Pénzgravitáció

Luxusfogyasztás és nyomor - kihez vonzódik ma a pénz? Interjú Dr. Kerekes Sándor közgazdász-professzorral

A közhiedelem szerint közgazdászok a pénz szaporításával foglalkoznak. Ön ellenben természetvédelemről és boldogságról beszél. Nem szereptévesztés ez?

Az ökonómia és ökológia (közgazdaságtan ill. környezettudomány a szerk.) azonos tőről fakadnak. Szűkebb lakókörnyezetünk (oikosz – ház, háztartás) rendben tartását jelentik. Elvontabban egy-egy rendszer működési módját próbálják leírni, helyesen meghatározni, csak a legutóbbi száz évben kerültek ellentmondásba. A szakadék valóban sokat mélyült, a legutóbbi pár évig nem gondolták épelméjűnek, aki összhangba próbálta hozni a „piac vastörvényeit” a természettel, amit sokan a világ folyása szempontjából mellékes dolognak, széplelkek témájának tartanak.

Amennyire én látom, a világ egy spirál mentén változik, jó esetben felfelé, ez a fejlődés. Van ebben visszatérés, de megújulás is egy magasabb szinten. Ma sokan pesszimisták a világ globális bajait és döntéshozóink gondolkodásának lemaradását látva. De vajon tényleg csak katasztrófából tanul az ember? Véleményem szerint nem, tapasztalatból is tanulunk, s megvan a tudásunk és erkölcsünk a katasztrófa elkerülésére.

És a boldogság?

Amikor a közgazdaságtan klasszikusai, Adam Smith és John Ruskin a boldogságról beszéltek, azt szinte szinonímaként használták a gazdagságra. Ám ez nem egy vagy több egyén vagyoni gyarapodását jelentette, hanem az egész társadalomét, nagy szavakkal élve a közjót. Ruskin megfogalmazása szerint „az emberek közt a leggazdagabb, aki a leginkább betölti saját élethivatását és egyúttal a leghasznosabb a közösség számára.” Daniel Kahneman Nobel-díjas közgazdász és a magyar származású pszichológus Csíkszentmihályi Mihály felhívták a figyelmet, hogy a boldogság nagyrészt a tevékenységből ered. Önkéntes és örömmel végzett, aktív tevékenységből. Sonja Lyubomirsky, a fiatal kaliforniai pszichológia-professzor már irányszámokat is ad: kutatásai szerint az ún. „krónikus boldogság” felét genetikai tényezők, 40 százalékát az akaratlagos tevékenységek (beleértve az önkontrollt is) határozzák meg. A külső tényezők – amelyeknek az anyagiak csak tört részét képezik – mindössze 10%-ban játszanak szerepet tartós boldogságunkban.

Ám amilyen mértékben a fizikai energiáinkat az anyagi célok elérése érdekében befektetjük, olyan mértékben sorvad el az érzékenységünk a másfajta jutalmak iránt. A barátság, a művészet, a természeti szépségek, a vallás és a filozófia iránti érdeklődés egyre kisebb. Ami még aggasztóbb, igen magassá vált annak a választási lehetőség költsége, hogy valaki a gyermekével játszik, vagy verset olvas, esetleg részt vesz egy családi összejövetelen. Az emberek egyszerűen megszűnnek ilyen „irracionális” dolgokat csinálni.

A mai gazdasági gondolkodásban, – amit inkább nevezhetünk ökonomizmusnak, mint a szó eredeti értelmébe vett ökonómiának – teljesen eltűnt még az érdeklődés is az ilyen finomságok iránt, maradt a pőre méretgazdaságosság, versenyképesség, termelékenység mindenek felett való fokozása. Az emberiség leggazdagabb egy százalékának harácsolása már csak úgy lehetséges, ha mindent kihasználnak, amit ez a fajta gazdaságideológia lehetségessé tesz. Összességében az emberi társadalom az, ami nem fenntartható a maga egyenlőtlenségével, a vagyon és felelősség szétválásával, kevesek luxusfogyasztásával és sokak fennmaradó nyomorával. Minden más csak ennek a következménye!

Hogyan fogalmazná újra a jó értelembe vett közgazdaságtan alapkérdését?

A józan ész mellett ma már felmérésekből is tudjuk, hogy a boldogság legfőbb ellensége a munkanélküliség. A bankárok – a válság előtt, főleg az USA-ban – azzal érveltek, hogy a dereguláció azért fontos, mert segíti a növekedést. Szerintük a növekedés magasabb rendű, mint a rövid távú stabilitás. Valójában az emberek pont fordítva gondolják. Európa társadalmainak a legfőbb gondja ma a munkanélküliség, s akkor még nem beszéltünk munkával bíró szerencsések munkaöröméről.

Előbb-utóbb szembesülünk korunk fő kérdésével: hogyan lehet azt a társadalmat újrateremteni, ahol az emberek ott élik jól magukat a bőrükben, ahová születtek. Niedermüller Péter idézi Arjun Appadurai amerikai kultúrantropológus globális társadalom elméletét, mely szerint a ma lakóhelyüket elhagyók két jól elkülöníthető csoportba tartoznak. Az első csoportba az ún. digitális nomádok tartoznak, az üzletemberek, művészek, turisták. Ők magától érthetődő természetességgel mozognak a sajátjuknak tekintett globális világban. A kultúra egységesítése alapvető érdekük, a helyi jellegzetességek számukra csak korlátot jelentenek. A másik csoportot a vendégmunkások, menekültek, emigránsok alkotják, akik életfeltételeiket elviselhetetlennek tartják hazájukban. Az első csoport önkéntesen, a második kényszerből vándorol. A rendszer azonban még mindig az első csoport óhajait szolgálja még magasabb szinten, a második csoport alapszükségletei helyett.

A közgazdaságtan alapkérdése ebben az értelemben az, hogyan tudjuk megfordítani a pénzgravitáció törvényét. Fejlődésünk akkor tud csak folytatódni, ha elérjük hogy a pénz ne a gazdagokhoz áramoljon, ahol nincsen boldogságnövelő hatása, hanem a szegényekhez, akiknél az emberhez méltó élet alapfeltételeit tudja biztosítani.

Az interjú folytatását az ELLE Man tavaszi számában olvashatják!