Ha elég sokáig várunk, egyszer majd minket választ? – a limerencia csapdája

Clark Gable-től Angelina Jolie-n vagy éppen a Backstreet Boys tagjain át Zendaya-ig minden generációnak megvannak a maga elérhetetlen és vonzó bálványai, akik köré gyerekként vagy kamaszként akár egész szerelmi történeteket szövünk képzeletben. Míg azonban az efféle ábrándozások a fiatalkori érzelmi fejlődés természetes velejárói, egészen más a helyzet, ha felnőttként a saját környezetünkben élő, érzéseinket nem viszonzó személy válik vágyakozásunk tárgyává. Az ilyenkor kialakuló, olykor kényszeressé váló érzelmi kötődés egyik formája a limerencia, amely komoly szenvedést is okozhat.

A világirodalom tele van példákkal arra, hogy a viszonzatlan vágy valamilyen magasztos, különleges típusa a szerelemnek. Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényében Florentino Ariza több mint ötven éven át vár arra, hogy feleségül vehesse Ferminát, akivel fiatalkorában néhány rövid találkozás és titkos levelezés jelentette a teljes kapcsolatot (aminek ráadásul a nő vetett véget és máshoz ment feleségül). Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című művében Armand Duval már azelőtt megszállottan rajong Gautier Margitért, hogy három szónál többet váltana vele. Puskin Anyeginjében Tatjana pedig az irodalomtörténet egyik legtöbbet idézett szerelmes levelében vallja meg érzéseit egy férfinak, akit valójában alig ismer. Ikonikus, romantikus szerelmi történetekként tartja ezeket számon a világ, pedig hőseik valójában alig ismerik „szerelmük” tárgyát. Érzéseik nem a mindennapok nehézségei és örömei, a másik személyiségének, emberi gyarlóságainak és kiválóságainak valódi megismerésén keresztül alakulnak ki, hanem a vágyott alakhoz kapcsolódó (vagy arra ráhúzott) idealizált kép köré épülnek, amelyet magukban alkottak meg róla, és amelynek megszerzéséhez rögeszmésen ragaszkodnak. A romantikus történetek középpontjában nem a két ember kapcsolata, hanem az egyikük fejében zajló, fantáziákkal és vágyakkal táplált érzelmi dráma áll.

Viszonzatlan szerelem

Három szereplő, három különböző történet, ami közös: a vágyakozás jóval előbb válik életük meghatározó erejévé, mint hogy valódi, kölcsönös kapcsolat alakulna ki rajongásuk tárgyával. És ami még érdekesebb, és a narratív tanulság és üzenet szempontjából a legfontosabb: két történetben a vágyakozás végül beteljesül. Florentino együtt lehet Ferminával, Armand elnyeri Margit szerelmét. És Tatjana vágyakozása is valahol visszaigazolást nyer: a végén Anyegin az, aki Tatjana kegyeit keresi, és a nő sem az érzelmek hiánya miatt utasítja vissza a közeledést, hanem mert nem akarja felrúgni életét. A történetekből könnyű kiolvasni a romantikus ígéretet: a viszonzatlan vágy mély, különleges és művészi megörökítésre méltó nagy érzelem, és ha elég kitartóan szeretünk valakit, a szenvedésünk előbb-utóbb meghozza gyümölcsét.

Kapcsolódó tartalom A toxikus kapcsolatok fizikailag is megbetegíthetnek – így jelezhet a tested, ha baj van

Csakhogy amit az irodalomban a szerelem rendíthetetlenségeként ünneplünk, azt a pszichológia és a való élet egészen más megvilágításba helyezi. Fuller Bianka pszichológus mutat rá: „A vágy sokszor épp a beteljesületlenségben marad a legintenzívebb.

A beteljesült szerelem a hétköznapokban él, a beteljesületlen viszont örökre tökéletes maradhat, ami művészileg értékes, hiszen a sóvárgás maga erős feszültséget kelt.

Ez viszont azért veszélyes, mert a kultúra romantizálja is ezt az állapotot és a szenvedést a szerelem mélységének mércéjévé teszi. Sokan ezért azt tanulják meg, hogy ha fáj, akkor igazi, ha pedig nyugodt és biztonságos, akkor nincs benne szikra. Terápiában gyakran éppen ezt a hiedelmet kell átírni.”

Mi is az a limerencia?

A limerencia fogalmát Dorothy Tennov amerikai pszichológus vezette be a köztudatba 1979-ben megjelent Love and Limerence című könyvében. A kifejezés olyan intenzív érzelmi állapotot jelöl, amelyben a másik ember iránti vágyakozás szinte megszállottsággá válik: gondolataink újra és újra az áhított személy körül forognak, a figyelmére és érzéseinek viszonzására pedig mindennél jobban vágyunk. „A hangsúly a vágyon van, nem pedig magán a kapcsolaton” – magyarázza a pszichológus. A limerencia tárgya ráadásul gyakran olyan ember, aki nem viszonozza az érzéseinket, és/vagy érzelmileg elérhetetlen, esetleg kiszámíthatatlanul van jelen az életünkben (felbukkan és eltűnik, ahogy a kedve tartja) vagy akivel soha nem alakult ki valódi kapcsolatunk.

A köztünk tátongó távolságot ilyenkor a képzeletünk tölti ki: a másikról alkotott kép sokkal gazdagabbá válhat, mint amit valójában tudunk róla.

De hol húzódik a határ a szerelem és a limerencia között? A szakértő szerint a különbség elsősorban abban rejlik, hogy míg egy fellángolás nem borítja fel tartósan az életünket, a szerelem pedig ideális esetben két valódi ember egyre mélyülő, kölcsönös kapcsolatára épül, addig a limerencia sokszor éppen a bizonytalanságból és a beteljesületlenségből táplálkozik. Ahogy Fuller Bianka fogalmaz:

A limerencia sokszor inkább egy belső drámához kötődik, mint a másik emberhez.

Kapcsolódó tartalom Szenvedélyes szerelem vagy sémakémia – vajon egészséges kapcsolatban élsz?

Kívülről persze nehezen érthető, hogyan válhat valaki ennyire fontossá számunkra, akit valójában alig ismerünk. Miért képes például hetekre vagy akár hónapokra lekötni a gondolatainkat egy Tinder-randi, aki egyetlen találkozás után eltűnt, és soha többé nem jelentkezett? Vagy egy munkatárs, akivel ugyanabban az épületben dolgozunk, de néhány felületes „hogy vagy?”-on kívül szinte egyetlen szót sem váltottunk? Az idegrendszerünk ugyanis nem feltétlenül a kapcsolat mélységére reagál, hanem arra, hogy mekkora érzelmi jelentőséget tulajdonítunk a másiknak.

A nyerőgép-effektus

Ideális esetben az, aki nem jelzi egyértelműen, hogy értékeli a közeledésünket, nem akar következetesen jelen lenni egy romantikus kapcsolatban vagy egyszerűen csak egyértelműen nem kíváncsi ránk, nem számíthatna tartósan az érdeklődésünkre. A valóságban azonban gyakran látjuk, hogy emberek epekednek valaki után, aki vagy kifejezte azt, hogy nem érdeklődik irántuk vagy éppen kiszámíthatatlanul sétál ki-be az életükből, mégis kitüntetett szerepet kap az érzelmi világukban. Mi lehet ebben a bizonytalanságban vonzó?

 „Az agy jutalmazó rendszere nem a jutalomra reagál a legerősebben, hanem arra, amikor a jutalom kiszámíthatatlan, ugyanez a mechanizmus működik a nyerőgépeknél is. Ha a másik hol közel enged, hol eltávolodik (de elég az is ha csak a fantáziánkban létezik ez a közeledés-távolodás), akkor minden apró jel dopaminlöketet ad, a csend pedig sóvárgást. Az elutasított szerelmesek agyában a jutalmazási és sóvárgási területek még aktívabbak lehetnek, mint a boldog szerelmeseknél. Az akadály sokszor fokozza a vágyat, ezt frusztrációs vonzalomnak is hívják. A figyelem közben beszűkül, az agy „fontos, megoldatlan ügyként” kezeli a másikat, és folyamatosan visszatér hozzá” – mondja a szakember. És hogyan ismerhetjük fel, hogy rajongás, épülő szerelem, vagy limerencia, amit érzünk? „Jó jelzés, ha azt vesszük észre, hogy a fejünkben zajló kapcsolat sokkal gazdagabb, mint a valóságos. Számos képzelt beszélgetés, értelmezés, miközben kevés tényszerű történés vagy dolog. Az is árulkodó, ha a másik valódi hibái nem férnek bele a képbe, vagy azonnal megmagyarázzuk őket magunknak (pl. teljesen érthető hogy nem ír vissza napokig, hát olyan elfoglalt).

Érdemes megkérdezni magunktól, hogy mit tudok ténylegesen erről az emberről, és mit gondolok róla? Ha a második lista sokkal hosszabb, valószínűleg egy idealizált képhez kötődünk, nem a valós személyhez.

gyász és kiút

A limerencia egyik legfájdalmasabb sajátossága, hogy olyasvalakinek az elvesztését is valódi gyászként élhetjük meg, akivel soha nem volt kapcsolatunk. Hiszen nemcsak egy embert kell elengednünk, hanem egy elképzelt közös jövőt, a lehetőséget, hogy egyszer majd minket választanak, és azt az önmagunkat is, akivé úgy gondolhottuk, a vágyott személy mellett válhattunk volna. Ráadásul ezt a veszteséget gyakran sem a környezetünk, sem mi magunk nem vesszük komolyan. Ahogy Fuller Bianka fogalmaz: „Éehet, hogy ez a veszteség a képzeletben történik, de az érzelmek valódiak. Az idegrendszer a gyászt nem aszerint méri, hogy »hivatalos« volt-e a kapcsolat.” A veszteség elismerése mellett ugyanakkor érdemes azt is megvizsgálnunk, miért vált számunkra ennyire fontossá éppen ez az ember. A limerencia ugyanis önismereti szempontból is sokat elárulhat rólunk. Képes lehet arra, hogy megmutassa  mire vágyunk, mi hiányzik az életünkből, milyen érzést keresünk (figyelem, izgalom, megmentés, különlegesség érzése, kötődés, stb).

Kapcsolódó tartalom 4 jel, amiből felismerheted, hogy nem szerelemről, hanem megszállottságról van szó

Ha már felismertük, hogy a vágyakozásunk nem egy valódi kapcsolathoz, hanem sokkal inkább a másikról alkotott képhez kötődik, hogyan tudunk megszabadulni a szinte kényszeresen visszatérő gondolatoktól? Fuller Bianka szerint az elnyomás nem megoldás, sőt, gyakran éppen az ellenkező hatást érjük el vele. Minél inkább próbálunk nem gondolni valakire, annál gyakrabban jut eszünkbe.

A cél nem a gondolatok eltüntetése, hanem az, hogy megváltozzon a viszonyunk hozzájuk. Nevezzük meg őket, engedjük, hogy ott legyenek, de ne ragadjunk beléjük őket minden alkalommal.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy tudatosan változtatunk azokon a szokásainkon, amelyek életben tartják a másik iránti vágyakozást. Nem nézegetjük folyamatosan a közösségi oldalait, nem olvassuk újra a régi üzeneteket, és nem próbálunk olyan helyzeteket teremteni, amelyekben véletlenül összefuthatunk vele. Ehelyett fokozatosan újra a saját életünkre helyezzük a hangsúlyt. Több időt fordítunk a kapcsolatainkra, a testi-lelki jóllétünkre és a személyes céljainkra. Ahogy a pszichológus is kiemeli, a limerencia különösen akkor tud elhatalmasodni rajtunk, ha hiányzik valami az életünkből, ezért fontos, hogy újra megtaláljuk azokat a tevékenységeket és kapcsolatokat, amelyek örömet és tartalmat adnak a mindennapjainknak. Az elengedés azonban nem megy egyik napról a másikra, és nem is jelenti azt, hogy az érzéseink azonnal megszűnnek. Sokkal inkább egy fokozatos folyamat, amelynek során megtanuljuk elfogadni, hogy a vágyott kapcsolat nem valósult meg, feldolgozzuk az ezzel járó csalódást, és idővel eljutunk oda, hogy a másik iránti érzéseink már nem határozzák meg a döntéseinket és a mindennapjainkat.