Tűz és víz nővérek - interjú Verebics Ágival és Katival

A művész-testvérpár élete és munkái egymásra épülnek

ELLE: Vidéken születtetek, Dégen, ott is nőttetek fel. Ági rögtön festő-, Kati először grafikus szakra ment. Már a kezdetek kezdetén eldőlt, hogy művészek lesztek?

Verebics Kati: Dég egy nagyon helyes kis falu, különleges, festői hely hatalmas erdővel, közepén a cölöpökön álló, egyedi Festetich kastéllyal. Apánk nagy lokálpatriótaként korábban polgármester volt, anyánk rajztanárnő, mindig rengeteg kiállítást szervezett, ahová meghívta a legjobbakat. Sok neves képzőművész állított ki és vendégeskedett nálunk, előadóesteket és koncerteket is szerveztek a szüleink. Kora gyerekkorunktól körülvett minket a művészet. Anyánk találta ki például, hogy legyen a közeli Székesfehérváron művészeti szakközépiskola. Fülébe ültette az ötletet egykori szeretett rajztanáromnak, Pinke Miklósnak, így jött létre a Tóparti gimnázium, ahová mindketten jártunk.

Verebics Ági: Anyánk valóban erre nevelt minket, különösen Katit. Rajzszakköröket tartott, már kisgyerekként művésztelepekre jártunk. Aztán anyánk sajnos negyven évesen súlyos beteg lett, azóta nem tudott dolgozni, otthon van, bennünket próbál terelgetni. Nagyon tehetséges ember, nagyon jól ír is. Nem a gyerekkori frusztráció beszél belőlem, de tény, hogy Katiban többet látott mindig, jobban segítette, engem eleinte be akart rakni egy normálisabb kerékvágásba. Eleinte még hajlottam is erre, a filmezés jobban érdekelt. Ma már örülök, hogy gyerekként nem lettem behatárolva, hogy nem nyomtak annyira, mint Katit. Persze amiatt is gondolhatta, hogy én nem vagyok fogékony, mert textilművész volt, így otthon nekem is szőni kellett volna, és engem egyáltalán nem érdekelt a szövögetés. Untam a feladatokat, ennél expresszívebbnek éreztem magam. Ez kijött egyébként a korai, otthoni munkáimban is, például beleszőttem a képekbe a hajamat.

Gyerekként hogyan képzeljünk el titeket?

VÁ: Megvoltak köztünk mindig a kontrasztok. Kati volt, aki inkább megfelelt az elvárásoknak, akárcsak mostanában, aki – legalábbis viselkedésében - simulékonyabb volt. Voltak mindig fura korszakai, a katolikus időszaka például, amikor miséket tartott a családi asztalnál. Én kellemetlenkedőbb, beszólósabb voltam, egy kis provokátor, könnyű volt kihozni a sodromból. Most is megmaradt mindez, talán még élesebb is..

Ahhoz képest, hogy édesanyátok Katiba fektetett több energiát, éppen ő az, aki ezer dolgot csinált a művészet mellett.

VK: Képzőművészként létezni nem egyszerű dolog, azt gondoltam, mellékkereset után nézek. A baristaság úgy kezdődött, hogy régebben egy olyan párkapcsolatban éltem, ahol nagy kultusza volt a presszókávénak, a szerelmem kávéspoharakat is gyűjtött. Szakítás után azt gondoltam, már csak az emlékek miatt is fel akarom vértezni magam az övéhez hasonló tudással. Persze nem tudtam elképzelni magam huzamosabb ideig a pult mögött, de egy nagyon jó kávézóban dolgoztam pár hónapig. Hetente egyszer-kétszer jártam be, mellette festettem. Rengeteg új élményt hozott ez, tapasztalatokat, jót tett nekem, hogy nem művészek között voltam. A restaurálás tudományát szakértők között, munka közben sajátítottam el, de masszőrködni is tanultam. Soha nem űztem, de az alapképzésen részt vettem. Egymást masszíroztuk, nagyon jól ellazultam alatta, sosem masszíroztak még ennyit. Korábban apáca is akartam lenni, majd az ipari alpinistaság is vonzott. Most azt gondolom, egy saját közértre vágyom. Egy kis boltra, ahol élelmiszereket lehet kapni. Boltra ugye mindenkinek szüksége van, és aki az enyémbe bejönne, legalább látna is valamit, mert tele lenne műtárgyakkal. Luxushajón is festettem már. Egy négynapos úton nekünk, festőnknek az volt a dolgunk, hogy fessünk egy közös nagy képet, egyfajta showműsorként. A véletlenszerű dolgok pozitívan hatnak rám, és mindenben megtalálom a magam örömét.

VÁ: Anyánk engem még mindig terelne az úgymond normalitás felé, de makacsul ellenállok. Nagyon hiszek abban, amit csinálok, bár nincs mindig fix és biztos bevételem. De ehhez értek, ez az, amit őszintén tudok művelni. Hogy babrálgassak mással, azt el sem tudom elképzelni. Megvan a saját, erőteljes világom, nem bírok beengedni mást. A művészetem teljesen leköt, ha mással foglalkozom, csak eltérítne. És hát Kati is, aki ezer dolgot kipróbált már, mindig visszatér, belátja, hogy semmi egyéb nem az ő ügye.

Évek óta állandó műtermed van egy szuper művészközegben.

VÁ: Fontos, hogy ne otthon dolgozzak. Korábban így volt, és nem ment a munka. Mókuskerékben éreztem magam, amikor csak lehetett, menekültem otthonról. Minden rossz programon részt vettem inkább, mert kimozdulhattam. Ráadásul éjjel-nappal be kellett lélegeznem a szörnyű vegyszereket. Helyre rakott, mikor meglett a műtermem a Horánszky utcában, az APÁban. Szinte minden nap idejövök, mint egy munkahelyre. Ez az én színházam, a porondom, itt fogadom a kuncsaftjaimat is. Ha kell, ki is tudom zárni a közösséget, ugyanakkor a része vagyok. Van egy húzása a helynek. Jó, ha átjön egy művésztársam, akivel meg tudom beszélni az aktuális munkámat. Szoktam tanácsot kérni, ha megakadok, ilyenkor jó, ha valaki friss szemmel rápillant a készülő alkotásomra.

VK: Én jelenleg két helyen dolgozom. Egy városszéli házban van egy szép műteremrész, ott festek. A grafikákat – amikkel hosszú évek kihagyása után megint foglalkozom – otthon csinálom. Jelenleg fotómunkákkal kiegészítve kollázsokba építem be őket. Mivel szeretek más művészekkel is dolgozni, most egy zenész-képzőművész fotónyomataival foglalkozom. De érdekes módon Ágival nem tudunk együtt alkotni.

VÁ: Én eleve nem szívesen kooperálok. Előfordult már, hogy közös ötletből elkezdtem dolgozni valakivel, de soha nem vitt annyira előre, mintha egyedül vagyok. Ráadásul Katival akkora köztünk a feszültség, hogy az eleve elvág mindent. Nemrég egyszerre voltunk kint Rómában ösztöndíjjal, azt gondoltuk, megpróbáljuk. De ott se ment.

VK: Összezártak minket egy szobába. Nem is volt műterem, ott kellett volna alkotni. Kissé rivalizálva együtt adtuk be a pályázatot, izgultunk, melyikünk kapja meg. Amikor telefonáltam, azt mondták, a Verebics megkapta. Na de melyik, kérdeztem. Mindkettő – jött a válasz. Választhattuk volna, hogy különböző időpontokban megyünk, de mi azt akartuk, próbáljuk meg végre együtt, hiszen egy középiskolába, egy egyetemre jártunk, ráadásul úgyis a mai napig sokan összekevernek minket. És sokan a képek alapján is látni vélik, hogy testvérek vagyunk.

VÁ: Amúgy nagyon bejött nekem Róma. Mint gyerekként, újra össze voltunk zárva, furcsa flashként bejöttek a régi érzéseim. Bevillant, hogy mindig milyen furán, már-már misztikusan egymásra épül az életünk.

VK: Most jut eszembe, hogy bár nem dolgozunk együtt, voltam a modelled, felhasználtál a képeidhez.

VÁ: Ne haragudj, de én is voltam a tiéd! Csomószor megfestettél, több portréd is van rólam. A múltkor meg a hátamat fotózgattad. Azt mondtad, nem túl szép testrészem, majdnem hozzád csaptam valamit.

VK: Na jó, kölcsönösen használjuk egymást.

VÁ: De amúgy nehezen jutunk közös nevezőre.

VK: Pedig mindig van olyan mondata Áginak, ami inspirál, ad egy löketet, amitől talán jobb lesz a művem. De közösen nem működik.

VÁ: Egyszer Kati arcáról készítettem egy nagy fóliaképet, ebbe beledolgoztam a testvérmotívumot. Én legalábbis úgy érzem, benne volt a nagy, vörös szemében.

VK: Van a szememben egy anyajegy. Három-négy éves koromban történhetett a bevérzés, ami ott maradt. Anyánk azt mondja, hogy annyira dühös voltam, hogy megpattant valami a fejemben. Állítólag piciként Ági volt a nyugis, és csak később lett iszonyatos.

Tóth György, a híres fotográfus épp most csinált rólatok egy gyönyörű, közös meztelen képet.

VK: Nagy nehezen vállaltuk csal el, Áginak ment nehezebben. A hívószavaktól - akt és múzsa - volt bennem is tartózkodás. De ismertem Gyuri dolgait, ezeket a szép, ködös, elegáns, elmosódott aktokat, így igent mondtunk végül. Érdekes, én itt láttam meg, hogy bár Áginak kicsit nyúltabbak a tagjai, mégis ugyanaz a testfelépítésünk, a csontjaink szerkezete. Érdekes módon közel kerültünk a fotózás közben egymáshoz, nagyon rég történt már ilyen.

Mindkettőtöknek meghatározó élmény az arab világ. Ági, neked van egy sorozatod Szaúd-Arábiáról, Kati, te hamarosan visszamész egy rezidens programmal az Emirátusokba.

VÁ: Egy galérián keresztül kerültem ki Szaúd-Arábiába, 2012-ben. Az arab világ lendületesen nyit a művészetek felé, már ábrázolnak emberi alakokat a növényi ornamentikák és a lovak mellett, ami eddig nem volt. Egy csapattal mentünk, végigvittek az országukon. Elmentünk például festőszervezetekhez is. Hihetetlen volt, ahogy a nők úgy néztek minket félreállítva, abajában, mintha moziban lennének. A szervezetnél egyenruhát kaptuk, izzadtam benne alaposan. El is hoztam emlékül. Bemutattuk kint a festészetünket, kedvesen fogadták. És csak nézték, hogyan dolgozunk. Az egyik nő a háttérben kis vászonra, félve rajzolhatott. Nőként nagyon gazdagnak kell lenned, hogy akár csak ezt megtehesd, hogy alkothass. A nők ott inkább egymás között vannak. Mielőtt kimentünk, sokat töprengtem, egyáltalán kivigyem-e a katalógusomat. Végül kivittem, de a meztelen képeket kitéptem belőlük. Jártunk egy hercegnőnél is, akinek van egy design-iskolája. Megfestettem őt, mert nagy hatással volt rám. De megörökítettem azt a szaúdi nőt is, aki először versenyezhetett az Olimpián. Most azért küzdenek a nők, hogy vezethessenek. Azt gyanítom, nőügyben nagy robbanásra számíthatunk arrafelé. Érdekes módon mégis a szigor fogott meg. Az Emirátus világa lazább, engem nem inspirált.

VK: Négy kollégával egy hónapra mentem először Abu-Dzabiba, ahol még nincs akkora művészeti pezsgés, mint Dubajban. Figurális munkákkal mentem, és kicsit vissza kellet fognom magam nekem is a meztelen munkáimmal, de minden egyébre nyitottan reagáltak. Engem egyébként a sivatag nyűgözött le, ezért is térek vissza. Elementáris élmény, ahogy éjszaka a tábortűnél táncolunk, majd egy homoki magaslaton teáztunk, majd hajnalban irány a sivatag, és nézzük a versenytevéket, ahogy vonulnak. A napfelkelte is nagy varázslat.

Mindketten festitek önmagatokat. Kati erotikus töltetű önarcképekkel indult, Ági kezdetben pléharcokat, maszkokat, a tekintetek erejét ábrázolta. Kreatúrák. Azóta sokat változott a testhez való viszonyotok, legalábbis a művek alapján.

VK: Folyamatosan a testemmel dolgozom. És amortizálódhat ez a test, nem számít, szerintem ez végig fogja kísérni az életemet. Középiskolásként nagy hatással voltak rám a japán erotikus sunga metszetek, tavaszképek, a japán vonalvezetést áttettem a munkáimba. Majd rájöttem, hogy kézzel foghatóbb, ha a saját magam modellje vagyok. Az erotika is foglalkoztat még, csak kicsit expresszívebben szeretném feldolgozni, mert az utóbbi években egy kicsit befinomodtam. Az élethelyzetemből is adódik sokszor, hogy mivel és hogyan foglalkozom, a párkapcsolatom mindig erősen befolyásol. Tehát egyfajta naplók is a képeim, de a legőszintébben azok jönnek ki belőlem, amiken én magam vagyok. Nagy katarzisokat tudok átélni a magánéletemben. Ha nem jutok annyira mélypontra a történtekben, próbálom kifejezni rögtön képben, vagy a depresszió utáni állapotban feldogozni az élményeim. A diplomamunkámban sokat használtam szerveket, festettem nyitott aggyal önarcképet, a gyógyszereket is próbáltam kifesteni. Mellettem volt a szívem, ami azt szimbolizálta, hogy kijövök épp egy szerelemből. Ma már nem csinálnám ilyen direkten.

VÁ: Nagyon érdekel engem is az önarckép, amikor portrémegrendelést kapok, abba is akaratlanul belefestem önmagam. Benne vannak a kezemben a saját vonásaim. Én sokkal nyersebben ábrázolom a tárgyam, a portré mögötti rétegek érdekelnek, maga a nyers ember, amilyen valójában. Viszont a régi, nyúzott arcokkal már nem tudok annyira azonosulni, túl vadak, túl harsányak. Lehet, hogy én is befinomodtam. De az is lehet, hogy ez mindkettőnknél természetes, hiszen folyamatosan dolgozunk, így egyre artikuláltabbak lesznek a munkáink. Egyre jobban festünk, már csak a gyakorlat miatt is.

Mindkettőtök képein igen sok a vér.

VÁ: Sokszor ránk húzzák, hogy direktben provokálunk, de úgy érezzük, inkább önmagában a választott témánkban van az erő, nem kell rápakolnunk. Legutóbb például az erőszak érdekelt, magam elé emeltem hát nagyanyám gyilkos kését, mellyel az állatait ölte, így festettem meg magam. Nem vagyunk botrányhős típusok, nem akarunk megbotránkoztatni. Csak így sikerül. Sokan azt is furának találják, hogy ha valakin meglátok furcsa hegeket, sebet, rögtön fotózom. Gyűjtöm a sebeket ugyanis. Nem megfestéshez, hanem rétegeknek használom őket. Gyönyörű sebek és véraláfutások vannak már a birtokomban. A közösségből jönnek is hozzám, elhozzák a sebeiket.

VK: Én a vért mostanában fekete tussal helyettesítem. Elborítják a kollázsaimat, a ragasztáson kívül csak ezt használom. Olyan réteg képződik, amiben látom az alvadt vért. De ez sem provokálás. Hatást persze szeretünk elérni, azért is dolgozunk. Mint minden művész.