Régi-égi történet

Király Tamás divattervező története

Hogy is kezdjem? Hogyan kezdjem el? Egyszer volt... Hol nem volt... Létezett. Már nem létezik. Nincs...De van. Létezik. Kincs.

Megszülettem szeptember 13-án. A történet, születésem után három évvel, ötvenhét évvel ezelőtt kezdődik, az biztos, hogy szeptemberben, az is biztos, hogy 13-án. Megszületett Attila, az öcsém. Ez a hónap- és nap-azonosság később sok furcsa szituációt hozott, főleg édesanyámnak. Például, amikor orvosnál voltunk, és a doktor a gyermekek születési adatait kérdezte, mindig szólt, hogy nem az előző gyerek adatát, hanem a másikét kérdezi. Az évszámra nem figyeltek...Én sötét hajjal, sötét szemmel születtem. Az öcsém szőkén, kék szemmel. Ahogy telt az idő, öcsémnek kicsit hosszabbra hagyták a haját. Aranyhaja göndörödött, mint egy kis angyalnak a barokk festményeken! Egy régi fényképet látok magam előtt, karácsonyfa mellett ül az ölemben. Átölelem, mosolygunk, boldogok vagyunk. Teltek a hónapok, évek. Attila három éves. Kiderült, hogy nem tud beszélni. Organikus agykárosodással született. Szüleim elváltak, mi édesanyámmal maradtunk. Én elkezdtem iskolába járni. Kitűnő tanuló voltam, az iskola legjobb versmondója, legjobb rajzolója, bábosa, táncosa... Attila otthon volt. Arckifejezését látva nem a földön, hanem valami távoli bolygón, elmerengve. Sokszor az asztalhoz kikötött lábával jobbra-balra hintázó, ingó látványa fogadott.

Miközben én kiskamasz lettem, ő intézetbe került Gyöngyöstől, szülővárosunktól több száz kilométerre. Ritkán tudtam meglátogatni. Több órás utazás után, a település szélén vagy távolabb volt az intézet, kietlen helyen. Várakozás, indulás be, épületeken át, megérkezés abba az épületbe, intézeti szagok, neonfény, félig elpusztult növények, konzervdobozos, koszos hamutartók a folyosó ablakában. Még egy ajtó, egy terem, itt már betegek, az öcsikémet fürkészem, nem látom, közben, furcsa, nagy fejű, ferde szemű, torz testű, kövér idegenek ugranak rám, csókolgatnak, ölelnek, szorítanak, nem engednek el, nyáluk csorog. Kiszabadulok. Következő terem. Ugyanez! Azután végre meglátom Attilát.

Megismertem Őt, de hogy Ő felismert-e engem, nem derült ki. Már soha nem is fog. Kétségbeesetten vártam a látogatási idő végét. Visszanéztem rá a kórterem ajtajából utoljára, a galaxisokkal távolabb lebegő arcára…

1995. szeptember vége, telefoncsöngés, hideg hang. A nevem után érdeklődik, igennel felelek, és közli: „Testvére, Király Attila elhunyt. Kérem, a temetés ügyében intézkedni szíveskedjen.”

Harminc évig nem láttam. Folyamatosan magammal hordoztam a képét, a szellemét, Őt magát. De szégyelltem, és nem szégyelltem magam egykének hazudni. A másodperc tört része elég volt, hogy rádöbbenjek, a hazugság valósággá vált. A szégyen pedig egészen más formát öltött. Magamat kezdtem egyre erőteljesebben szégyellni. További másodpercek, és a tudatos vágy kapott lángra bennem, és biztossá, bizonyossá vált, az utolsó utat csakis, kizárólag kettesben tehetjük meg. Csakis én kísérhetem Őt. Hisz minden megváltozott, más lett a világ, kitisztult minden, az értékek meghaltak, újjászülettek, és egészen más formában éltek bennem tovább. A helyére került minden.

Száz méter, kétszáz lépés, ennyi volt a táv a ravatalozótól a sírig. A méterek azonban mérföldóriásokká nőttek, a percek végtelen évekké változtak, és a külön töltött harminc év, a gyermekkor közös emlékei mind belesűrűsödtek ebbe a rövid, gyászos és mégis intim sétába.

S ma...?

(A kamaszkor torz lényei mára angyalokká váltak ‒ mennyit változtam!)

Úgy gondolom, a sors kegyeltje vagyok, hisz egy angyal volt a testvérem. S az élet azóta is angyalokkal hoz össze. A Baltazár Színház angyalaival már évek óta együtt dolgozom. Megtestesült jóság, őszinteség és tisztaság, az önzetlen szeretet magisztrátusa, „csodálatos gladiátorok" ‒ csak ezek a jelzők élnek a szívemben, amikor rájuk gondolok. Egy világtalan fantasztikus szonettje a zongorán, egy kép, melyet ajkával festett a mozdulatlanság kalodájába zárt ember, akár a tíz ujjal táncoló...

...vagy a hétköznapok hősei, akik elvesztették életük során azt, ami nekünk a mai napig természetes.

"A mássággal szemben könnyű toleránsnak lenni, csak kicsit megembereled magad, és máris megy. Nekünk viszont egész életünkben az intoleranciával szemben kellett toleránsnak lennünk, ami olykor embert próbáló feladat."

(Müller Péter Sziámi)