Férfiakkal szkanderozni

A mai magyar média világáról Jakupcsek Gabriella beszélgetett Al Ghaoui Hesnával, D. Tóth Krisztával, Iszak Eszterrel és Viszkok Fruzsinával.

Viszkok Fruzsina: A neten pont az a jó, hogy nincsenek korlátok, ott tényleg elmondhatod, amit akarsz, ahogy akarod, kinézhetsz úgy, ahogy akarsz. Én nem egyetlen irányt követek, hanem az egyik nap sminkekről beszélek, a másik nap könyvekről, a harmadik nap a továbbtanulásról. És erre nyitottak az emberek. Ugyanakkor mostanában egyre többször megkapom azt, hogy miért nem beszélek valamiről, ami épp nagyon aktuális. Ha viszont nem érzem magam kellően magabiztosnak az adott témában, akkor inkább nem érintem.

D. Tóth Kriszta: Nők és férfiak pont annyifélék, ahányan élnek ebben a világban, és ezt a fajta sokszínűséget egyáltalán nem adja vissza a média, mert majdnem mindenki tart a kudarctól, a tökéletlenségtől, a bukástól. Léteznek kísérleti platformok, a YouTube pont ilyen, de a mainstream média alapvetően fél a változástól, és inkább a biztonságra megy. Emlékszem, még junior tévésként éppen elkezdtem lehetőségekhez jutni, amikor visszahallottam magamról egy véleményt, amit pozitívumként fogalmaztak meg, engem viszont elképesztően szíven ütött: „ Kriszta nagyon jó munkatárs, mert olyan... problémamentes”. És ez azt jelentette, hogy befogja a száját, nem ellenkezik, nem tesz föl kérdéseket, csinálja a dolgát, jó iparos. Igazából olyan semmilyen, nincs vele gond. Én akkor határoztam el, hogy nem problémamentes szeretnék lenni, hanem karakteres.

Al Ghaoui Hesna: Ma a tévékbe elsősorban olyan embereket keresnek, akik többféle helyen is bevethetőek, de nem túl karakteresek. Néhány ikonikus nő a mai napig jelen van a képernyőn, de ők mind 10-15 évvel ezelőtt kezdték a pályájukat.

IE: A vlogger/blogger világ olyan szempontból jó irányba viszi a médiát, hogy most már a „nép” választja ki, ki az, akire kíváncsi. Nem a tévéproducerek építenek fel karaktereket, hanem valós, hús-vér lányok és fiúk lesznek népszerűek azért, mert kíváncsiak rájuk a fiatalok. Ha egyszer végre megszerzem a pszichológiai diplomámat, ebből fogom írni a szakdolgozatom: hogy mi alapján választódnak ki a népszerű YouTube-sztárok. És ez a platform teret ad a nőknek is, mert itt nem korlátozhatnak minket.

VF: A YouTube-ról egyelőre sok nő fejében az a kép él, hogy gyerekes, ezért nem túl sokszínű még. De egyre több tévés arc jelenik meg ott, ettől lassan elfogadottabbá válik. Ugyanakkor ezen a területen is több a férfi, talán azért is, mert nőként mi sokkal jobban tartunk a visszajelzésektől. Nagyon sok ismerősöm mondja, hogy szívesen indítana YouTube-csatornát, de fél a kommentektől. A legdurvább, személyeskedő kommenteket nőktől kapom, és elsősorban nem a tartalommal, hanem a külsőmmel kapcsolatosan, például hogy milyen a szemöldököm. De hát mit csináljak, ha egyszer így nő?

DTK: Az interneten sokkal dinamikusabban fejlődik a nők láthatósága. Úgy hasonlítanám össze a két platformot, hogy a mainstream média olyan, mint egy nagy anyahajó; mire megfordul, és a képernyőn megjelenik a valódi sokszínűség, az évekbe telik. Ezzel szemben az internetes mozgókép egy kis motorcsónak, ami eszméletlenül gyorsan mozog, változik. A lányomnak, aki most 12 múlt, fél éve van egy privát YouTube-csatornája, ahol saját maga készít videókat. És az állam leesik, mennyire ügyesen képes önmagát megtanítani a szükséges képességekre! Mi elmentünk tanfolyamra, egyetemre, gyakornokoskodni, ez a korosztály viszont keres magának oktatóvideót, vagy chaten tanácsot kér valakitől, és megtanulja autodidakta módon.

Iszak Eszter: A közösségi médiával kapcsolatban nekem is ambivalens érzéseim vannak. Való igaz, hogy rossz hatással lehet a fiatalokra, mert irreális test- és életképet mutat. De ez az én tinikoromban sem volt másképp, csak akkor a divatmagazinok meg a tévécsatornák játszották a „mumus” szerepét. Szerintem szűklátókörűségre vall, ha valaki a megtestesült ördögöt látja az Instagramban vagy a YouTube-ban. A közösségi oldalaim jó platformok arra, hogy tartsam a kapcsolatot a rajongóimmal, de képtelen vagyok egy bizonyos szintnél beljebb engedni másokat az életembe. Ezért is nincsenek negatív posztjaim, pedig nyilván velem is történnek rossz dolgok.

AGH: Létezik az a felfogás, hogy az emberek el akarnak menekülni a problémáiktól, és azért kapcsolják be a tévét, ahol már szinte csak show-műsorok, kvízjátékok, game show-k mennek, mert a tévék olyan műsorokba fektetnek be, amelyek már százszor beváltak. Az Instán és a YouTube-on is az az alapállás, hogy az emberek arra vágynak, hogy valami szépet, jót és különlegeset lássanak, és ne a problémáikkal foglalkozzanak. Ez persze felveti

a kérdést, hogy akkor hol beszélnek a valós problémákról.

IE: Én is próbálkoztam egy darabig „népneveléssel”, ami azt jelentette, hogy igyekeztem rendszeresen könyv- vagy zeneajánlót beszúrni a személyesebb hangvételű posztok közé. De hogy nem láttam a nyitottságot és az érdeklődést, maradtam a jól bevált dolgoknál, hiszen az emberek nagy része csak színes-szagos dolgokat akar látni ezeken a felületeken. És igazuk is van, ezek az oldalak sok esetben erre valók. A probléma ott kezdődik, ha valakinek csak ez jelenti a szellemi táplálékot. Ha háromszavas önsegítő idézetekből akarja összerakni magát, és azt gondolja, az olyan mondatok, mint „légy önmagad, mert belőled csak egy van” vagy „irigy emberek mindig is voltak és lesznek” fogják megváltani az életét.

DTK: Én például nagyon szeretem az Instagramot, de azért az az egyik legfelszínesebb felület. Egy évvel ezelőtt kezdtem ott azt a kísérletet, hogy mindennap lefotózok valamit, ami tetszik nekem, ami pozitív és megszólít. Ez kicsit magamnak is szólt, hogy ne a rosszat vegyem észre körülöttem. Dolgok, amiket szeretek: ennyi az egész. Nagyon ritkán teszek fel szelfit, de messze a legnagyobb aktivitást azok a fotók váltják ki, amiken én látszom. Szépen növöget az oldalam a 365 napos kihívás hatására, de nem annyira dinamikusan, mint ha mindennap egy szelfit tennék ki. A WMN.hu indulása előtt sokan figyelmeztettek, nem fog megállni a lábán azzal az attitűddel, hogy a világ ilyen is meg olyan is, és ezt a sokszínűséget igenis meg kell mutatni, mert az igazságnak több oldala van. Nem lett igazuk. Legutóbb a #metoo kapcsán például három publicistánk három különböző árnyalatát képviselte az ügynek. Míg régebben nehezen tudta hová tenni az olvasó, hogy ugyanabban a magazinban egy témáról különböző álláspontok is megjelennek, ma már szeretik, sőt kérik ezt tőlünk.

(...)