Rihanna az év humanitáriusa – itt a Harvardon mondott beszéde

"Elég, ha egy emberen segítesz"

Rihanna at @harvard

A post shared by Rihanna Daily (@rihannadaily) on Feb 28, 2017 at 11:48am PST

„Szóval, bejutottam a Harvardra!” – mondta Dr. Szöszi stílusban a tömegnek.

Rihanna is now the first female singer to ever receive the Harvard Humanitarian Award. pic.twitter.com/2A0Qv0Y1tk

— Music News & Facts (@Musicnews_feed) February 28, 2017

Azután egyértelművé tette, hogy mindannyian lehetünk humanitáriusok, és annak is kell lennünk. „Elég, ha segítünk egy másik embernek, anélkül, hogy várnánk valamit cserébe” – mondta. „Számomra ezt jelenti humanitáriusnak lenni. Vannak, akik úgy tüntetik fel, mintha ez valami szörnyű nehéz dolog lenne”.

„Az igazság az - és szeretném, ha ezt minden kislány tudná, aki a különböző segély kampányokat látja - , hogy nem kell gazdagnak lenned, hogy humanitárius légy. Nem kell gazdagnak lenned, hogy segíts valakin. Híresnek sem kell lenned. Még csak iskolázottnak sem. Én sem vagyok, bárcsak az lennék.”

És a teljes szöveg:

Szóval, bejutottam a Harvardra! Nem gondoltam, hogy egyszer ezt kimondhatom, de jó érzés! Köszönöm, Dr. Counter, köszönöm, Harvard Alapítvány, köszönöm, Harvard Egyetem ezt a nagy megtiszteltetést. Köszönöm. Hihetetlenül megrendültem, hogy ilyen hatalmas jelentőségű elismerésben van részem, holott sosem törekedtem ilyen babérokra.

Öt, vagy hat éves lehettem, amikor a tévében, emlékszem, láttam ezeket a segély reklámokat, és azt, hogy más gyerekek a világban hogy szenvednek, és a reklámok olyanokat mondtak, mondtak, mint: adj 25 centet, mentsd meg egy gyerek életét. És arra gondoltam, vajon hányszor huszonöt centet tudok összegyűjteni ahhoz, hogy minden afrikai gyereket megmentsek. És azt mondtam magamnak, ha felnövök, és gazdag leszek, az egész világon segítek majd a gyerekeknek. Fogalmam sem volt róla, hogy már tinédzserként lehetőségem nyílik erre.

17 évesen itt Amerikában kezdtem a karrierem, és 18 éves koromban indítottam el első jótékonysági szervezetemet. Az ezt követő években más szervezetekkel karöltve dolgoztam és találkoztam a legcsodásabb emberekkel. Közöttük a hatéves Jasminával, aki 2010-ben elhunyt leukémiában, és akinek a története ezreket késztetett önkéntes donorságra a DKMS-en keresztül. 2012-ben a nagymamám, a néhai Clara Brathwaite, elvesztette a rákbetegséggel vívott csatát, ez az ok és a hajtóerő a Clara Lionel Alapítvány mögött. Emberek vagyunk. És mind csak egy esélyt szeretnénk: esélyt az életre, az oktatáshoz, a jövőhöz. A CLF-nél annyi életet szeretnénk segíteni, amennyit csak lehetséges, de minden eggyel kezdődik. Az elsővel.

Ahogy körülnézek ebben a gyönyörű teremben, optimizmust látok, reményt, jövőt. Tudom, hogy mindannyiuknak megvan a lehetősége, hogy segítsen valakin. Csak ennyit kell tenni, segíteni egy emberen, és nem várni cserébe semmit. Számomra ezt jelenti, hogy valaki humanitárius.

Vannak, akik úgy tüntetik fel, mintha ez valami szörnyű nehéz dolog lenne. „Az igazság az - és szeretném, ha ezt minden kislány tudná, aki a segélyreklámokat nézi a tévében - , hogy nem kell gazdagnak lenned, hogy humanitárius légy. Nem kell gazdagnak lenned, hogy segíts valakin. Híresnek sem kell lenned. Még csak iskolázottnak sem. Én sem vagyok, bárcsak az lennék.”

De ez a szomszéddal kezdődik, vagy a melletted lévő emberrel, a padtársaddal akár, vagy a másik gyerekkel a játszótéren, egyszerűen meg kell tenned, amit tudsz, ahogyan csak tudsz, segíts. És szeretnék felhívást intézni az itt lévőkhöz: fogadják meg, hogy segítenek egyetlen embernek, egy szervezetnek, vagy egy ügynek, ami megérintette a szívüket. A nagymamám mindig azt mondta, ha van egy dollárod, van egy csomó megosztani valód. Köszönöm, hölgyeim és uraim. Megtisztelő, hogy itt lehettem.