Szász Júlia: A lelki munka csak most jön, hogy végre összeforrtak a csontjaim

Tavaly novemberben Szász Júlia súlyosan megsérült, amikor a Rómeó és Júlia előadása közben színésztársával, Horváth Lajos Ottóval leestek a díszlet vastraverzekkel szerelt felső emeletéről. A színésznő most a gyógyulásáról mesélt nekünk.

Sosem volt még a világ legfantáziátlanabb riporteri kérdése annyira indokolt, mint esetedben. Hogy vagy?

Sokkal jobban. Még mankóval közlekedem kint, de már csak eggyel, a lakásban pedig már mankó nélkül. Még erősödnöm kell, főleg a lábamnak, de a lelkemnek is. Hullámzó a hangulatom, vannak flashbackjeim a balesetről, de összességében talán már jól vagyok. Kérdezgetik tőlem, mikorra tervezem a visszatérést, de még a gyógyulásra fókuszálok. Április végén lesz a következő kontroll, akkor már okosabb leszek a jövővel kapcsolatban. Az orvosok a baleset után azt mondták, legalább fél év a gyógyulás, de valószínűleg egy év múlva is fogom még érezni, hogy itt-ott szúr, zsibbad, érzékenyebb. De most nem sietek sehová.

A nyilvánosság annyit tudott, hogy súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. Milyen sérüléseid voltak?

A lábam két helyen tört el, a szárkapocscsontnál és a lábszárcsontnál. Ezt vassal, velőűrszegezéssel rögzítették. van most bennem két nagy csavar. Három bordám tört el, egy megrepedt. Valószínűleg ennek következtében történhetett, hogy légmellem lett, visszakerültem a kórházba, ahol pár nap megfigyelés után becsövezték a mellkasom. Nagy valószínűséggel a bordám felsértette a tüdőmet. Volt időszak, amikor minden egyes nap megröntgeneztek, amit elég nehezen éltem meg, stresszes volt, hogy vajon mit lát az orvos, rosszabbodott-e az állapotom, be kell-e csövezni újra, kell-e műteni a tüdőmet. Szerencsére ezekre végül nem került sor.

Egy baleset mindig transzformatív történés az ember életében. Rád hogyan hatottak a történtek?

Nagyon intenzív éveken vagyok túl. Sok mindennel nem volt időm számot vetni, vagy akár csak eljutni odáig, hogy átgondoljam, hol tartok, mit akarok. Gyakorlatilag eljutottam egy kiégésközeli állapotba, ezért anélkül, hogy túlspiritualizálnám a dolgot, sorsszerűnek érzem a balesetem. Ideje volt, hogy kiszálljak a mókuskerékből, megálljak és újratervezzek. Szenvedélyesen szeretem, amit csinálok, de sokszor már túl nehéz volt. Azzal a maximalizmussal és átéléssel, ami ehhez a szakmához kell, nem lehet a végtelenségig pörögni. Tudom, hogy mások is rengeteget dolgoznak, valakinek ez könnyebben megy, én kicsit kiüresedtem benne. Az eltelt hónapokban alapvető dolgokat raktam a helyükre, átgondoltam, mi fontos és mi nem, milyen döntéseket szeretnék hozni a jövőben, a gyógyulás után hogyan tovább. Rájöttem például, mennyire fontos a családom, akik végig ott voltak mellettem, és akikkel korábban kevesebb időt töltöttem, mint szerettem volna. El kellett gondolkodnom azon is, visszaad-e nekem annyit a munka, amennyit beleraktam.

Már megvannak a konklúzióid vagy még zajlik benned ez a folyamat?

Azon, hogy mi lesz, még napi szinten agyalok, hiszen most tartok a gyógyulásomnak annál a fázisánál, ahol egyáltalán végig tudok gondolni dolgokat. Eleinte rengeteg energiát és figyelmet vitt el a gyógyulás fizikai része. A lelki munka csak most jön, hogy végre összeforrtak a csontjaim. A traumából adódóan lesz mivel megbirkózni. De hogy mit nem akarok és hogyan nem akarom tovább csinálni, az már a kórházban megszületett bennem.

Mire jutottál?

A lényeg, hogy nem szeretnék annyit és úgy dolgozni, mint korábban. Csak olyan munkákat szeretnék vállalni, amelyekben maximálisan tudok hinni és visszatöltenek – ez nagyon fontos szerintem. 

Kétféle ember létezik, aki tud önmagára támaszkodni nehéz időkben, és aki még inkább tönkreteszi magát a gondolataival. Te melyik típus vagy?
Én próbáltam szeretettel fordulni magamhoz, és megnyugtatni magam. Volt, amikor könnyebben ment, máskor nehezebben. Voltak összeomlásaim…

Hajlamos vagyok dolgokat elfojtani, de most megengedtem magamnak, hogy ha sírni akarok, sírjak, és átéljem minden nehéz érzésemet. De közben azt is érzékeltem, mennyien támogatnak, és igyekeztem arra gondolni, hogy minden rendben lesz.

Hogy állsz a nemet mondással? Kevesebbet akarsz dolgozni, de biztos vagyok benne, hogy a gyógyulás után is rengeteg lehetőséggel fognak nálad kopogtatni.

Amikor azt mondom, túl sokat dolgoztam, elsősorban a színházra gondoltam, ami szinte minden időmet lefoglalta. A kőszínházi rendszerből adódóan néha meg van kötve az ember keze, nem rendelkezik a saját idejével, olykor áldozatokat kell hoznia. Sokszor az anyaszínházam mellett kellett döntenem más lehetőségek rovására. Forgatni szívesen forgatnék, boldog lennék, ha lenne rá lehetőségem. A besúgó óta nem forgattam, ami már több, mint három éve volt.

A gyógyulásban az egyik kulcstényező az idő, de azzal nincs feladatunk, telik magától. Teszel tudatos lépéseket annak érdekében, hogy segítsd ezt a folyamatot?

Van egy nagyon jó pszichológusom, akire támaszkodhatok, de nem lineáris a gyógyulás. Valahányszor azt érezném, hogy végre jól vagyok, beüt valami, ami felszakít sebeket, és felszínre hoz bennem bizonyos dolgokat.

Emellett egészen hétköznapi dolgokkal próbálom visszatölteni magam. Olvasok, filmet nézek, zenét hallgatok. Időt töltök a barátaimmal, a családommal, odafigyelek magamra. Segít az is, hogy most már tudok sétálni. A baleset előtt rendszeresen jártam edzőterembe személyi edzőhöz és jógáztam is, megviselt, hogy nem tudok mozogni. Az erős hangulatingadozásokkor a sétát használom érzelemszabályozásként. Ha megyek egy kört, az segít lecsillapítani a felfokozott érzéseimet. Most, hogy már eljött az a szakasz a gyógyulásomban, amikor ez nem akadály, könnyebb.

Néha eszembe jut, hogy talán az is jót tenne, ha már lenne valami konkrét feladatom. Kihívás volt, amikor rám szakadt, hogy most nem kell – nem tudok – semmit sem csinálni, mert van egy belső kritikusom, aki folyamatosan hajtana, és bűntudatot kelt bennem, ha eltelik úgy egy nap, hogy nem voltam produktív.

Ezek szerint a pihenést még tanulod?

Abszolút. Ez nehéz feladat nekem.

Miért olyan nehéz szerinted?

Amióta felvettek az egyetemre, a pörgésről szólt az életem, ez volt számomra a normalitás. Ebben a szakmában vannak olyan berögzült mondatok, amelyekkel egy kezdő színész már egyetemistaként találkozik: aki beteg, menjen betegnek, aki színész, menjen színésznek, fáradt színész jó színész, éhes színész jó színész, stb. Persze ezeket nem kell szó szerint érteni, de ha az ember arra van kondicionálva, hogy nyomja el az alapvető szükségleteit, saját magát, mindezt a szorgalom, az alázat félreértelmezéseként, az nem jó irányba vezet.

A kiégés ma már tömegeket érint. Szerinted miért vált ekkora problémává?

Mert az egész világunk afelé megy, hogy az ember értékét az elvégzett munka mennyiségében mérik. Az számít, mennyi feladatot vállalsz, mennyit túlórázol, egyre magasabbra és magasabbra kerül a léc, és amikor megugrasz valamit, rögtön eléd kerül a következő, nehezebb akadály. A fáradhatatlanságot erényként aposztrofáljuk, de ha mindig van egy feladat, amivel foglalkoznunk kell önmagunk helyett, akkor az ember nem tud becsekkolni önmagához, és sokkal később veszi észre, ha baj van. Szükséges az önreflexió, a befelé irányuló figyelem, hogy az ember időről-időre meg tudjon állni, rá tudjon hangolódni a saját érzéseire, tisztában legyen vele, hogy van, mi esne jól neki.

Szerintem ami a ma emberét szintén kiégeti, az a túlzott közösségimédia-használat, a szélsőséges ingerek, az életünk összehasonlítása másokéval, az irigykedés, a FOMO. Instagramon nem vagy aktív. Tudatosan tartod magad távol?

Ezzel csak egyetérteni tudok, magamon is érzem, milyen rossz hatással van rám, ha a kelleténél többet pörgetem az Instagramot. Mint megfigyelő, elég sok időt el tudtam ott tölteni, de most már odafigyelek rá, hogy ne menjenek el ezzel órák. Azt nem mondanám, hogy tudatosan kerülöm a dolgot, egyszerűen csak nincs közléskényszerem, és kicsit talán szégyenlős is vagyok, nekem rosszul megy az önmenedzselés. A baleset után kirakott posztomat például egy hétig halogattam, valamiért nehezemre esett kitenni.

Hogy ne csak démonizáljuk a közösségi médiát, a posztod alatt több ezer lájk és rengeteg támogató komment volt. Ennek érezted a pozitív erejét?

Persze. Rengeteg erőt adott, hogy mennyien gondolnak rám, írnak nekem, aggódnak értem. Voltak nagyon nehéz részei a baleset utáni hetekben a gyógyulásomnak – például amikor visszakerültem a kórházba –, de sokat segített az az őszinte támogatás, ami körülvett és körülvesz.

Ha majd meggyógyultál, milyen lesz számodra az ideális nap?

Nagyon szeretem a lassú reggeleket, amikor ráérek (aludni,) bambulni egy csésze kávéval, valamit olvasgatni, csinálni egy reggelit, kiülni a teraszra – amikor csak ezek után kezdődik el a nap. Ha már úgy tudnék mozogni, egészen biztosan jógáznék egyet. Délutánra jól esne valami feladat, amivel eltölthetek egy kis időt, aztán a nap lezárásaként jöhetne egy találkozó a barátaimmal vagy egy közös vacsora. 

Megvan már mi az, amivel majd meg szeretnéd ünnepelni, ha 100%-osan gyógyultnak nyilvánítanak?

Ezt az egyet biztosan tudom mondani. Reggelig fogok táncolni!