Szépség extrákkal

Interjú az Elle márciusi címlaplányával, Varga Katalinnal, aki Magyarország első kerekesszékes szépségversenyének győztese

Varga Katalin 21 éves volt, amikor barátnőkkel egy bulira sietve megcsúszott autóval az Árpád-híd jegén, villanyoszlopnak ütközött, és gerincsérülése következtében kerekesszékbe került. Öt évvel később megnyerte Magyarország első kerekesszékes szépségversenyét, a Miss Colours Hungary-t. Így ismertük meg és kértük fel, hogy legyen az Elle címlaplánya. Az interjúra igyekezve azon gondolkoztam, hogyan fogom tőle udvariasan megtudakolni, fel lehet-e venni a versenyt a két lábon járó nőkkel a csábításban, szerelemben. Elég volt öt vele töltött perc, és biztosan tudtam, a kérdésnek semmi értelme nem volna. A vonzás szabályai kerekesszék-függetlenek, és ahogy ő vonz, azt tanítani kellene. Szexis és sugárzó, szórakoztató és őszinte lány, akivel napokig beszélgetne az ember egyfolytában.

Milyen célok jártak a fejedben, amikor jelentkeztél a versenyre, és hogyan tudtad a szépséget ezek szolgálatába állítani?

Az emberek a deformitást, a „nem normálisat” nehezen fogadják el, a szépségre azonban figyelnek, és sokkal hamarabb nyitnak. Ezt a figyelmet én igyekszem hasznosítani, és főképp kapcsolatépítéssel előrelépni a kerekesszékesek ügyében. Kezdettől fő küldetésem az akadálymentesítés: hogy sokkal több helyen, cégben vállalkozzanak rá, és főleg hogy az akadálymentesként hirdetett helyszínek – üzletek, szállodák vagy éttermek – valóban jól működjenek a gyakorlatban. Sajnos mindkét területen rengeteg a tennivaló. Felháborítónak találom például, hogy a munkaügyi központok nem akadálymentesek, pedig a kerekesszékeseknek általában volna ott dolguk. És hiába felel meg az előírásoknak például egy nagyáruház wc-je, ha egy, látszólag kicsi hiba miatt – például mert az ajtó rossz irányba nyílik, és így nem tudom magamra csukni – végül aligha lehet használni. Szerintem a fő baj az, hogy nincs ellenőrző szerv, és nincs szankció. Ezen szeretnék változtatni.

Milyen voltál kislányként és tinilányként?

Rossz gyerek voltam. Csalafinta. Követhetetlen, hisztérikus, akaratos. Utáltam például ha fotóztak, mert nem bírtam egy helyben megmaradni. Grimaszoltam, sírtam, izegtem-mozogtam. Iskola után rendszerint ellógtam a fiúkkal focizni, vagy a barátnőmmel rajzolni. Viszont jó tanuló voltam, hamar megértettem, hogy ez fontos. Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskolába jártam, bankosnak készültem, édesanyám példájára. Ha megkérdezték, mi leszek, egyértelműen azt válaszoltam, hogy üzletasszony. Névjegykártyákat rajzoltam magamnak, és imádtam felhúzni anyukám körömcipőit, illegetni magam a táskáival. Ő mindig csinos volt, köröm, haj, smink rendben. Kiskoromtól ezt tanultam tőle. Tegnap mutatott egy képet, ahol két cipő van a kezemben, egy harmadik a lábamon. Sokszor mentünk el úgy otthonról, hogy három pár cipőmet kellett magunkkal vinni, hátha majd kedvem támad cserélni. Székes és nem székes helyzetemben mindig szerettem öltözködni és sminkelni. Mániákusan ügyelek arra, hogy minden mindennel passzoljon, harisnyától a kabátig.

Aztán jött az első szerelem, féltékeny típus volt, nem szerette, ha nőiesen öltözködöm, sem a szűk farmerokat és haspólókat. Imádtam, hallgattam rá, így rászoktam a baseball-sapkára, volt belőle vagy kétszáz, és rengeteg sportcipő. Majd elkezdtem dolgozni Szentendrén egy motorszalonban, értékesítőként. Ott nem lehetett fiúsan megjelenni, főleg nem baseball-sapkában. A kliensek rendesen osztogatták a lapot. Engem nem érdekeltek, hiszen szerelmes voltam, de érzékeltem, hogy talán mégsem vagyok olyan rejtegetni való. Három év után a tudatom nyiladozni kezdett. Egyre jobban érzékeltem, ki is vagyok. Amikor más lányokat szabadjára engednek, engem pont akkor zártak be. Úgyhogy azon a nyáron elkezdtem élni. Be akartam pótolni az utolsó három évet. Száguldottam, szó szerint és átvitt értelemben, miközben éreztem, hogy ez így nem lesz jó. És ősszel megtörtént a baleset.

Az interjú folytatását az Elle legújabb, márciusi számában olvashatjátok!