Szabad szellemek

Akiknek nincsenek szárnyaik, mégis szabadok

Vintage és punk

Vas Fanni

A 21 éves punkzene-rajongó, egykori modell Vas Fanni esetében a

nomen est omen tétele (vagyis hogy a nevünkben hordozzuk a sorsunkat) teljesen valósnak tűnik: vezetéknevének keménysége, határozottsága és keresztnevének kislányos bája első hangzásra megmutatják azt, ami ő maga. Erzsébet körúti, apró vintage boltjában, a Trash 13-ban a betérőt szegecses karkötők, farmerkabátok, zenekaros ékszerek és rózsaszín ruhák fogadják.

„Az idén júniusban az egyik barátnőmmel nyitottuk ezt a vintage boltot. A mottója ’its all about treasures’ (ez az egész a kincsekről szól), és ez is mozgat minket: vintage kincseket találni és ezzel gazdagítani a kínálatot. A punk mint stílus nekem nem a kannásborról, az utcán tarhálásról, az acélbetétes bakancsról, a céltalanságról vagy az alkoholizmusról szól, hanem valamiféle szabadságról, önmegvalósításról, egyéniségről. Szabadelvűségről, nem a tömegbe való beilleszkedésről. Azt jelenti, hogy menj a saját fejed után, tudva, hogy amit teszel, nem lehet rossz, mert a te döntésed. Hallgass az ösztöneidre, alakítsd a saját életed, foglalkozz azzal, amit szeretsz, amit élvezel, és tarts ki mellette, ne zavarjon, hogy más mit gondol. Nincs szükség arra, hogy megfelelj az elvárásoknak, mert ez csak megöli a jellemet. Vállald a véleményed és élj a saját elveid szerint, ne hagyd, hogy irányítsanak. Ezt a hozzáállást jelenti nekem a punk, és az irányzat is valami hasonlóról szólt akkoriban.”

Szerinte azok, akik a forgalmas közlekedési csomópontokon „színes tarajjal pitiznek az apróért”, úgy, hogy közben semmi életcéljuk nincsen, lejáratják az egész ideológiát és mozgalmat – a probléma csak az, hogy a közfelfogás is valami hasonlót, veszélyes alakokat azonosít a punkokkal. Pedig Fanni szerint az ember biztonságban érzi magát egy punkkoncerten, ahol mindenki tombol, mindenki azért jött, hogy kiadja a dühét, de senki nem bántja a másikat, vigyáznak egymásra.

„Mindennapjaimhoz a zene nagyban hozzájárul, ad egy olyan erőt, amit más nem. Energiát merítek belőle, és jól érzem magam, ha nincs más, ami erőt adna. A legjobb, amikor elmegyek például egy Motörhead vagy egy g.b.h koncertre – ezekért gyakran akár külföldre is elmegyünk a barátommal és a barátainkkal, de nagy öröm, hogy fiatal külföldi bandák is gyakran jönnek Budapestre. A koncerteken széttombolom magam, aztán ahogy kedvem tartja és a rákövetkező napom megengedi, vagy maradok a srácokkal a városban még lógni vagy hazamegyek, lezuhanyozom és belebújok a csipkehálóingembe.”

Zen, zene, indián nyár

Cseh András

Magas, mosolygós fiú, mezítláb, gitárral a kezében. Ha énekel, a hangja a megszólalásig hasonlít valakiére, akinek a dalai teljesen belénk ivódtak. Nem véletlen, hiszen Cseh András Cseh Tamás fia. András a nehezen behatárolható, egyesek szerint sámán-punk zenét játszó, Búcsúkoncert című formációval egészen rendhagyó dallam- és szövegvilággal jelent meg tavaly a hazai alternatív zenei életben. „A zenekarunk egy kis sziget nekünk a barátaimmal: szabadidőnkben imádunk próbálni, és koncertezni. A koncertjeinkre pedig egyre többen jönnek el, úgy tűnik, szeretnek minket, ez az egész egy nagyon kalandos meg kedves dolog” – meséli András, akit a zenélés mellett most leginkább a család és a munka köt le.

„Nemrég született meg a fiam, és emellett sokat dolgozom – mindenféléket, de most főleg grafikusként –, így megjelent az életemben először valami stresszhez hasonló érzés. Amikor erre rájöttem, elkezdtem keményen elkülöníteni időket az emberi dolgokra, mert nem szeretnék zombivá válni. Ilyen nekem jelenleg a babázás, az együttes, aztán már több mint tíz éve a zen meditáció, és újszülött korom óta az indián játék.”

Magyarországon András édesapja volt az első indián, aki a Bakonyban létrehozta barátaival a mai napig működő indiántábort, ami önfeledt játék és a rendszerből való kilépés jelképe lett. A kezdetben egy baráti társaságból verbuválódott résztvevők száma mára mintegy kétszáz főre duzzadt, azonban a játék egyáltalán nem nyitott, nem szeretnének sem turistaattrakcióvá válni, sem az erdő nyugalmát ennél jobban megzavarni. A Cseh Tamás (indián nevén Füst a szemében) honlapján fellelhető képek és a vele készült korábbi interjúk alapján magunk előtt láthatjuk a törzseket, a sátrakat, a tüzeket, a tűz mellett az asszonyokat és a gyerekeket, az erdőben vadászó férfiakat, a harcba hívó dobszót, a rajtaütéseket. Az avarban kúszó felderítőket, a törzsek összecsapásait, amiket ha nem is véresen, de a harc pillanatában mindenképpen komolyan vesznek. A hazatérést alkonyatkor, a sziklanyugalmú törzsfőket este a tűznél, meséket és jóslatokat, a hajnalban a sátor köré merészkedő vadakat, az élet egyszerű és tökéletes körforgását.

„Édesapám sokat mesélt nekem gyerekkoromban, fejből mondta őket, mindig újakat talált ki. Ezek között sok indián történet is volt, amik nagyon megmozgatták a fantáziámat. Az indiánok álomszerű világban éltek, képzelj el például egy több hónapos kemény telet egy sötét bőrsátorban eltöltve, utána pedig a vándorlást nyáron a prérin, milyen lehetett? – meséli András, aki egyébként Cseh Tamás 2006-ban kiadott, észak-amerikai indián meséket tartalmazó

Csillagokkal táncoló Kojot című könyvét is illusztrálta. – Ezt a gyerekkori álomszerűséget szerettem volna a könyvben lefesteni.”

A női jógavonal

Juhász Sarolta

Nők százainak segített megtalálni az egészséges egyensúlyt, mialatt maga is megküzdött saját nőiségével, az anyasággal kapcsolatos elvárásokkal. „Nagyon régen tudtam, hogy a jóga lesz majd az az irány, amiben kiteljesedhetek. És bár már gyerekkoromban nagyon vonzódtam a keleti filozófiákhoz, sokat is olvastam erről, van egy ilyen mondás, hogy ha a tanítvány kész, a mester megjelenik. Az én mesterem is megérkezett, amikor tényleg készen álltam. A mesteremnek, Németh Gergőnek alapélménye volt, hogy a nagyrészt nőkből álló gyakorlók problémáira személyes, tapasztalati úton szerzett és továbbadható választ nem tud adni, így én lettem az, aki a jógastúdióban kizárólag női jóga oktatását végezte és végzi azóta is.”

Sarolta – mint mondja – életében eddig sehová sem úgy érkezett, hogy szeretett volna odajutni, hanem hogy meghívást kapott a feladatra, és aztán ezerszázalékos erővel vetette bele magát. A közös pont az eddigi munkái – a tanítás, a hátrányos helyzetű gyermekek fejlesztése és a női jógaoktatás – között az, hogy mindegyikben az elfogadás, az élhető élethez segítés szándéka és ennek a tudásnak a továbbadása került középpontba. „A hozzánk érkező nőknek alapfelismerése, hogy van olyan női társaság, ahol mély beszélgetésekre nyílik lehetőség. És ezáltal azt is felfejthetik, hogy azok a dolgok, amelyeket felszínes nőiséggel azonosítunk, mint például a műköröm vagy a szolárium, igazából a mi saját belső elutasításunk a nőies vagy a nőiesnek titulált dolgokkal szemben. Ilyenkor mindig azt szoktam tanácsolni, ha valaki nagyon előítéletes, próbáljon meg olyat tenni, amitől nagyon tart. Adja át magát az élménynek, oldja föl, nézzen vele szembe.” Saroltának is van tapasztalata erről a nőiességgel szembeni, belső ellenállásról, amely abból adódott, hogy ödötik gyerekként fiúnak akarták, így már magzati kortól kezdve hozta magával ezt a kódot, amivel szembe kellett néznie, hogy aztán elfogadhassa. Csakúgy, mint anyasággal kapcsolatos korlátaival is ahhoz, hogy háborítatlanul tudja világra hozni kislányát, a ma már négyéves Blankát. Így a szüléssel és az anyává válással járó félelmek és gátlások feloldásában is sokat tud segíteni.

Számára a szabadság azt jelenti, hogy azzal foglalkozhat, amivel foglalkozni szeretne. „Nekem a jóga tudott az emberi lét alapkérdéseire egyedül választ adni, ezt tartom az egyik legmegalapozottabb rendszernek, amely képes a test, az idegrendszer és a psziché egyidejű harmonizálására. Ugyanakkor nem elvont fogalmi keretek között történik mindez a jógán keresztül, hanem tapasztalati úton, ezáltal kézzelfogható változásokat eredményez.”

Már rajta vagyunk a hajón

Rakonczay Gábor

Mindenkinek megvan a maga óceánja, amit át szeretne szelni vagy amit le kell győznie. Az életet nem érdemes a tévé előtt elvesztegetni, hiszen mindannyiunk hajója indulásra készen áll a kikötőben, félni pedig azért nem kell, mert a halál az élet része – véli Rakonczay Gábor többszörös világrekorder hajós, aki kétszer evezte át az Atlanti-óceánt.

Gábor már az oviban is hajókat rajzolt, saját, belső útjának bejárása mégsem az evezéssel kezdődött, hanem alkotói szárnybontogatással. „A szabadság-élmény aztán a hajózásban teljesedett ki, hiszen arra mész, amerre akarsz, akár az egész földet bejárhatod, miközben ha akarod, ha nem, totálisan kikerülsz az egész civilizációs burokból. Ott aztán tényleg csak te vagy meg a végtelen óceán.”

Az első kalandot Gábor nem egyedül vállalta. Közös álmukat valósították meg Viktóriával, volt feleségével és jelenlegi legjobb barátjával, amikor még egyetemista korukban a maguk építette a Tűzhangya nevű, kétkabinos evezős hajóval 2007-ben 51 nap alatt 5200 kilométeres szakaszon szelték át az Atlanti-óceánt, felállítva ezzel az óceán átevezésének máig érvényes világrekordját vegyes páros kategóriában. Gábor életében ezután az óceán egyre erősebb szerepet kapott, olyannyira, hogy negyedik átkelését teljesen egyedül hajtotta végre az Atlanti-óceánon: Vitéz nevű kenujával 2012. január 25. és 2012. március 26. között, a tervezett 80 nap helyett 60 nap alatt – új világrekordot állítva fel – tette meg a Las Palmas (Gran Canaria) és St. John's (Antigua) közötti mintegy 5200 km távolságot. Egy csaknem végzetes kimenetelű borulás során a felszerelése teljesen elázott, és az elektromos berendezések felmondták a szolgálatot. Végül sikerült megfordítania a hajót, és így túlélnie a balesetet, ugyanakkor attól kezdve senki nem tudta követni, hol jár, és azt sem, egyáltalán életben van-e még.

Az utazás legutolsó szakasza ennek ellenére élete legszebb élményei közé tartozik. „Amikor nincs körülötted semmi, csak öt kilométer mélység alattad és a legközelebbi hajó lehet, hogy 500 kilométerre van tőled, akkor a víz elég hamar szembesít azzal, hogy nem lehet hibázni, viszont ha jól csinálsz valamit, akkor is a tiéd az eredmény. Nincs ott az a rengeteg inger, amivel itt a szárazföldön megtanultunk együtt élni, ehelyett az emberből előjönnek azok a dolgok, amik tényleg fontosak. Kinn ezek kristálytisztán látszanak, és esélyt adnak rá, hogy hazaérve az ember fogékony maradjon az igazi értékekre.”

Fotó:Pusztai Julianna és Szvacsek Attila