Quantcast

Főszerepben

Elértük már a Diana filmes univerzum csúcsát?

Elértük már a Diana filmes univerzum csúcsát?
© Tim Graham Photo Library via Getty Images

Az elmúlt néhány évtizedben több mint egy tucat színésznő játszotta már Diana hercegnőt. Néhányan megbánták, míg mások a karrierjük csúcspontjaként emlékeznek rá.

Diana, a néhai walesi hercegnő életének iróniája rendkívül egyszerű: éppen annyira volt teremtője a médiának, mint amennyire az megteremtette őt. A brit sajtó talán erőltette a piruló tinédzser „angol rózsa” virágzását, de Diana saját taktikájának köszönhető, hogy még 24 évvel a halála után is több díjra jelölt színésznők játsszák. Az azt követő évtizedekben, hogy a fiatal Diana Spencer besiklott az oltár elé habosbabos esküvői ruhájában, több mint egy tucat színésznő próbálta megeleveníteni nagylelkűségét. Próbálta Madonna és Naomi Watts, legutóbb pedig Kristen Stewart. És mint az egyik első és egyetlen film Diana hercegnőről, ami a kritikusok által elismerésben részesült, Stewart Spencerje felteszi a kérdést: ezúttal mi történt másképp? És elértük-e végre a Diana-popkultúra csúcsát?

Talán valójában nem is irónia, inkább diadal Dianának, hogy még ma is mikroszkóp alatt van az élete. Amint azt Tina Brown újságíró 2007-es életrajzában, a Diana Chroniclesben írta, a hercegnő „élete rögeszméje” volt, hogy irányítsa a nyilvánosságot. „A kamera volt Diana végzetes vonzereje… Olyan képet alkotott, ami hatalmat adott neki, és ő rabja volt a varázslatának, akkor is, ha fájt.” Diana egykori testőre, Ken Wharfe egyetértett saját emlékiratában, a Diana: Closely Guarded Secretben, mondván „csaknem annyira vágyott a nyilvános elismerésre, mint a magánéletre.” Nemigen kérdéses tehát, hogy a hercegnő élvezné-e azt a figyelmet, ami azóta is rá irányul, kezdve Emma Corrin és Elizabeth Debicki presztízselőadásaitól A koronában, Jeanna de Waal táncának vidám látványáig a többek által leszólt Diana: The Musicalben. Diana már nincs velünk, hogy tovább formálja mitológiáját, ami szinte már saját életre kelt. És nem mindenki büszke rá, aki a halála óta eltelt években irányította.

Botrányos ábrázolás

Hollywood Diana-függősége még azelőtt kezdődött, hogy Károly herceghez feleségül ment volna, és ez a megszállottság – a házasságához hasonlóan – kezdettől fogva mérgezőnek tűnt. Egy évvel a pár pazar ceremóniája után a Szent Pál-Székesegyházban, az esküvő két dramatizálása is feltűnt a tévében: a CBS-en a The Royal Romance of Charles and Diana Catherine Oxenberg főszereplésével, az ABC-n pedig a Charles and Diana: A Royal Love Story, a hercegnő szerepében Caroline Blissel. A Washington Post a CBS gyártmányát „leesett állú heraldikai kukkolásnak” minősítette, míg a New York Times az ABC-t bírálta amiért „általában hozzáértő színészek nehézkesen próbálnak jól ismert, központi figurákat visszaadni”. Egyik kritika sem tudta azonban megállítani a cunamit, ami elkezdődött.

Ezután rövid szünet következett. Még egy évtizednek kellett eltelnie, hogy megérkezzen a „jól kinéző, de nem túl magával ragadó feldolgozás”, a The Women of Windsor, amelyben Nicola Formby alakította Dianát. Serena Scott Thomas pedig a következő évben, 1993-ban készítette a Diana: Her True Story című filmet, amely Andrew Morton eget rengető könyvét dolgozta fel, amely felfedte Diana bulimiáját, és hogy ártani szokott magának, valamint a walesi herceggel kötött házassága és annak Camilla Parker-Bowlessal való hűtlensége megrázó történetét. Ha a könyv villámhárítója volt a vitáknak, a filmnek is annak kellett volna lennie. Scott Thomas azonban úgy nyilatkozott, „fiatal volt és buta”, amikor elvállalta a szerepet.

A színésznő ma már kevesebbet beszél a filmről; valójában évek óta ez az első interjú, amibe beleegyezett. „Sokáig kerültem a témát – mondja. – Csak akkor kezdtem el újra agyalni azon, hogy az általunk készített film mennyire botrányos, amikor megnéztem az ijesztően valósághű és rendkívül jól fogadott The Crownt. Amikor a filmek közötti különbségre gondoltam, akkor kezdtem igazán kellemetlenül érezni magam. Mert korábban nem kellett ezzel foglalkoznom.”

Egy életet meghatározó szerep

Scott Thomasnak, aki akkor még színészi pályafutása elején járt, egy hete volt felkészülni a szerep elfogadása után. A forrásanyag körüli médiaőrület miatt a filmet gyorsan el kellett készíteni, a forgatáson töltött napok így nagyon fárasztók voltak. A színésznő éjszakánként egyedül tért vissza hotelszobájába, hogy a párbeszédeket memorizálja. A forgatókönyv – vallja be – „elég szörnyű volt”, de a világítás „kitűnő”, a fodrászok és sminkesek tehetségesek, „a rendező pedig nagyon édes”. Végül egyik sem segített a filmen: a kritikusok lehúzták, de a nézők ráhangolódtak. Amikor a Diana: Her True Story debütált Nagy-Britanniában, az akkor harmadik éve működő Sky TV addigi legnagyobb nézettségét érte el.

Scott Thomas tudta, hogy a film közönségsiker lesz. (A forgatáson észrevette a bokrok között bujkáló paparazzit.) A kritikusok viszont elkeserítették – „szörnyű, amikor borzalmas dolgokat írnak rólad; nagyon bántó tud lenni” – különösen, hogy évekkel a film után is Dianához kötötték a nevét. A hercegnő halála után a producerek felkeresték a színésznőt, hogy csinálna-e egy újabb filmet, de lerázta őket.

„Nem gondoltam át a dolgokat [mielőtt elfogadtam a szerepet] – mondja. – Befolyásolta-e a karrieremet? A leghatározottabban. De [mindenekelőtt] lelkiismeret-furdalásom van. Rosszul érzem magam, amiért részese voltam valaminek, ami fájdalmat okozott [a királyi családnak], akik a belüket is kidolgozzák értünk. Hogy megtenném-e újra? Nem.”

Évek teltek el azóta, hogy Scott Thomas a Spencer nevet viselte, de a Diana Moziverzum azóta is lenyűgözi – részben mert a felfogása komolytalanból ravasszá változott. Amikor a Diana: Her True Story debütált, Scott Thomas nem számított komoly színésznőnek, akit felszínesnek tartottak, amiért elvállalta a hercegnő sírós történetét egy elrontott tündérmeséről, és ami a legrosszabb, behatolt egy család magánügyeibe. Ma pedig ugyanez a történet Emmy- és Oscar-aranybánya. „Most megvannak a legnagyobb színészek és a hatalmas produkciók, és mindez ijesztően kóser – mondja. – Amikor én csináltam, azt mondták: ’le a fejével!’. Nagyon érdekes, mindez mennyire megváltozott.”

Nincs garancia arra, mi lesz a könyvből a mozivásznon

Nagy port kavart a 2013-as, katasztrofális Diana című film is, az Oscar-díjas Naomi Watts főszereplésével, amely Kate Snell, a BBC és a Channel 4 korábbi vezetője, Diana: Her Last Love című könyve alapján készült. Watts, aki általában feltűnő a képernyőn, céltalannak tűnt a fájdalmas forgatókönyvben és a sivár operatőri munkában. Az volt a cél, hogy bemutassák Dr. Hasnat Khan szívsebész és a néhai hercegnő elsöprő románcát a válás utáni években, ehelyett Diana esetlen vicceket mondott, például, hogy „Elég dögös cucc, mi?”, és hiányzott a főszereplők közötti kémia. Az eredmény annyira katasztrofális lett, és a kritikusok annyira utálták, hogy maga Watts is csak „süllyedő hajóként” emlegette a filmet.

Snell, a szerbiai Firefly Productions igazgatója szomorúnak, de nem megdöbbentőnek tekinti ezt a fejleményt. “Ha átadjuk a jogokat a könyv adaptálására, nincs garancia arra, hogy mi történik vele.” Ő akkor csöppent Khan és Diana történetébe, amikor a temetésről készült felvételeket nézte, ahol meglátott egy sötét szemüveges férfit, aki egyedül állt. Ez az egy kép több hónapig tartó kutatómunkát indított el, és életre szóló tiszteletet váltott ki a nő iránt, aki szembe mert szállni a monarchiával a szerelem miatt. De Snell talán mindenki másnál jobban tudja, milyen nehéz megfogni Diana történetét. A hercegnő paradoxonok tárháza volt: elkötelezett partner, de gonosz azokkal, akik megvetik; mindenkivel szemben empatikus, de önmagával szemben könyörtelen; kaján, de játékos; vidám, de voltak démonai; sodródott, mégis taktikus volt; imádta a fiait, Vilmost és Harryt, de elkerülhetetlenül hajlott az önpusztításra.

„Attól a pillanattól fogva, hogy megjelent a nyilvánosság előtt, olyan volt, mint Botticelli Vénusz születése – mondja Snell. – Nem hiszem, hogy bárki a nyomdokaiba léphet. Azóta legalábbis nem volt senki, és nincs senki a láthatáron sem. Nagyon egyedi helyet foglal el a társadalmunkban.”

A karakter, akit mindenki szeretett

A színésznőknek talán leginkább Diana mindenütt jelenlévő melegsége adja fel a leckét. Gyakorlatilag mindenki kedvelte, aki találkozott vele, ha nem szerettek bele egyenesen. A közösségi média előtti korban élt, amikor – még ha a sajtó dokumentálta is minden lépését – az imádat buborékában lebeghetett anélkül, hogy élőben tweetelné saját bukását. Ő volt a cancel culture és a Brexit előtti ember, a 90-es évek optimizmusának egyfajta bosszúálló angyala. Támogatta az AIDS ügyét és a taposóaknák betiltását. Úgy nézett ki, mint egy szépségkirálynő, magas derekú farmernadrágot meg váll nélküli ruhát viselt, és együtt tudott érezni egy olyan néppel, amely távol élt az ő világától.

A királyi riporter, Kinsey Schofield, aki a népszerű To Di For Daily blogot üzemelteti, így fogalmaz: „Ma olyan társadalomban élünk, ahol az egyetlen módja annak, hogy híresek vagy sikeresek legyünk, ha polarizálunk. Nézzük meg Harry [herceget] és Meghan [Marklet]; az emberek vagy szeretik, vagy utálják őket. Így hívod fel magadra a figyelmet az interneten. Diana hercegnő pedig az egyik egyedülálló karakter az univerzumunkban, akit általában imádtak.”

Részben emiatt a kitartó ártatlanság miatt történhetett, hogy a Diana-film bukása után közel egy évtizeddel, a közelmúltban nem kevesebb, mint négy projekt született a hercegnőről, mindegyik streaming szolgáltatón vagy színházban. A Lifetime Harry & Meghan filmjeitől, amelyekben Bonnie Soper új-zélandi színésznő alakítja Dianát, a híres, Kristen Stewart főszereplésével készült Spencerig és a Netflix The Crown című sorozatáig több díjra jelölt (sőt, A korona esetében elnyert) alkotások szólnak most Diana életéről. Figyelemreméltó, hogy a walesi hercegnőt alakító színésznők keveset tanúsítanak abból a kétségből vagy megbánásból, ami a korábbiakat utolérte. Még a de Waal főszereplésével készült, és a kritikusok által a Netflixen való megjelenését követően könyörtelenül lehúzott Broadway musical is kultuszfilm lett.

Ez a cikk korántsem az első, amely felteszi a kérdést, vajon miért tartott olyan sokáig, hogy a Diana-történetek tartósan a képernyőn maradjanak. Vitathatatlan, hogy a zsilipeket először a The Crown sikere nyitotta meg, Corrin ezt mintha már azelőtt tudta volna, hogy debütált a sorozatban. „Emlékszem, amikor megkaptam a szerepet, Benjamin Caron, a producer azt mondta: ’Az élet nagyon meg fog változni, ha ez megjelenik’ – mondta a New York Timesnak. A korona előtt kevesen ismerték, most Emmy-jelölt, aki kasszasikerekben játszik.

Még a kevésbé csillogó produkcióknál is megdöbbentő a fanatizmus. Amikor Soper először játszotta Dianát a 2018-as Harry & Meghan: A Royal Romance című filmben, úgy gondolta, senki sem fogja észrevenni rövid megjelenését egy visszaemlékezésben. „Fogalmam sem volt, hogy ez fog történni – mondja. – Az egész érdeklődés és figyelem. Úgy voltam vele, hogy ’Ó, istenem!’” A szenvedélyek pedig azután csak tovább korbácsolódtak, hogy Harry herceg és Markle bejelentették, megválnak a királyi kötelességektől, fellobbantva a tűzvihart, amely az Oprah Winfrey-vel készített drámai interjúban csúcsosodott ki. Mintha most jobban, mint valaha, az egész világ látná Diana kezét a fia vállán.

Spencer: bepillantás a színfalak mögé

És ezzel el is érkeztünk a Spencerhez, amely vitathatatlanul a legegyedibb a csoportban Diana tragédiájának pillanatképes megközelítése miatt. Miután minden egyes Diana-központú, a médiában megjelent történetet végignézett, a Jackie rendezője, Pablo Larraín rájött, hogy lehetőség nyílt a „mesét” Diana nézőpontjából is elmondani. „Megértettem, hogy tudunk valami olyat alkotni, ami más, mint minden eddigi” – mondja.

A Spencer tehát a hercegnő fejébe hatol egy különösen hűvös, sandringhami karácsonyon, ahol az előcsarnokban álló mérlegtől a „hallanak téged” feliratokig a konyhában minden a bulimia és a depresszió provokálásának irányába hatott. A film nem egy életrajzi alkotás akar lenni, és nem merít egy konkrét jelenetből sem, amelyet Diana valós interjúiban említettek. Inkább amolyan autofikció, irodalmi kifejezéssel élve, keveredve a szerző saját élményeivel. A főszerepet pedig az Alkonyat sztárja, Kristen Stewart alakítja, aki a Nép Hercegnőjét ábrázolja.

Míg a legtöbb kritikus megtapsolta Stewart teljesítményét, mások melankolikus, sotto voce megközelítését kritizálták, mivel ellentétes Diana saját izzó, túláradó személyiségével. De ami lenyűgöző a Spencerben, az az, ahogy félreteszi azt a megközelítést, ahogyan Dianát a nyilvánosság elé tárták – ahogy maga a hercegnő is mondta egyszer: „Még akkor is tudok színlelni, ha a pokolban érzem magam” –, de belelát, hogyan érezhette magát valójában a kastély falai mögött. Ahogy Brown írta a Diana Chronicles-ben, „A fájdalom ragyogóvá tette... Diana dührohamai, bulimiája, az egész őrült drámája – mindez ma olyan dühös vágynak tűnik, hogy ne csak a windsori jelenét, hanem a spenceri múltját is megtagadja. Az egészet – az egész történetet, amelyet nőként eladott, attól a pillanattól kezdve, amikor fürkészően nézett az apja kamerájába… ki akarta hányni, széttépni, behajítani egy tűzgödörbe. Erről szólt az a sok sikoltozás, vágás, kényszerevés és éhezés. Ő a saját Frankenstein szörnyetege, és senki másé.

Egy nő, aki azt a „bosszúruhát” viselte, amely az egész Instagram-rajongói fiókot elindította, egy nő, aki 2021-ben is visszhangzik. Egy nő, aki megrendülten és talán megzavarva a ketrec rácsait zörgeti, és egy jobb és szebb világért imádkozik. Egy nő, aki Hollywood ikonjává válhatott csaknem negyed évszázaddal azután, hogy testőre autója csaknem 105 kilométer/órás sebességgel nekiütközött egy betonoszlopnak. Diana a média teremtménye volt, de megtanulta visszalopni azt, és az érte vívott véres küzdelemben elnyerte saját örökségét.

Csak nő az iránta érzett csodálat

A The Crown következő évadának premierje 2022-ben lesz, amelyben Debicki veszi át a gyeplőt Corrintól, a kérdés pedig az, vajon elértük-e végre a Diana-univerzum csúcsát – és helyes lenne-e folytatni. 2022. augusztus 31-én lesz a halála 25. évfordulója, a The Crown pedig a következő két évad után véget ér. Bizonyára most, hogy a Sussexek Amerikában telepedtek le, és Vilmos herceg eljövendő királysága minden bizonnyal garantált, a fiúk anyja körüli hevület elillanhat és kihalhat. Talán szükség is lenne rá. De a cikkhez megkérdezett színésznők, írók, filmesek és szakértők közül sokan egyetértettek: Diana története még mindig felfelé ível. „Szerintem lesznek még filmek” – mondja Larraín. Knight hozzáteszi: „Aki már meghalt, nem hibázik. Ezért a csodálat csak nő iránta. Semmi sem történhet, ami megállíthatná őt.” 

Arra a felvetésre, hogy a közönség belefáradhat Hollywood számos kísérletébe, hogy feltámasszák Lady Dit, Schofield még nevet is. „Élvezem ezeket a történeteket. Nem értem azokat, akik azt mondják, hogy morbidak vagy túltelített a piac – mondja. – Nem értek egyet. És azt hiszem, Diana imádná. Utálom ezt kimondani, de azt hiszem, Diana imádná, mert emlékeztetni akarja Charlest és Camillát, hogy az emberek még mindig szeretik őt.” Rengeteg projekt lehet még hátra, amelyek gyökeret eresztenek a néhai hercegnő élete körül, érvel Snell. A régebbi Diana-produkciók mögött a legtöbb alkotó férfi, és többnyire fehér. „Szeretném, ha egy kizárólag nőkből álló csapat összeállna, és valami valóban érdekeset alkotna, ami egy kicsit jobban feltárja a pszichológiáját” – mondja.

Kiderül, hogy Diana posztumusz karizmája továbbra is képes-e jegyeket, kattintásokat és streameket generálni, és ami még fontosabb, hogy státusza önmagában elegendő-e a tehetségek bevonzásához. De 2021 van, és a neve még mindig ott van mindenhol. Még mindig mindenki el akarja őt játszani, írni róla, úgy öltözni, mint ő (vagy ami a legjobb, a három kombinációja). Mindkét fia róla nevezte el egyik gyermekét. Brown azt írta a Diana Chronicles-ben, hogy Diana boldogságkeresése „nem tervezett és befejezetlen volt”, de úgy tűnik, most jobban, mint valaha, így a története is az.

Lehet, hogy a Diana Moziverzum nem közelíti meg a Marvel nagyságrendjét, de az IP értékesebb, hitelesebb, a valós eredmények pedig jobban érezhetők. Diana belülről már átalakított egy problémás rendszert. Talán egy szerető, gondos érintéssel ugyanezt megteheti egy másikért.

Forrás: Elle