Ettől vagyok törékeny

Interjú Fullajtár Andreával

ELLE: Amikor beszélgetünk, éppen a Terror című darabot próbáljátok a Katona József Színház Kamrájában. A történetben egy vadászpilóta áll a bíróság előtt, akinek döntenie kellett, hogy egy 164 embert szállító repülőgép lelövése árán megmentsen-e egy stadionnyi hetvenezret. Te a vádat képviseled az ügyben. Az ő igazsága megegyezik a saját, civil igazságoddal?

Fullajtár Andrea: Abszolút, de ennél sokkal lényegesebb, hogy ez a darab nagyon fontos alapköve lehet a terrorizmusról való gondolkodásunknak. Ami miatt ugyanis elképesztően izgalmas, hogy miközben a vád és a védelem oldalán folyamatosan hangzanak el igazságok, és két nagyon ellentétes gondolkodás feszül egymásnak, az ítéletet végül a nézőknek kell szavazással meghozniuk. Tehát az embereknek maguknak kell átgondolni és több szempontból megvizsgálni a problémát, hogy aztán felelősen, erkölcsileg-lelkiismeretileg jó döntést hozzanak. És valószínűleg így is többen lesznek, akik hazafelé a metrón elgondolkodnak, vajon biztosan helyesen döntöttek-e, mi pedig az ügyvédet alakító Mészáros Bélával folyton arról beszélgetünk, hogy ha a másikunk igaza nyer, aznap este mit rontottunk el. A darab Európában jelenleg több mint húsz színházban fut, az interneten pedig már van egy számláló, ami méri, hogy hány előadáson mentették fel vagy ítélték el a pilótát.

ELLE: Az elmúlt időszak terrortámadásait hogyan élted meg, félelemmel vagy dühvel?

FA: Borzalmasan szorongva. A rendszerváltás idején voltam gimnazista, és én is azt gondoltam, hogy végre elindulunk a szabad élet felé. Ehhez képest egyrészt szörnyű látni, hogy mire negyvenéves lettem, milyen állapotba jutott ez az ország, másrészt legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy a világ is itt fog tartani.

ELLE: Maradjunk még a gimnáziumi éveknél: hogy képzeljünk, bulis csaj voltál?
Egyáltalán nem, igazán bulizni csak a főiskla után kezdtem. Az osztállyal néha eljártunk Török Ádám-koncertekre, én otthon inkább Cseh Tamást vagy Európa Bizottságot hallgattam. Az a fajta kamasz voltam, aki inkább befelé melózik; sokat olvastam és írtam.

ELLE: Aztán fiatal színésznőként is rendesen kihasználták a koraérettségedet, huszonévesen sorra kaptad a harmincas-negyvenes karaktereket. Ez nem bántott, nem csináltál belőle hiúsági kérdést?

Csináltam, csináltam, de kit érdekelt?! Amikor az összes velem egyidős csaj játszotta a szép, szerelmes szerepeket, én meg nyomattam ezeket a véglényeket, az elég szar érzés volt. De az egykori osztályfőnököm-rendezőm, Zsámbéki Gábor azzal végképp nem foglalkozott, hogy egy fiatal lány magánéletére ez mennyire romboló hatással lehet. Ettől függetlenül életem végéig hálás leszek neki, hogy meglátta bennem ezeket a lehetőségeket. Pláne, hogy most már tényleg negyvenes vagyok, nagyon passzolnak hozzám a szerepeim, és kifejezetten a pozitív oldalát élem meg az alkatomnak.

ELLE: Viszont elsőre nem vettek fel a főiskolára; állítólag a gondnok bácsi súgta meg neked kifelé menet, hogy amiatt, mert az egyik felvételiztető nem talált elég nőiesnek. Később már csak-csak annak találtak, de a férfias színésznő valahogy azóta is skatulya maradt, nem?
Én nem gondolom, hogy lenne ilyen skatulya. Zsámbéki például azt szerette bennem, hogy látott egy egyben lévő nőt, aki egy pillanat alatt szét tudott esni; egy fiatal lányt, aki egy másodperc múlva már középkorú volt. Ezeket a kettősségeket használta bennem több szerepben. Ő nagyon is nőies nőnek gondolt.

ELLE: Pedig a keménység és férfiasság az interjúidban is rendre visszatérő témák, arról valahogy sosem kérdeznek, hogy milyen csirkepaprikást főzöl.
Ha egy férfi kollégám beszél egy tüntetésen, akkor sosem azt domborítják ki, hogy mennyire férfias. Ha egy nő csinálja, az tutira férfias. Pedig szerintem éppen ez mutatja az érzékenységet: ha valaki képtelen csendben maradni, amikor igazságtalanságot érez. Pont attól vagyok törékeny, hogy ugyanúgy félek, mint az emberek ott előttünk.

(...)

Patakfalvi Dóra

Az interjút teljes terjedelmében az ELLE magazin 2016. novemberi számában olvashatjátok!