Üvöltő szelek – egy klasszikus történet pszichológusok szemével

Bár az Üvöltő szelek egy 19. századi regényadaptáció, érzelmi dinamikái ma is ismerősek. A filmben megjelenő szélsőséges kötődés, hatalmi játszmák és identitáskonfliktusok sok szempontból a jelenkori kapcsolatainkat idézik. Pszichológusokkal vizsgáljuk meg, mit mond ez a történet rólunk, a választásainkról és arról, miért vonzanak bennünket ma is a végletek.

Emily Brontë klasszikus regényéből készült ez a merész és különleges filmadaptáció, amely minden idők egyik legismertebb szerelmi történetét értelmezi újra. Az Üvöltő szelek című történet középpontjában Cathy és Heathcliff áll, akik gyerekkoruktól elválaszthatatlanok, kapcsolatuk pedig a vágytól a szenvedélyen át egészen az őrületig sodorja őket. Amikor az élet külön utakra kényszeríti őket, úgy tűnik, a sorsuk megpecsételődött, ám a múlt nem enged: Heathcliff visszatérése újra felszakítja a régi sebeket, és egy végzetes érzelmi lavinát indít el.

A film már a vetítés előtti pillanatokban is sokat elárul a társadalmi mintákról: a nézőtér nemi arányai azt sugallják, hogy bizonyos történetek ma is inkább „női filmként” élnek a köztudatban. Bár a változás érzékelhető, a beidegződések továbbra is jelen vannak.

A tragikus szerelem kötelező elemei

Az Üvöltő szelek középpontjában nem a nyílt erotika áll, hanem a bántás és bántalmazás különböző formái, amelyek szinte minden kapcsolatot átszőnek. „Ez a háttér kulcsfontosságú: csak így jöhet létre ez a tragikus szerelem, szükség van hozzá minden elemre a rendszerben” – hangsúlyozza Anda Csilla pszichológus, szexuálpszichológus. A főszereplők kapcsolata játszmákban, félreértésekben és feldolgozatlan traumákban fulladozik; még akkor sem tudnak igazán egymáshoz kapcsolódni, amikor érzelmileg közel kerülnek.

Mindkét szereplő kötődési mintáját a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság határozza meg. Heathcliff (Jacob Elordi) túlélésre berendezkedett, korábban sokat szenvedett, míg Cathy családi közegben él ugyan, de az alkoholista apa érzelmi bizonytalansága hasonló sebeket hagy benne. „A közös sors erős bizalmat teremt közöttük, de éppen ennek a bizalomnak az elvesztése okozza az újratraumatizálódást” – fogalmaz a szakember.

Ma is érvényes kapcsolati dinamika

Kapcsolatuk szenvedélyes és intenzív, tele vággyal, haraggal, kibéküléssel és eltávolodással. Ez a hullámzás izgalmas, de hosszú távon romboló. Felmerül a kérdés: ki választaná ezt a szélsőséges érzelmi ingadozást a valóságban, amikor ott van a kiszámítható, biztonságos szeretet lehetősége is?

Ez nem fekete-fehér döntés, de önismereti kérdésként rendkívül fontos: ma is ugyanilyen érvényes a párkapcsolatainkban

– emeli ki Anda Csilla.

Kezeletlen érzelmi sebek

Sagáth Zita szexuálpszichológus véleménye szerint Heathcliff működésének mélyén a „nem vagyok szerethető” alapélmény húzódik meg, amely végigkíséri és strukturálja a történetet. Gyermekként azt tanulja meg, hogy a szeretet feltételekhez kötött, és hogy mindent el kell viselnie azért, hogy ne veszítse el, ami fontos számára. Ez a dinamika felnőttként is újra és újra megismétlődik, végül pedig beteljesíti a kapcsolat tragikumát: amit meg akarnak tartani, éppen az vész el a játszmák során. A film így nemcsak egy szenvedélyes szerelmi történet, hanem pontos lenyomata annak, hogyan vezethetnek feldolgozatlan traumák és sérült kötődések egymás elvesztéséhez – még akkor is, ha a szeretet valódi.

A film képi világa tudatosan nem enged nyugalmat – vagy zuhog az eső, vagy fúj a szél, de a látvány folyamatos érzelmi feszültséget tart fenn. A természet ugyanazt teszi, amit a szereplők egymással: nem hagy megpihenni. A film így nem kínál érzelmi menedéket, hanem felerősíti azt az intenzív ambivalenciát és érzelmi labilitást, amely a történet alapját adja. A szakember úgy véli, a vizuális szimbolika végig a pszichológiai ellentétekre épül: a Margot Robbie által megformált Catherine élénk színei az ösztönös, kontrollálhatatlan érzelmeket jelképezik, míg a szürke táj az érzelmi kiüresedés metaforája.

Ez nem klasszikus szerelmi háromszög, sokkal inkább mély identitáskonfliktus

– hangsúlyozza Sagáth Zita. A szenvedély és stabilitás, a fúzió és autonómia, az ösztön-én és a társadalmi én folyamatos ütközése hajtja előre a tragédiát.

Harmónia helyett teljes üresség

A szakértő szerint Heathcliff gyermekkori tárgyiasítása – az a mondat, hogy „ő a játékszered” – egy olyan működési mintát ad át, amely később felnőttkori végzetté válik. Sagáth Zita szexuálpszichológus azt mondja:

Aki gyerekként tárgyként létezik egy kapcsolatban, vagy alárendelődik, vagy azonosul az agresszorral.

Heathcliff a dominancia útját választja, grandiózus hatalomszerzéssel védekezve a mély szégyen ellen. Catherine tragédiája ezzel párhuzamosan az integrálatlanság: nem tudja a biztonságot szenvedéllyel, a szenvedélyt pedig biztonságban megélni. A nyugalmat nem megérkezésként, hanem ürességként érzékeli. „A kompromisszum számára identitásvesztést jelent” – fogalmaz a pszichológus. A történet végére így nem harmónia születik, hanem kiürülés: a feszültség megszűnik ugyan, de az alapkonfliktus megoldatlan marad.

Itt láthatod a film előzetesét: