Barátom, Karl Lagerfeld

Az amerikai ELLE kreatívigazgatójának visszaemlékezése

A ’90-es évek végén találkoztam először Karl Lagerfelddel. Meleg júliusi este volt Párizsban a couture héten, olyan romantikus atmoszférával, melyre később is úgy emlékszik vissza az ember, mint valami csodára. Karl meghívott néhány „jófej fiatalt” az otthonába vacsorázni, így kerültem én is oda, azt hiszem, a még felfedezetlen, feltörekvő tehetséget látta bennem. A véletlenek folytán jóbarátomtól, Hedi Slimane-tól kaptam kölcsön egy öltönyt az alkalomra, az egyik első prototípust, melyet az Yves Saint Laurent számára készített – akkoriban kezdett ott férfi ruhákat tervezni. Felpróbáltam, és azt gondoltam, elég feltűnő, de hát hova viseljen az ember feltűnő öltönyt, ha nem Karl Lagerfeld partijába? Pontosan emlékszem, mi volt az első, hozzám intézett szava: „Halványlila?”, mert az öltöny orgonaszínű selyemből készült és a legtöbb divatszakember, aki ott megjelent, feketében volt, úgyhogy kitűntem a társaságból. Nevettünk, és innentől elkezdődött a barátságunk. Lagerfeld mindig nagylelkű volt és nagyon vicces. Megjelenítette a divatvilág minden extravaganciáját és felületességét – úgy értem ennek a szimbólumává is vált – ugyanakkor kifejezetten kedves, eredeti, őszinte és önazonos ember volt. Nagyon is valóságos.

Az az öltöny volt az első munka, amit Heditől látott, és hat hónappal később Karl stúdiójában fotóztunk, mikor megkérdezte, bemutatnám-e a barátomnak. Mind a hárman közelebbi kapcsolatba kerültünk, és 2002-ben mind megkaptuk az Amerikai Divattervezők Tanácsának Díját. Utána közösen ünnepeltünk. Az volt a terv, hogy mi keverjük majd a koktélokat, mert mint kiderült, mindannyian álmodoztunk már róla, hogy egyszer magunk legyünk a mixerek egy buliban. Karl komolyan vette a feladatot: megtanulta, hogy kell cosmopolitant készíteni. Az éjszaka közepe táján azt vettük észre, hogy csak Hedi meg én szolgálunk fel, hátra fordultunk, és azt láttuk, hogy Karl épp poharakat mos. Ez annyira vicces volt, hogy nem is lehet szavakba önteni, mert folyton ezt ismételgette: „Nem bírom a rendetlenséget!” A képen ezért is láthatjátok feltűrt ingujjal. Akkor már három-négy éve ismertem, de az biztos, hogy még sosem láttam az alkarját.

A Fülöp-szigeteken töltött gyerekkoromból emlékszem Lagerfeldre a tévéből, amikor átvett egy díjat a VH1 Divat és Zene Díjátadóján, és sokat olvastam a magazinokban a hírességekről, akik az általa tervezett ruhákat viselték. Nekem mindig az extravagáns couture, a zene és a popkultúra jutott eszembe róla. Egy dolog zseniális tervezőnek lenni, de ő mindig megtalálta a kapcsolódási pontokat, legyen szó szupermodellekről, arisztokratákról vagy popsztárokról. Ez a varázslat maga volt Karl. Úgy másfél évvel ezelőtt megkért, hogy szervezzek neki vacsorát New Yorkban, ahol Mariah Carey is fellépett. Azért ez nem semmi: a divat pápája előtt énekelni! Körbenéztem a szobában: Gigi, Bella, Naomi Campbell. Arra gondoltam: a legkülönbözőbb világok találkoznak össze. Itt a friss zenei világ, a divatvilág, és azt hiszem, még Lady Bunny is ott volt, aki a New York-i éjszakai életet hivatott képviselni. Azok a régi Studio 54-es fotók jutottak eszembe, ahol Halston, Lisa és Bianca Jagger, Pat Cleveland és Diana Ross együtt buliztak. Lagerfeld olyan volt, mint egy tehetséges DJ, aki jó érzékkel hozta össze a legkülönbözőbb embereket.

Január 22-én, az utolsó napon, amikor beszéltem vele, felhívtam néhány órával a couture bemutató után, amelyikről utóbb kiderült, hogy az utolsó volt. Azt kérdezte: „Hogy tetszett a menyasszony a fináléban?” Elmondtam neki a véleményemet, valóban nagyon szépnek találtam. És tudtam, hogy az a look, melyet egyébként Vittoria Ceretti viselt, volt a kedvence a showról. Az amerikai ELLE címlapfotózása Dua Lipával csupán néhány nappal azután történt, hogy Karl elment. Az, hogy néhány nappal a Grammy díja után Dua Lipán Karl kedvenc ruhája volt az utolsó couture kollekcióból, különös jelentőséggel bír számomra.

Úgy gondolom, ami a divatiparnak a legjobban fog hiányozni Karlból, az a tudása és kultúrában való jártassága. Amikor elmondtam neki, hogy én leszek az ELLE kreatívigazgatója, azt mondta: „Ismertem Héléne Gordon-Lazareffet (az eredeti francia ELLE lapalapítója). Együtt vacsoráztunk a vidéki házában vele és a férjével. Csodás pár voltak!” Hány ember mondhatja el magáról, hogy ott volt velük, közvetlenül a 2. világháború után? Karl pontosan le tudta írni, mi volt a különbség a Le Palace és a Studio 54 klubok között a legendás időkben. El tudta mesélni, milyen volt Diana Vreeland, Halston és Andy Warhol.

És igazi bon vivánként sokáig élvezte ezt az extravagáns életstílust. Emlékszem, amikor Saint Tropez-ban a lehajtható tetejű Rolls Royce-ában utaztunk, és egyszercsak rám nézett és azt mondta: „Hahaha, hát nem szórakoztató néha felületesnek lenni?” Vannak, akik ezt az oldalát nézve dekadensnek neveznék Karlt, de nekem inkább az jut eszembe erről: ki él még így manapság? És valóban, miért ne élvezhetnénk a jót, ami megadatik? Ő volt a fösvénység tökéletes ellentéte. Mintha mindig azt mondta volna mindenkinek: Éljetek, éljetek, éljetek!