Jennifer Aniston nem bán semmit sem

Egy nő, aki elégedett az életével, amit kialakított magának

Aniston egy évtizedet töltött el a Jóbarátokban, és több mint harminc filmben szerepelt, de a szerep, amely a leginkább hozzá kapcsolódik, az Amerika Szenvedő Szerelmese.

Végeérhetetlenül bonyolódó házassági történetei, az öröme, a bánata és többezernyi feltételezett terhessége jó huszonöt éve kimeríthetetlen forrásául szolgál a pletykalapok híreinek. „Olyan társadalomban élünk, amely azt üzeni a nőknek: ebben az életkorban már férjnél kellene lenned, mostanra már gyerekeket kellett volna szülnöd – mondja Aniston. – Ez tündérmese. Ez az a minta, amiből lassan megpróbálunk kitörni.”

Aniston a vászon, amelyre Amerika kivetíti a nőkre, főként a sikeres nőkre vonatkozó kettős mércéjét. Először Rachel Green­ként ismertük meg, aki a házasságkötés elől menekülve New Yorkba költözött, hogy megtalálja önmagát. Utána tíz éven át azonosultunk vele érzelmileg, miközben nyomon követtük, összejön-e Ross-szal, majd nem sokkal utána szemtanúi lettünk, amint tökéletes esküvőn ment férjhez Brad Pitthez. Nyilvánvalóan jövedelmező kivetítésről van szó, különben nem lehetett volna eladni évről évre. „Talán az emberek azt keresik benne, ami a saját életükből hiányzik” – veti fel Aniston. Vagy a házasságot és a gyerekeket mint a nő legmagasabb fokú boldogságának fokmérőjét arra használják, hogy a sikeres nőket megfosszák az erejüktől. „Miért akarunk boldog befejezést? Miért nem esik szó a boldog létezésről? A boldog folyamatosságról? Mindannyian folyamatos változásban élünk – mondja. – Ami manapság boldogságnak számít, az nem az ideál, amit az ’50-es években hoztak létre. Ugyanezt a narratívát a férfiakról nem hallod. Ez a szexizmus része: mindig a nő az, akit kicsúfolnak, elhagynak, aki vénlány marad, sosem fordítva. A legszomorúbb az, hogy ezeknek a gondolatoknak jó része a nőktől érkezik. Talán olyan nők ők, akik még nem jöttek rá, megvan az erejük és a képességük ahhoz, hogy elérjék a belső boldogságot.”

Anistonról nagyon könnyű elfelejteni, mekkora a hatalma, az a méretű hatalom ugyanis, amivel ő rendelkezik, ellentétben áll a róla kialakult szerethető képpel. Szelíd, meggyőző erő az övé, az a fajta, amivel maga mellé tudja állítani az embereket. Nemcsak figyelemre méltó módon kedves és megközelíthető, hanem okos, óvatos, határozott és pontos, személyként és színészként egyaránt. Azon a ponton, ahol a legtöbb sikeres színésznő elkezd leereszteni, Aniston a lassításnak semmi jelét nem mutatja. 2017-ben, 48 évesen a második helyet foglalta el a Forbes legjobban fizetett színésznőkről készült listáján. Hamarosan elkezdi forgatni az új tévéshow-ját, és nemsokára felbukkan két új Netflix-produkcióban: a Murder Mysteryben és a First Ladiesben.

A nemrégiben kijött Dumplin’ egy Julie Murphy-könyvből készült adaptáció, Kristin Hahn munkája, és tisztelgés Dolly Parton előtt, aki átengedte a dalait a filmhez, és hat új szerzeményt is írt hozzá. A filmben Aniston (amúgy az énekesnő nagy rajongója, aki az egyik kutyáját is róla nevezte el) egy egykori szépségkirálynőt játszik, aki ma a saját szépségversenyét üzemelteti egy kisvárosban. Egyedül neveli a lányát, Willowdeant, akit csak Dumplin’-nak becéz. „Gombócka” a becenevének megfelelően túlsúlyos, és zokon veszi, hogy az anyja többet törődik a versenyzőkkel, mint vele, ezért úgy dönt, ő is benevez. Ami tiltakozásként indul, abból a barátság és a befogadás ünneplése lesz. Olyan üzenet ez, ami közel áll Aniston szívéhez, hiszen ő is lányos lány és jó barát.

(...)

Aniston, akinek a szülei korán elváltak, azt mondja a barátairól, „mindig azzal viccelődünk, hogy egymást neveltük fel, mi játszottuk az anya, a nővér, a gyerek szerepét egymás életében”. A saját családját ő is a maga módján alakította ki. „Sosem voltam az a gyerek, aki üldögélt és az esküvőjéről ábrándozott. Nem törtem a fejem ilyesmin, és amikor először megkérték a kezemet, nem is nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel.” Ebből a gyerekkori környezetből úgy menekült el, hogy tévét nézett, és arról álmodott, egyszer majd színésznő lesz, és ez indította el a pályafutását. „Nem az volt a legfontosabb számomra, hogy párkapcsolatot találjak, hogy azon törjem a fejem, kihez fogok férjhez menni, és milyen lesz az esküvői ruhám. Helyette házat építettem cipősdobozokból, vécépapírból meg nemezből, olyan otthont, ahol biztonságban érezhetem magam. És biztos vagyok benne, a szüleim válása hozzájárult ahhoz, hogy a házasságról ne azt gondoljam, milyen nagyszerű intézmény.”

Részben ez az oka annak is, miért bosszantja, ha az emberek megszállottan a szerelmi életével foglalkoznak. „Nem érzek űrt. Szerintem a házasságaim mind nagyon jól sikerültek. És amikor véget értek, akkor ez a mi döntésünk volt, mert tudtuk, hogy a boldogság néha már nem létezik ugyanazon a felálláson belül. Természetesen akadtak hepehupák, és nyilván nem éreztünk minden pillanatot fantasztikusnak, de végső soron csak egy életünk van, és soha nem maradnék benne egy helyzetben félelemből. A magánytól való félelemből. Az attól való félelemből, hogy nem fogok tudni életben maradni. Ha benne maradsz egy félelemre épülő házasságban, azzal csak ártasz önmagadnak."

(...)

Körbevezet az otthonában, amit a volt párjával, Justin Theroux-val teljesen felújítottak. A ház egyszerre meghitt és drámai, tele sötét bőrrel, fával és bolyhos párnákkal. A teraszról az úszómedencére látni, ahol vasárnaponként a barátnői gyerekei hancúroznak. Hogy neki lesz-e saját gyereke, azzal kapcsolatban még bizonytalan. „Néhány nő arra született, hogy feleség legyen, és anya. Nem tudom, az én esetemben ez mennyire jön természetesen.” Mindenesetre nyitottan fogadja a lehetőségeket. „Ki tudja, mit hoz a jövő, ha gyerekről és partnerkapcsolatról van szó? Manapság, a tudomány és a csodák korában egy sor dolgot máskor tehetünk meg, mint korábban.”

FOTÓ: ZOEY GROSSMAN, STYLING: ALISON EDMOND, MAKEUP: GUCCI WESTMAN, HAJ: CHRIS MCMILLAN