„Lehet, hogy az irodalmi világ ugyanolyan macsó, mint a politika”

Interjú Tompa Andreával, a Libri Irodalmi Díj egyetlen női jelöltjével

Nagyképű válasz lesz, de hát van valamennyi realitásérzékem: az Omerta című regényem jó fogadtatásban részesült, ezért tulajdonképpen számítottam a jelölésre. Ám a kérdés második felére népszerűtlen választ fogok adni: egy író nem úgy gondol magára, mint női író, hanem mint író. És mivel könyveket jelölnek díjra, nem szerzőket, ezért nyilván „csak” örültem, hogy jó könyvek társaságában lesz az enyém is; a többivel nem törődtem. Ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy a díjak nagyjából a társadalmat is leképezik, bár talán egy kicsit jobb társadalmat, elvégre sok klasszul gondolkodó, nyitott ember jelöli ki a díjazható könyveket. Tehát ebben a listában nincsenek nők, de nincsenek fiatalok sem. Én nem látom át az irodalmi szcénát, azonban az volna jó, ha megneveznénk a kimaradó fontos könyveket, amelyeket nők írtak, fiatalok írtak. Erre én sajnos nem vagyok hivatott. Azonban e helyzet nyomán sokszor vagyok gyanakvó magammal szemben is, amikor így egymagam vagyok kénytelen egy törpe kisebbségben a nők által írt irodalmat reprezentálni, hogy talán nem is azért szerepelek ezen vagy azon a listán, mert írtam egy jó könyvet, hanem mert nő vagyok, és szükség van a listában egy nőre, mert még kínosabb volna, ha egy sem volna. Ez a gyanú manapság sokszor felmerül bennem.

Erre nincs abszolút válaszom. Lehet, hogy nem írunk elég jó könyveket. Lehet, hogy ez az irodalmi világ ugyanolyan macsó, mint a politika, akármilyen zseniális könyveket is írnánk.

Politikában talán igen. Művészetben végzetes hiba volna. A művészetben, sajnos, ma túl sokat beszélünk az alkotó személyéről (neméről is akár). Jobban szeretném, ha az alkotó helyett a művekről beszélgetnénk. Engem az alkotó nem érdekel.

Talán ez a könyvem kapott a legnagyobb nyilvánosságot és figyelmet. De hát mondjuk így épül fel egy „életmű”, vagyis az első könyv ismeretlen, a második kicsit jobban ismert, a harmadik stb. – már ha az embernek szerencséje van, és a könyve érdeklődést kelt az olvasók és a kritikusok körében. Én mindegyik munkámat igyekszem egyformán szeretni, bár leginkább a hibáikat szokta látni. Mellesleg a Fejtől s lábtól című regényemért legalább három díjat kaptam.

Emberi történetek meséléséről. És számomra az ember fogalmába beletartozik a férfi és a nő is. Sőt, ideális esetben – ezt üldözöm, keresem, vágyom – ezen a férfi-nő megosztottságon próbálok túllépni. A hasadások, hasítások bénítóak, az egység, az összetartozás felemelő.

Talán a 19. századi orosz irodalom, Dosztojevszkij, aki a felkavart kamaszlélekre, amely olyan kétségbeesetten keresi az élet értelmét, jól hat. De akár a varázslatos dél-amerikai szerzők is, akik ugyanerre a kamaszlélekre azzal az ígérettel hatnak, hogy nem csak ez a kis szűk valóság van, hanem egy sokkal titokzatosabb valóság is. Ebből is látható: kamaszkoromban kezdtem el olvasni. Sajnos azonban az ifjúsági irodalom tokkal-vonóval kimaradt.

Kettőt mondok, egyik sem szépirodalom. A fák titkos élete (Park Kiadó) csodálatos könyv az erdőről, ahogy a fák kommunikálnak, egymást támogatják, gondozzák. Az emberiség tanulhatna valamit a fáktól. A 100 remekmű részletesen (Masterpieces in detail, Taschen), ami igazán megjelenhetne magyarul is: nagy műalkotások finom, részletes, olykor megdöbbentő feltárása, a festmények csodás, kódolt világa ez.

A döntős könyvek a következők:

• Bödőcs Tibor: Addig se iszik
• Földényi F. László: A melankólia dicsérete
• Kemény István: Lúdbőr
• Nádas Péter: Világló részletek I.-II.
• Parti Nagy Lajos: Létbüfé
• Peer Krisztián: 42
• Spiró György: Kőbéka
• Tolnai Ottó: Nem könnyű
• Tompa Andrea: Omerta
• Vida Gábor: Egy dadogás története