejetlenség, gyorsan szerezzünk kaját, egyáltalán, még karácsonyfánk sincsen, hívni anyósomékat, hogy nem tudunk menni, telefon jobbra, balra, bevásárlólista írása a barátnőmnek, étteremből rendelni, nem megy, de ebben is többen segítenek. Közben valahogy olyan furcsán érzem magam, biztosan kezd beütni a vírus.
24-ére a karanténunk megtelik ünnepi hangulattal, áll a feldíszített fa, a barátaink töltött káposztát, halászlevet, hidegtálat, sült kacsát, bejglit hoznak, szigorúan a lábtörlőn hagyva persze. Ekkorra én már nem érzek ízeket, illatokat, de a párom szerint minden finom. Kezdek gyengülni, délután le kell feküdjek, hőemelkedésem van. Estére már nem bírok állni a zuhanyzóban, így veszek inkább egy forró fürdőt, s közben látom, hogy ma valahogy olyan más vagyok.
Feszül és duzzadt a mellem, puffadok, az arcom egészen kisimult és a bőrömön sehol egy pattanás. Hirtelen gombóc lesz a torkomban, furcsa pillangók költöznek a gyomromba. Novemberben döntöttünk úgy a szerelmemmel, hogy mostantól szabad utat engedünk a kisbabánknak, ha jönni akar, várjuk. Biztosak vagyunk benne, hogy kislány lesz, Lili Annának fogják hívni, elkezdem szedni a szükséges vitaminokat. Decemberben látom, hogy nem sikerült a dolog, el is keseredek, na persze, nem lesz ez ilyen egyszerű, gondolom, de hátha csak azért, mert kisfiú lenne. Jöjjön hát akkor ő, őt is szeretettel várjuk.
Most viszont valami mintha történne. Izgatottan szaladok ki a fürdőből, megbeszéljük, hogy csak karácsony után tesztelünk, megvárjuk az ünnepek végét. 27-én hajnal 5 órakor a félálomban lévő páromnak suttogom teljes extázisban: kicsim, pozitív, jön a kisbabánk - megfeledkezve minden előre eltervezett nagyszerű meglepetés bejelentésről, amit előtte kinéztem.
Aztán jön a sokk. Hiszen Covidos vagyok. Sajnos létezik Google, sajnos a hírek másról sem szólnak, sajnos azonnal megtalálom a cikkeket, amikben le van írva, milyen nagy a vetélés valószínűsége, de egyébként sem lehet tudni, mekkora károsodás éri a babát, elképesztően kevés adat, történet áll rendelkezésre még, senki sem tud pontosat.
Aztán beüt… Nincs nappal, nincs éjszaka, csak alszom, étvágyam nincs, inni kellene, vitamint a kicsinek, nem bírom bevenni. Áthalad rajtam egy vonat, felemelkedek a kanapéról, repülök, álmodom, most talán fenn vagyok. Csörög a telefonom, nem tudom, ki hív, nincs kedvem beszélni. ‘Élete legszebb napjai ezek’ - olvasom abban a fél órában, amikor éppen nyitva tudom tartani a szemem, és azon gondolkodom, vajon milyen lenne pár hetesen örülni a babának, ha tudnám, hol vagyok. Aztán újra belesüllyedek a delíriumba.
Már január van, mikor visszajön a szaglásom. Nem vagyok jobban, nem bírok ránézni a kutyára sem, pedig eddig együtt aludtunk. Fura szaga lett, nem tudom megpuszilni, ő meg nem érti, mi a baj. Ha húst látok, felkavarodik a gyomrom, csak a gyümölcsjoghurt, gyümölcslé esik jól. Pár napig. Aztán kijön belőlem minden. Már a víz sem marad meg, próbálkozunk, de hiába, a párom iszonyúan aggódik, közben még mindig köhögök. Telefonok ide, oda, sehol sem fogadnak fertőzöttként, végül az egyik kórház Covid-osztályán kapok időpontot.
Hogy hogyan jussak be? Hát BKV-val, jaj ne gondoljam, hogy hozzám mentőt küldenek. Nagyon gyenge vagyok? Akkor hozzon el valaki - na de ki, a barátom karanténban van velem együtt, a barátaim meg nem szeretném, ha elkapnák. Az nekik mindegy, menjek be saját lábamon. Ennyit arról, hogy vigyázzunk egymásra. Végül egy taxi mellett döntök, és imádkozom, hogy nehogy tőlem kapja el, dupla maszkot veszek, kicsit lehúzom az ablakot, ő meg teljesen hülyének néz, hogy a mínuszban engedem magamra a hideget.
A bejáratnál beállítanak a sorba, mondom, hogy nekem biztosan nem erre kell jönnöm az egészségesek között, de hiába. Terelnek, mint a marhákat, lázmérés, na az legalább nincs, töltsem ki a lapot, hogy gyanús eset vagyok-e. Szólok a hölgynek, nem, én igazolt pozitív vagyok. Szinte sikítva mondja, hogy akkor nem erre kellett volna jönnöm, úgy terelnek el máshová. Beállok a megadott ajtó elé, kijön az asszisztens, majd kiabálni kezd, hogy azonnal menjek át a másik folyosóra, nekem az elkerített részen kellett volna bejönnöm (1 méterre van egy piros szalag, ott). Átsétálok, ott végre már tudja valaki, hová is igyekszem, kiderül, hogy feleslegesen tettem egy egész kört a rengeteg ember között.
A Covid-osztályon már profin mennek a dolgok. Elképesztően kedves a doktornő, részletesen kifaggat. Gyógyszert nem adhat, terhesen nem lenne jó, ha bármit szednék. Egyek rántott levest, pirítóst, krumplipürét tej nélkül és reszelt almát megbarnulva. Vizet ne igyak, a folyadék a rántott leves. Nem tudjuk, a terhességtől vagy a Covidtól hányok-e egyfolytában. Gyors vérvétel, PCR-teszt, hívjam vissza holnap az eredményekért. Megteszem, bár letelt a két hét, de még mindig pozitív vagyok. A leleteim szerencsére nem rosszak, hátha lassan jobban leszek.
Apropó, védőnővel beszéltem már? Jelentkeznem kellene kismamaként majd nála, ha jól számolunk, akkor már kellene nőgyógyászhoz is mennem, a várandósság megállapítására. Felhívom fél Budapestet, sehol nem fogadnak Covidosként, akkor sem, ha letelt a 14 nap. Már bánom, hogy teszteltünk, de nem akarok senkit megfertőzni, próbálok türelmes lenni.
Kijön a leves is. Olyan fájdalmaim vannak, hogy többször zokogógörcsöt kapok. A kismamaság a leggyönyörűbb időszak, hallgatom a videókban, futom át a blogokon, miközben kavarog a gyomrom és imádkozom, hogy ez a pár korty benn maradjon. A szerelmem otthonról dolgozik, hozza a tarkómra a vizes ruhát, és eszembe jut, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nem egyedül kell ezt megélnem.
Az idősekre gondolok, akik egyedül szenvednek otthon, segítség nélkül és megint sírni kezdek. Valami buta film megy a tévében, azon is pityergek, majd nevetni kezdek, legalább ennyi, ami az enyém is lehet a várandósságból, ez az indokolatlan bőgés mindenen. Meghatódom a Bridgertonon, amin magam is meglepődöm, és újra kacagnom kell. Nem bírom az egy hete tartó diétát, muszáj narancslevet innom, elküldöm este a párom a boltba, most azonnal kell.
Persze kijön az is, remeg minden porcikám, vörösek a szemeim, összegörnyedek a kádban. Hajnali fél kettő van, a szerelmem a kád szélén ül, nem érdekel, mondja, ő most hívja a mentőt. Megint zokognom kell, miért pont én, miért nem tudunk felhőtlenül örülni a babának, ez biztos nem jó neki sem, most tanultam az egyetemen, hogy minden apró történés mekkora hatással van a magzatra.
Ne idegeskedj, az rosszat tesz a babának, mondja a barátnőm, akinek el mertem mondani áldott állapotomat, ettől még idegesebb leszek, hát nem érted, hogy mennyire nem ideális ez az egész helyzet? Mindenhol olvasom, mit KELLENE egyek, mert ilyenkor LÉTFONTOSSÁGÚ a megfelelő tápanyagbevitel a babának. Bűntudatom van és közben elképesztően aggódom. Legalább a kenyér maradjon benn. Vajon éhen tud halni egy baba? Milyen anya leszek/vagyok, ha még táplálékot sem tudok neki biztosítani?
Újra be a kórházba, ezúttal a párom visz, kinn megvár, őt nem engedik be a Covid-részlegre. A doktornő megnyugtat, a baba elveszi, ami neki kell, maximum én vagyok az, akinek szörnyűek lesznek a leletei. Újra teszt, már 4 hete pozitívan, nem sikerül negatívat produkálni. A vérvételi eredmények borzalmasak, vese-, máj-, pajzsmirigyprobléma látszik, nyugodjak meg, mind poszt-Covid-tünet, javulni fognak. Most már nagyon jó lenne, ha elmennék nőgyógyászhoz, látnia kellene valakinek a babát. Rákerül a leletemre, hogy „betegségmentesnek tekintendő”, a teszt eredményétől függetlenül.
Végighívom a nőgyógyászatokat, állami részen nem tudnak már időpontot adni a hónapra, a magán részen rákérdeznek, van-e a környezetemben Covidos. Megmondom az igazat, de hivatkozom a leletemre, azonnal elhajtanak. Felkeresem a Másállapotot a szülészetben szervezetet, ők tájékoztatnak a jogaimról, hogy mire tudok hivatkozni. Elképesztően kedvesek, tartják bennem a lelket.
Sajnos a különböző rendeletekre hivatkozás csak még jobban felbőszíti az egészségügyben dolgozókat, van, ahol kiabálnak velem, hogy az ajtón se fognak beengedni. Végül úgy döntök, lefoglalok egy két héttel későbbi időpontot vizsgálatra, ahol azonban nem vallom be a betegségemet.
Mindeközben veszélyeztetett terhesnek nyilvánítanak, a kollégáimtól özönlenek az üzenetek, hogy miben segítsenek, hogy vagyok, de nem merem elmondani nekik, hogy kisbabát várok. A folyamatos rosszullétektől állandósul a rosszkedvem. Beszélek egy szakemberrel, aki azt javasolja, hogy hívjam fel édesanyámat, mert szerinte valami transzgenerációs dolgot cipelek, azért szenvedem meg ennyire az első pár hónapot.
Eljön hát az ideje, hogy bejelentsük a szüleinknek is: nagyszülők lesznek. A vírus miatt csak telefonon, de mégis óriási az öröm és aggódás egyszerre. Megnyugtatjuk őket, már sokkal jobban vagyok, és próbálok őszintén hinni is benne, hogy így lesz.
Anyukám aztán elmeséli, hogy mennyire nehéz volt a terhessége, mert a nagypapám akkor volt nagyon beteg és meg is halt, hogy ő semmiben sem tudott segíteni, mert a várandósság miatt nem tudta emelgetni a magatehetetlen embert. Mindeközben az édesanyjánál, az én nagymamámnál is diagnosztizálták a gyógyíthatatlan rákot, elkezdődött a lassú leépülése. Egyszer csak kiszakad belőle a fájdalom: „Mindenki azt mondta, ez életem legszebb időszaka, ugye, így élem meg? Én meg csak arra gondoltam, hogy életem legszörnyűbb napjai ezek, senkinek sem kívánom.”
Lelassul az idő. Valami mély, megfoghatatlan megértés jár át mindkettőnket. Őt az, hogy nem tett semmi rosszat azzal, hogy a szüleit sajnálta, megélte a gyászt és az elengedést, miközben én jöttem, én pedig azt, hogy egyszerre cipeltem az ő bűntudatát is, a saját fájdalmaimmal, egészen mélyen a lelkemben.
Napok telnek el ezeknek a gondolatoknak az elfogadásában, de a hányinger enyhül, a koronavírus tünetei kezdenek elmúlni, képes vagyok már sétálni is kicsit, többször nevetek, mint korábban. 6 hete vagyok itthon, amikor eljön az időpontom a nőgyógyásznál. Érkeznie kellene a PCR-tesztnek, de késik. Ennek ellenére elmegyek.
Az ultrahang egy egészséges, erős szívhangú kisbabát mutat, aki éppen aznap 8 hetes. Elszorul a torkom, egyetlen szót sem tudok szólni. Sírni nem merek, mert tudom, felszakadna belőlem az elmúlt másfél hónap, hát csak nyelem befelé a könnyeket és remeg a szám. Nézem, ahogy mozog, életem legboldogabb néma pillanatában. A vadidegen orvos csalódottan kérdezi: „Na, nem szól semmit, kismama? Egészséges, egyelőre minden rendben. Nem érez semmit?”. Arra sincs hang a torkomban, hogy normálisan válaszoljak, motyogok valamit. Már nem érdekel, mit gondolnak - sem ő, sem a világ.
Ahogy hazaérünk, órákig pityergek és mosolygok felváltva, a hasamat simogatva. Ez a kis lélek minket választott szüleinek és velünk maradt. A mi kisbabánk. Egy új élet. Befut az email, a PCR-tesztem is negatív. Meggyógyultam. Megmagyarázhatatlan, addig soha nem tapasztalt érzések törnek rám. Úgy érzem, végre megtalálja az utat a lelkemben az érzés, amit eddig elfojtottam. Ez életem talán leggyönyörűbb időszaka.
Anya leszek.
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!